A tanító úr

hungarian countryside 2016

A tanító úr egy dombra húzó kis utcácskában lakott, magányosan. Nem mintha ez lett volna a szándéka, de valahogy úgy alakult, hogy elkopott mellőle élete párja. Sok volt neki a javítandó dolgozat, meg az, hogy a tanító úrnak túl nagy szíve volt, hazahordott mindenféle éhenkórász gyereket. Hacsak rövid időre is, de mindig akadt egy, a konyhaasztal sarkánál kuporgó vézna kis alak, aki csendes áhítattal figyelte, hogyan mélyed a kés a veknibe.

Így hát a tanító úr Örzsére hagyatkozott, a termetes özvegyasszonyra, aki a szomszéd portán perelt a tyúkokkal, meg a kacsákkal. Látszatra morgós egy némber volt, szigorúan kontyba szorított hajjal, még szigorúbb nézéssel, de ez csak a felszín volt. A szíve neki is éppolyan nagy volt, csak Örzse erősen titkolta. Hogyisne, majd a végén még valami nadrágos visszaélne vele, azt már nem! Maradt hát az érdes felszín. Hanem a tanító urat mégis a szárnyai alá vette. Nem azért a kis pénzecskéért, amivel a tanító úr a gondoskodást meghálálta, mert hát mi volt az neki? Egy kis sepregetés, főzés, heteként mosás, vasalás, semmi az, magamagától is megcsinálta volna, mert kedvelte ám a tanító urat, hát így, hogy házvezetőnőként sertepertélt körülötte, csak nem vette szájára a falu.

A tanító úr amúgy igen összeszedett férfiember volt. Tiszta ing minden nap, nadrágjának éle, mint a penge, nyakkendője akkurátus csomóra kötve, hajában a választék nyílegyenes. Csak egy dolog rontotta az összképet, de az is csak délután, hazafelé jövet: ujjáról a krétaport szórakozottan a zakója oldalába törölte, úgy a zseb magasságában. Örzse régebben pörölt vele, hogy micsoda slendriánság ez, a tanító úr igazán odafigyelhetne, de már felhagyott vele. Megadóan fogta a ruhakefét, és nekiállt kiszedni a krétaport. A sima krétával még csak boldogult, de amikor a tanító úr a földrajzot adta elő, és a színes kréták is előkerültek, hát azt nagyon nem szenvedhette.

A tanító úr reggel kiállt a kapuba, és végigtekintett a falun. Ezt a pillanatot nagyon szerette. Ilyenkor úgy érezte, övé az egész falu, az alvégtől a felvégig. A háztetők szerint meg tudta volna mondani, melyik tanítványa, hol lakik, a régiek is, meg az újak is. A kapuból, ha olyan volt az idő, még visszafordult, hol a kalapjáért, hol az esernyőért, hol a felöltőért. Nem bízott ő ezekben az időjósokban, többet mondott neki a Somlyó felett az ég színe, meg a szél illata. Kétrekeszes aktatáskáját – jóféle marhabőrből, csatos szíjjal, ahogy kell – hóna alá csapta, indult. Mire Zsiga bá’, az iskolaszolga beterelte a zsibongó gyereksereget, ő is megérkezett. Bár felsősöket tanított, nemigen kellett fegyelmeznie. Az aktatáskát letette jobbra, az asztal lába mellé, kihúzta a fiókot, kivette a naplót, és letette maga elé. Mindkét kezét ráfektette, mintha imádságos könyv lenne, majd szemüvege fölött végignézett az osztálytermen. Ennyi elég is volt.

A tanító úr nem feleltetett. Ő beszélgetett diákjaival. Még a legbutább – megvolt győződve egyébként, hogy buta gyerek nincs, csak tanulni lusta – gyerekből is ki tudott szedni annyit, hogy nyugodt lelkiismerettel írhassa be neki az elégségest. Egy valamire azonban kényes volt: a tisztaságra. Óráit vizittel kezdte: kéz, köröm, fül. Akinél neki nem tetszőt talált, kíméletlenül kiküldte a mosdóba: na, fiam, itt van ez a darab szappan, meg ez a kefe – mutatta az aktatáskából előszedett holmit – most szépen kimész, és rendbe teszed magad! Ne félj, nem fog fájni, de ha fájna, nyugodtan kiabálj, mi majd nagyon sajnálni fogunk téged! Úgy a félév táján már nem volt dolga se a szappannak, se a kefének…

Egy napon a Kanalasék Berti gyereke kiszédült a padból. Feküdt ott, hamuszürkén. A tanító úr felölelte a fejét, rebbenő szemét nézte, leheletét szagolta, aztán megkérdezte: Berti fiam, mikor ettél utoljára? Kanalas Berti szinte csak lehelte: tegnap délben, tanító úr kérem. Egy kis suhantott leveskét… a tanító úr zsebébe nyúlt, kockacukrot vett elő, kettőt is: na, ezt most szépen szopogasd el. Aztán majd a többit meglátjuk.

Örzse már nem is csodálkozott, amikor a tanító úr háta mögül a Kanalasék Berti gyereke leskelt elő. Na, tanító úr, maga is jókor tud nekem kosztossal beállítani! Még jó, hogy reggel késnek szaladt az egyik tyúk, nem ült az már el rendesen. Gondoltam, sikerítek belőle egy jó erős levest. No, akkor most megvastagítom egy kis metélttel, addig itt ez a szelet kenyér, gyerekem, éhen ne halj itt nekem! A Berti gyereken látszott, iszonyú akaraterővel tartja vissza magát, hogy csak kicsiket harapjon, mert szíve szerint befalta volna az egészet, két pofára. Örzse és a tanító úr összenéztek. A tanító úr épphogy csak egyet emelintett a szemöldökén, Örzse elértette. A tyúkcomb Berti tányérjába került. Mikor végeztek, Örzse egy tiszta konyharuhába pakolt még a kamorából: itt van, te gyerek, vasárnapról maradt lekváros bukta, vidd magaddal, tejjel mártogatva kiadós az.

A tanító úr a Berti gyereket vállánál fogva az ajtó felé kormányozta, szinte hessegette. Nem jól viselte a hálálkodást: jól van, na, jól van, majd ha nekem nem lesz, megyek hozzátok, oszt visszaadod – morogta. Mondd meg anyádnak, hogy délután átnézek hozzátok! Aztán, már csak Örzsének mondta, fejét csóválva: nem jó ez így, Örzse, nagyon nem jó. Suhantott leves… a gyerek meg még fejlődésben van… hejj, de nagyon nem jó ez így… Örzse, mit gondol, délután lehet még a Hangyában tejet kapni?

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük