A vertikális szocializmus

Hegyi Gyula

Idén ősszel három izgalmas kiállítás mutatta be Belgiumban a kortárs képző- és építőművészet legújabb irányzatait. Mechelenben a kétévente megrendezendő képzőművészeti biennálé, Bruggében pedig a háromévente ismétlődő építészeti triennálé adott válogatást a vizualitás és kreativitás legfrissebb ötleteiből. Mindkét kiállítást a város különböző pontjain, Bruggében részben szabadtéren rendezték meg, így a látogatók kis térképpel a kezükben járták végig a bemutatókat, ami nyilván a helyi idegenforgalomnak is jót tett. Brüsszelben pedig a Bozar művészeti központban állították ki az EU építészeti díjára pályázó, a zsűri által legjobbnak ítélt negyven alkotás tervrajzait és fényképeit.

A három kiállításnak több közös jellegzetessége is volt. Az első elég szomorú számunkra. Sem Mechelenben, sem Bruggében nem szerepelt egyetlen magyar művész sem, és a Mies van Rohe díjra esélyesnek besorolt negyven pályázat közé sem került be magyarországi épület. Mindezt nem magyarázhatjuk valamiféle „nyugat-európai sovinizmussal”. Orosz, kínai, bolgár művészek sikerrel mutatkoztak be Mechelenben, a bruggei triennálé talán legérdekesebb projektét észak-amerikaiak készítették el, az EU építészeti díját pedig a lengyelországi Szczecin új koncertterme nyerte el.

A mecheleni és a bruggei kiállítások közös jellegzetessége a markáns politikum, a szociális és környezetvédelmi érzékenység, a társadalmi konfliktusok markáns megjelenítése volt. A rendszerváltozás táján önjelölt próféták Magyarországon igyekeztek elhitetni nemcsak a közönséggel, hanem az alkotó művészekkel is, hogy az ideológiák „meghaltak”, társadalmi osztályok nincsenek, a művészetnek nem feladata politikai kérdésekkel foglalkozni. Egészen kiemelkedő esztétikai teljesítmény esetén természetesen politikamentes alkotásért is tudunk rajongani, de az ilyen azért elég ritka. S ha egy átlagosabb alkotás nem mond semmit a minket körülvevő világról, a társadalmi konfliktusokról, akkor egy szűk körön kívül nem számíthat érdeklődésre. Mechelenben a művészeti és politikai forradalom összekapcsolása, a legszegényebb milliók energia-szegénysége, az államszocializmus édes-bús öröksége és a klímaváltozás veszélye volt a legmenőbb téma. És a kiáltó társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség, mind a világ országai között, mind az egyes országokon belül. Kiváló közgazdászoknak hála ma már bebizonyosodott, hogy ez az egyenlőtlenség nemcsak morális okokból botrányos, de a gazdaság egészséges fejlődését is veszélyezteti.

A bruggei triennálé legizgalmasabb projektje igen alkotó módon közelítette meg a társadalmi egyenlőtlenség kérdését. A „Vertikálisan integrált szocializmus”elnevezésű koncepció egy kanadai-amerikai épület terve. Alkotója a neoliberális piacgazdaság körülményei között akarja érvényesíteni a minimális szociális igazságosságot. A típusházként elképzelt, hét szintes épület állami (önkormányzati) segítséggel épülne fel, és szövetkezeti formában üzemeltetnék. Az alsó hatvannégy egységet tartalmaz, ezek alig néhány négyzetméteres, de apró fürdőszobával, konyhapulttal, ággyal és íróasztallal felszerelt stúdiók, azaz mini lakások. Egyet fel is építettek a kiállításnak otthont adó katolikus templomban. A szinte dobozszerű, de összkomfortos kis stúdió a hajléktalan szállók és menhelyek tömegnyomorához képest nemcsak otthont, hanem emberi méltóságot is ad lakójának. Felettük, éppen négyszer akkora területen, tizenhat lakás várja az alsó középosztályba tartozó bérlőket. A magasabb szinteken négy, kétszintes lakás és öt, még nagyobb luxust biztosító penthouse a gazdagoknak készült. A koncepció lényege az, hogy a legalsó szinten ingyen lakhatnak az oda beutalt hajléktalanok, szegények, az ő bérüket a magasabb komfortfokozatú otthonok lakói fizetik ki. Akik azért vállalkoznának erre, mert a ház állami (önkormányzati) támogatással épül fel, és csak ezzel a feltétellel lehet lakást bérelni benne.

A projekt a politikai fogalmakat leegyszerűsítve a szocializmust olyan rendszerként jeleníti meg, amely a kommunizmussal szemben nem teremt teljes egyenlőséget, hanem a kapitalizmus viszonyai között ad szervezett esélyt és emberi méltóságot a legszegényebbeknek. Alkotója, a mindössze harminchárom éves, éppen krisztusi korban levő Nicolas Grenier megfogalmazásában a vertikális szocializmus olyan építészeti típusterv, amely „a modern nagyváros körülményei között kezeli a gazdasági, politikai és társadalmi egyenlőtlenséget”. A terv amerikai szemmel egyelőre csak utópia, de ha jobban meggondoljuk, az egykor volt „létező szocializmusban” és a nyugati jóléti demokráciákban a szegények lakhatását a többet teljesítők ilyen, vagy olyan megsarcolásával támogatta az állam. Grenier modelljében ez a támogatás nem személytelen, hiszen egy lakóközösségen belül működik a szociális transzfer.

De miközben egy potenciálisan működőképes épületmodellt mutat fel, keserű iróniát is megfogalmaz arról a társadalomról, amelyben szükségszerű a szegények és gazdagok közti, kiáltó szakadék. Egyszerre szociális kísérlet, utópia és ugyanakkor kritika a mai világrend felett.

Forrás: Népszava

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük