A Trézsi

Az embere nevezte el így: Trézsi. Úgy mondta: ha már ilyen szerencsétlen nevet kaptál a keresztségben, hogy Teréz, hát hogyan nevezzelek? Mert szent, az nem vagy. A Terka, vagy a Tera, az meg olyan, mintha a tehenet hívogatnám. Teri meg van ölég. Nekem csak Trézsi leszel. Mert hát a dolgok leginkább csak úgy voltak, ahogy az ő embere mondta.

A szüreti mulattságban kerültek össze. A Sánta Kovács bíztatta erősen, hogy hadd ismertesse meg vele a Faludi Kissék Sándor fiát, mert az igen hozzá való lenne. Rendes, dolgos ember az – mondta a Sánta Kovács – meg is becsüli az asszonyt, hallod-e Teri, csak jó lenne az neked. Kommendált már neki annak előtte is nem egyet, de valahogy egyik se találkozott az ízlésével. No, de ez a Sándor, ez igen.

Szép szál ember volt, egyenes tartású, sűrű szemöldökű, olyan bökős nézésű, de ha megjámborodott, hát olyan, de olyan mély sugárral simított végig a szeme rajta, hogy a háta is beleborzongott. Hát, megadta magát. No, nem, mintha olyan sokra tartotta volna lányságát, de ez a Sándor, meg az ő nézése, hát, az bizony, elgyengítette a térdét.

Faludi Kissék amúgy módos család volt – akkor. De aztán jött a TSZ. Az öreg Faludi Kiss volt az utolsó, aki belépett. No, koránt sem önszántából. Aztán csak állt a mezsgyén, és nézte, ahogy beszántják a földjét. Mondják, valami megroppant akkor benne. Nemsokára kondult is érte a harang. Na, ez tehette, hogy a Sándor soha nem bírta a papokat. Szoknyás ember, nem ember – mondta, bár nem haraggal. Nem volt nagy lakodalom, Sándor úgy gondolta, minek a kettőjük boldogságát annyi ember elé tárni. Mert érezni lehetett, hogy Sándor megtalálta mellette a boldogságot. Tette a dolgát, nem kocsmázott, nem kártyázott, nem járt idegen szoknyák után. Igaz, olyan sokszor nem is bodorodott dicsérő szó a szájából, de a nézése, az mindent elmondott.

Csak egyetlen bánatuk volt: a gyerek. Az valahogy, nem akart sikerülni. Pedig a Sándor, no, az igen nagyétkű ember volt. Trézsinek szinte túlságosan is. Ezért-e, vagy másért, néha Sándor nekikeseredett. Olyankor bizony eljárt a keze. No, nem súlyosan, csak úgy, jelentés formán. Oka, persze, mindig volt. Hol a leves nem volt elég meleg, hol a jószág vize volt kevés, hol a széna nem volt időben megforgatva. Ló nem volt, akit megcsápoljon, kutya, akit oldalba térítsen, gyerek se, akire ráripakodna, hát Trézsi kapta az áldást. Persze, utána mindig megbánta. Bocsánatot sohse kért, de valahogy mégis került másnap valami apróság, mivel kimutatta, hogy bánja. Hol egy színes szalag a hajába, hol egy szagos szappan, olyan idegenes csomagolású, hol csak egy kis csomag krémes, a cukrásztól, pedig azt a szomszéd faluban termelt csak.

A Sándor, az igen pontos ember volt. Neki harangszóra kellett az ebédnek az asztalon teremni, mert ha esett, ha fújt, Sándor ott volt. Ha estelen el is ment, csak annyit szólt – majd gyüvök – Trézsi tudta, hogy ez a nyolcas kondítást jelenti. Vasárnap, a szagos misére is, olyan rendesformán jártak. Sándor is kigyönyörűsítette magát, még a csatos retiküljét is vitte a templomig, Trézsi meg igen büszkén hordta a fejét, hogy lássátok, ilyen nagyon megbecsül engem az én uram! De ott Sándor már csak megállt hátul az ajtó mellett, mert valahogy nem múlt el a papok iránti ellenérzése. Különösen, hogy a papjuk akkor Jusztin atya volt. Jusztin, Jusztin – morogta otthon – milyen név ez? Ha hallom, mindig a nyúl száját képzelem magam elé, ahogy mozog.

Trézsi a mise után még maradt egy kicsit, szót cseréltek egymással a többi falubéli asszonnyal, Sándor meg, átballagott a kocsmába. Kért magának egy fröccsöt, aztán, csak úgy, pipaszó mellett, elmúlatta ott az időt, de a leves kondításra mindig otthon volt.

Egy napon dolga a városra szólította. Valami pénzügy volt, a Takarékszövetkezetben. Trézsi nem tudta biztosan, ezek a dolgok a Sándor kezében voltak, mert hát a pénz kezelése, az férfi dolog. Nem is kellett mondania, tudta, hogy délben, ahogy mindig, otthon lesz. Tél volt. Elfagyott a váltó. Mentek a pályamunkások, kimelegítették holmi petróval. Sándor, mikor beállt a vonat, a mező felöli oldalon szállt le, hogy lerövidítse az utat, hiszen mindjárt kondul a leves harang, Trézsi már meri a gőzölgő húslevest, csak nem fog szégyenben maradni, hogy késik?

A nyíregyi gyors már nem tudott lefékezni. Mielőtt a koporsót lezárták, Trézsi megnézte még utoljára az ő Sándorját. Csak később értette meg azt a soha nem látott arckifejezést. Olyan bocsánatkérő volt, mint aki azt mondja: késtem, Trézsi. Ne haragudj…

Ille István

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük