„A várakozásban eltunyult őrző tekintetek”

konokpéter003

Gyerekkorom fontos, kultikus tere volt a Százlépcső, becenevén a Százi, a kőbányai Óhegyen (bennszülötteknek csak Sörgyári-hegy) elterülő nagy, gazos-bozótos terület.

A mészkősziklát átfúrták a sörgyár kazamatái, nagyrészt még az egykori kőbányák maradványai voltak, a bányák után jókora hiányok maradtak, amikbe belefészkelt előbb a bor-, majd a nagy filoxérajárvány után a sörgyártás. Az átluggatott talajra (altalaji instabilitás, tetszik tudni) nem lehetett építkezni, így hát körbenőtték ugyan a lakótelepek, gyárak, parkok, de maga a Százi intakt maradt; csak egy jókora zavaróállomás terpeszkedett a tetején, dacolt az ideológiai felhígítással, az akkori sorosgyörgyök ádáz propagandájával, és a létező szocializmus büszke fehérzaját pumpálta dacosan az éterbe, recsegést és csikorgást, a kádári langyos pocsolya értelmetlen hullámhosszait, birokra kelt a Szabad Európával, ami, lévén éppen a zavaróállomás tövében laktunk, nálunk kristálytisztán fogható volt, úgyhogy én amolyan információs skizofréniában nőttem fel, színe-fonákja, Kossuth Rádió, Budapest, és Itt a Szabad Európa Rádió, híreket mondunk, híreket mondunk, tessék belőlük kibogarászni az igazságot, vagy legalább valami valódiságot, akkor még hittem abban, hogy két hazugságból összegyúrható valami hasznos, hogy egy világban, ami – ahogy Debord írta – valóban a feje tetején áll, az igazság nem csupán a hamisítás egy mozzanata, hanem valami önjáró dolog, Marx öreg vakondoka, ami addig áskál, hogy csak kitúrja magát a recsegésből és a tinédzserpartiból, és persze tudtam már, hogy ott állnak az erre hivatott emberek, ki pufajkában, ki amerikai zakóban, kezükben lapát, és lesik, lesik, hogy az a bizonyos vakondok végre kidugja szimatoló, tétova orrát a rögök közül, és akkor ők jól odacsapnak, és mind azt kiabálják, hogy szabadság!, szabadság!, legfeljebb az akcentusuk különbözik, de az is lehet, hogy nincs semmiféle akcentusuk, sőt! de gyermeki hittel úgy gondoltam, hogy van egy cafatnyi idő, amíg megélesednek a várakozásban eltunyult őrző tekintetek, megfeszülnek a megmacskásodott izmok, lendületet vesznek a lapátok, és ebben az intervallumban az ember mégiscsak megláthatja egy pillanatra az igazság-vakondokot, mielőtt véres pacává freccsentik a lecsapó ideológiák, pedig hát dehogy, ilyen sóderben nem tenyészik semmiféle vakond, csak a csapkodó emberek, akik egyenesen abban gyökereznek.

Gyerekkoromban nemigen őrizte már senki a zavaróállomást, alig akadtak már lapátos legények a gátra, csak az olcsó pálinkától és a fals nosztalgiáról megrészegült munkásőrök vonultak fel néha-néha a lakótelepen, ezt máig sem értem, évente rendeztek mifelénk valami menetelősdit, énekeltek, a párttal a néppel, mi kommunista ifjak, kezükben üres dobtáras géppisztolyok, kopaszodó fejükön kék vászonsapka, olyanok voltak ők is, mint az elgazosodott Százi, csupa üresség, nemigen akart már senki rájuk építeni, kapcsolati hálójuk megkopott, nem voltak már a rendszer szabadkőművesei, urambátyám-elvtársai egymásnak, csak röhejes relikviái egy széthulló, mogorva világnak, egy kiöregedett rezsimnek, egy túlkoros házmesternek, aki még szívesen elzavarta volna az udvaron hangoskodó gyerekeket, de már nem emlékezett, hová tette a slagot, hogy lelocsolja őket, berekedt a sok cigarettától, és fájt a feje a negyvenéves ivászattól, hát inkább feltekerte a Jó ebédhez szól a nótát, magyarnótás fehérzajba burkolta az egész megbüdösödött történelmet, és dohogva, de magasról szart az egészre.

Mi pedig ott játszottunk a Százin, felmásztunk az antennákra, lemásztunk a roppant pincékbe, bandaháborúkat vívtunk, indiánok és kovbojok voltunk, kalózok és partizánok (partizánok csak ritkán, ha a tévében éppen a Láng Vince vagy a Bors Máté ment), élveztük a magunk szabadságát, amibe nemigen tudtak beleszólni a lapátosok, leszartuk már az úttörőket, a nyugati mákonyból meg csak annyi jött át, hogy az autóskártyában a Lotus Ford volt az aduász, és nem az ezerötös Zsiga, élveztük a magában is csalódott, megrendült diktatúra szabadságát, egy olyan diktatúráét, ami már magát sem vette komolyan, mert tudta, hogy tudják róla, hogy tudja, hogy mindenki csak úgy csinál, dehogy volt ez már kommunizmus, sosem volt az, de akkor már senki nem is hitt ilyesmiben, legkevésbé a diktatúra mozgatói és haszonélvezői, hát hogyne, hatalmat a proliknak, az kéne még csak!, kevesebb volt ott a kommunista, mint hívő a Vatikánban, és ez nekünk pont megfelelt, meg úgy általában mindenkinek, eljátszott egyetértés, mímelt közösség, milyen baromi ismerős, nincs új a nap alatt.

A Százira mindmáig nem sikerült semmit építeni, ma is gazos, elvadult, csak kerítéseket húztak fel rá, a környék gyárai leálltak, a sörgyárban hajléktalanszálló működik, a zavaróállomásból már régóta csak a betonozott alapok állnak, mert a Százit még mindig átluggatják az egykori pincék és kazamaták, az altalaj még mindig instabil, a földalatti folyosók úgy rágják át a sziklát, mint az embereket a félelmek, a régi félelmek és az újak, és a Százin már játszani sem lehet, izgalmas grundból sivár puszta lett, még rosszabb, még hitványabb, mert nincs már meg a régi, kótyagos összekacsintás, lófasz sincs itt, feleim, a régiből kinövő új hatalmak még üresebb semmit építenek instabilitásainkra, új lukakat fúrnak belénk, ezek most dölyfösen masíroznak, nem kell ide zavaróállomás, nem kell dobtár sem, én legalábbis nem gondolom, hogy kellene, ez már itt nem valamiféle hanyagul meghagyott játszótér, a résekből kihajtó szabadság tere, hanem szigorú külszíni fejtés, lázas kitermelés, országnyi meddőhányója egy virulens bányatársaságnak, langyos pocsolya helyett vörösiszap, már a szájunkig ér, a rejtélyes, kicsit veszélyes Száziból flottul profitáló vállalkozás lett, maga alá temette a roskatag diktatúra minden perverz báját, az érzést, hogy lehet és érdemes még játszani, indiánost, kalózost, vagy akár partizánost is, én nem hiszem, hogy a mai gyerekek hajlandóak ősmagyarost vagy rongyosgárdást játszani, legalábbis remélem, hogy nem, és különben is, már oda sem engednék őket az őrök, a régi és az új lapátos emberek, gázzal és méreggel irtják a vakondokokat, nagyüzemben, és ahogy elnézem néha még a Százit, a kerítésen kívülről átlesek (azt még szabad), hát mindig úgy érzem, hogy most ment el a kedvem végleg az egésztől, persze az is lehet, hogy csak kurvára megöregedtem.

Forrás: Facebook

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük