A Tanácsköztársaság egy jobb világ ígérete volt

A Tanácsköztársaság kikiáltásának 102. évfordulója alkalmából a Munkások Újsága Csoma Lajos történésszel beszélt az akkori eseményekről, társadalmi hatásokról, elért eredményekről és a bukásról.

1919 március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Közvetlen előzménye a Vix-jegyzék volt, területileg teljesíthetetlen követelések átadása a polgári-szociáldemokrata kormánynak. Ekkor még Károlyi volt a köztársasági elnök, a kommunista párt vezetői börtönben voltak. Mi történt egyetlen nap alatt?

A fordulat már napok óta a levegőben volt. A szocdem vezetők folyamatosan tárgyaltak a börtönben ülő kommunista vezetőkkel, akik a börtönt pártirodaként használták. A helyi munkástanácsok hatalma országszerte egyre erősebbé vált, és az üzemekben is sorra vették át az irányítást. A Vix-jegyzék csak megkönnyítette a döntést a kormány számára: átadják a hatalmat a munkáspártoknak. Igaz, se Károlyi, se az SZDP egyes vezetői nem tudták, hogy ez mit is jelent pontosan. A magyarországi forradalom egy közel egy évig tartó folyamat volt 1918 őszétől 1919 őszéig, és a Tanácskormány létrejötte ennek a folyamatnak volt egy epizódja, a csúcspontja.

A Tanácsköztársaság hivatalosan bolsevik állam lett, hasonlóan Szovjet-Oroszországhoz. Volt egy jobboldali ellenzéke, Bécsben és Szegeden. Az viszonylag széles körben ismert, hogy mit tettek Horthyék. Arról viszont jóval kevesebbet tudunk, hogy a rendszernek baloldali ellenzéke is volt. Mit kell tudni erről?

A Tanácsköztársaságot koalíciós kormány vezette, a szocdem politikusok végig vezető pozícióban maradtak – igaz, sokan közülük végleg csatlakoztak a kommunista mozgalomhoz. Mások viszont visszatértek a bukás után újjáalakuló szocdem párthoz. A vezetés szélesebb és mérsékeltebb spektrum volt, mint a bolsevik párté.
A Tanácsköztársaság vezetése balra zárt: Kun Béla nem hagyta magát balról előzni. A radikálisabb elemek pedig lojálisak voltak a Tanácsköztársasághoz, és bár több helyen is felmerült az ötlet, mégsem szerveztek a párton belül új kommunista pártot. A radikálisabb baloldali hangok nagyobb üzemi és helyi önállóságot akartak, és kíméletlenebb fellépést az ellenforradalommal szemben. Sor került szervezkedésre is, a “valódi proletárdiktatúráért”, de ennek részleteiről szinte semmit sem tudunk. Az biztos, hogy két ukrán tisztet ezzel kapcsolatban végeztek ki – később őket is a vörösterror áldozataihoz sorolták. A kormány jobboldali, belső szocdem ellenzéke szabadon szervezkedett, főleg a szakszervezeti vezetők bázisán. Az az érdekes, hogy bármennyire is diktatúra volt, baloldali platformról nagyon is lehetett bírálni nemcsak a rendszert, de a vezetőit is. Megtörtént, hogy egy helyi munkástanács ülésén különösebb vita nélkül elvetették a személyesen jelen lévő Kun Béla javaslatát. Másik oldalról pedig a szakszervezeti vezetők rendszerkritikus vitaestjein nyíltan kritizálták a jelen lévő népbiztosokat.

A baloldalon máig megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyire volt jogos és szükségszerű az alkalmazott “vörös terror”. Az is vita tárgya, hogy a “Lenin Fiúk”, Szamuely őrült tömeggyilkosok vagy lánglelkű forradalmárok inkább. Hol az igazság?

A korszak megértéséhez nem szabad elfelejteni, hogy az első világháborúban hatszázezer magyar halt meg a frontokon. A társadalom brutalizált állapotban volt – ehhez képest nem volt nagy az erőszak mértéke. A Tanácsköztársaság idején kivégzett emberek – mintegy háromszáz emberről van szó – döntő többsége fegyverrel támadt a rendszerre. Szamuely szerepét már a vörös propaganda túlhangsúlyozta, hogy legyen kivel ijesztgetni az ellenforradalmárokat. Ő maga úgy volt vele, hogy nincs visszaút, és tudta, hogyha elbuknak, akkor az várható, ami valóban történt.

Máig megdöbbentő “vörös film” képsorokat láthatunk 1919 május 1-ről, amikor monumentális díszletek készültek, hatalmas Marx szobor került ideiglenesen a Hősök terére. Óriási tömeg volt az utcán. Budapest és az ország tényleg azonosult mindezzel vagy igaz a vád, hogy pusztán a tanácskormány honvédő háborújának ígérete állította a halalom mellé az embereket?

A forradalom és egy jobb világ ígérete volt a korszellem. 1917-1923 között világforradalom zajlott. Mindenki örült, hogy vége a háborúnak, és csak kevesen akartak visszatérni a háború előtti állapotokhoz. Az új világról csak a munkásmozgalomnak volt kiérlelt víziója, így nem csoda, hogy a társadalom széles rétegei azt támogatták. Az ellenséges hadseregek elleni védekezés ígérete inkább a középrétegekre hatott, a munkásosztály és a parasztság számára nem az volt a döntő tényező.

A magyar történelem utolsó győztes katonai hadjárata a Vörös Hadsereg északi irányba történő előretörése volt. Ezt aztán antant ígérgetés hatására leállították és a katonákat visszavonták. Volt realitása annak, hogy a rövidtávú sikerek hosszabb távon is tarthatóak lettek volna? Hiba volt a visszavonulás az elfoglalt területekről?

A Tanácsköztársaság nemzetközi elismerésének nem volt realitása, de a rendszer sehol Kelet-Európában nem volt teljesen stabil. A nacionalizmussal a legtöbb országban el lehetett téríteni a forradalmi mozgalmat, de ez 1919 nyarán még nem lefutott meccs volt. Bárhol kitörhettek újabb forradalmi felkelések, sok helyen csak a szikra hiányzott. A visszavonulás nemcsak belpolitikai, hanem nemzetközi vonatkozásban is megkérdőjelezhető. De ne felejtsük el, hogy a vezetők hónapok óta óriási nyomás alatt álltak.

A munkások szinte mindvégig stabil támaszai voltak a rendszernek. Mennyire kerültek privilegizált helyzetbe? Megnyitották előttük a Margit szigetet, gyerekeik mehettek Siófokra nyaralni, próbáltak javítani lakhatási helyzetükön, de azért mindez inkább gesztusértékű volt. A munkások magukénak érezték a Tanácsköztársaságot?

Jelentős béremelés is volt, de az áruhiány miatt ennek nem volt akkora jelentősége. Viszont sokat jártak a munkások színházba. Fontos volt, hogy sajátjukénak érezték a rendszert, pont ezért keltett csalódást, hogy a tanácskormány – a Károlyi-kormányokhoz hasonlóan – folyamatosan csökkentette az üzemi és a területi munkástanácsok mozgásterét. A háborús évek nélkülözése kifárasztotta a munkásosztályt, és néhány hónap alatt kifulladt a forradalmi energia, de hogy mit veszíthetnek a munkások, erre csak a bukás után jöttek rá. Ami nagyobb probléma, a tanácskormány nem rendezte a parasztság helyzetét. Mindenki földet akart, és ez volt az a program, amivel jelentősen megerősödhetett volna a rendszer. Egyszerűen csak hagyni kellett volna, hogy a parasztság döntsön, és saját belátása szerint használja a földet. Itt bukkant elő az a probléma, hogy a szociáldemokrácia bázisa túlnyomórészt az ipari munkásság volt, és az agrárprogram nem vette figyelembe a parasztság évszázados vágyait.

A magyar baloldalt a “fehérterror” lényegében brutálisan lemészárolta, ráadásul mindez kapott még egy komoly antiszemita karaktert is. Aki nem menekült el, azt nagy valószínűséggel szadista módszerekkel verték agyon. Lehet ezt számszerűsíteni?

Váry Albert főügyész 1920-ban összeállította a tanácskormány áldozatainak listáját, persze jócskán eltúlozva, kocsmai verekedések áldozataival feldúsítva. Aztán nekiállt a fehérterror áldozatait is listába venni, de ezt a kutatást leállította a rezsim. A Clio-intézet ez ügyben is folytat kutatásokat, egyelőre az biztos, hogy sokszorosa a tanácskormány áldozatainak. Szerintem egyébként érdemesebb egyben nézni az egész korszakot, és úgy összevetni a forradalom áldozatait az ellenforradaloméval. 1918 őszén a falusi lázadások során megöltek néhány tucat jegyzőt, gazdatisztet, földesurat, majd a Tanácsköztársaság során szintén kioltották 3-400 ember életét. Az ellenforradalom áldozatai három nagyobb csoportba sorolhatók. 1918 őszén a “rendcsinálás” sok száz, talán ezer ember életébe került. A cseh és román megszálló csapatok is tömegesen végeztek ki embereket, sokszor fogságba esett vöröskatonákat is, az ő áldozataik száma szintén ezres nagyságrendű. És végül Horthy katonái is meggyilkoltak óvatos becslés szerint is több, mint ezer embert. Összegezve: az ellenforradalmi terror nyolc-tízszer annyi embert gyilkolt meg, mint a forradalmi terror. Az is nagyon fontos különbség, hogy a tanácskormány áldozatai szinte mindig a tetteikért kaptak halálbüntetést, a fehérterror viszont megtorlásjelleggel, sokszor véletlenszerűen, és szinte sohasem a korábban elkövetett dolgokkal arányosan sújtott le.

Mondhatjuk, hogy Horthy rendszere a világ első antikommunista országa lett? Szerepe lehet ennek abban, hogy Magyarország a II. világháború végén képtelen volt eltávolodni Hitlertől?

A horthysta tiszti különítmények mind összetételükben, mind szellemiségükben és tetteikben a világ egyik legelső fasiszta fegyveres alakulatai voltak. A rendszer büszkén hirdette magát ellenforradalminak, de persze valójában nem a Habsburg korszakhoz való visszatérést jelentette. A soviniszta és antikommunista propagandának nagy szerepe volt a háborús szerepvállalásban, az antiszemita szellemiségnek pedig abban, hogy a magyar állam tevőleges részt vállalt félmillió honfitársunk legyilkolásában.

Kalmár Szilárd
Munkások Újsága

  •  
  •  
  •  
  •