Állóképek civilizációs háttérrel (a szabadnapos antropológus feljegyzéseiből)

2014 tavasza, Markotabödöge: a fotókon plakátokat ragasztok, kitelepülök, agitálok. Körös-körül szorong minden falu, ahol még hiányzik a központból egy kopjafa, nem lobog a székely zászló, nem szivárog vér Trianon sebeiből a főtéren, vagy a helyi fafaragó még nem buherálta szoborrá a hátrafelé nyilazó honfoglalókat, nem neveztek el közteret Horthyról, könyvtárat Wass Albertről, Nyírőről. És rovásírásos településtáblák rogyásig. Pesten is kisebb-nagyobb turulok bontogatják szárnyaikat, neves nácik mellszobrait avatják fel, meg a városi hipergiccset, a Megszállási emlékművet, állhattunk a fejünk tetejére is akár tiltakozásul. Amit az államszocializmusban tendenciózus történelemírásnak hívtunk, az ma az emlékezetpolitika. Legalább jobban hangzik. És megvan a bizonyosságunk, hogy nem vagyunk ezzel egyedül a világban, bosnyák és macedón testvéreink is bennünket erősítenek.

1989. december vége, fotó nincs, jó esetben emlékkép: Szófia, leszakadt lakás a belvárosban, vendéglátóm, Sztefan a vállamon sír örömében, a Ceausescu kivégzés élete legszebb karácsonyi ajándéka. Pár óra múlva megérkeznek közös barátaink, a bolgár posztmodern és szamizdat élcsapata, még huszonöt sem vagyok, ők alig idősebbek nálam. Mondom nekik, jönne ide alapítványt nyitni Soros György, engem bízott meg, hogy találjak embert, aki vezeti, meg kurátorokat. Rövid tanakodás után kisütötték, hogy kérnének tőle támogatást a posztmodern esszék második kötetére. Khm, srácok, mondom, ez nem ilyen piti, itt civiltársadalmat és független kultúrát kéne építeni, megnyitni egy egész ország gondolkodását, szóval valamivel tágabb ívet képzeljünk. Végül összehoztuk: a csoport mentorát javasoltuk elnöknek, a házigazdám legközelebbi barátját igazgatónak, a kuratóriumba neves liberális értelmiségieket és demokratikus ellenzékieket, a fiatalok nem szántak maguknak pozíciókat (azóta egyikük a száz legbefolyásosabb kelet-európai politikacsinálók egyike, a többi tanszék- és intézményvezető hazai és külföldi egyetemeken, nincs a térségünkben kuratórium a megkérdezésük nélkül).

A tippjeim, ezzel együtt, maradéktalanul bejöttek, Bogdan, a posztmodern srácok professzora lett az elnök (nemrég mondott le a szintén Soros támogatással indított szófiai magánegyetem rektori posztjáról, amikor lebukott az ügynökmúltjával), a házigazdám (jelenleg ENSZ nagykövet) barátját, Georgit kinevezte igazgatónak (azóta megalapította és vezeti a szófiai értéktőzsdét). Az alapítvány felállt, a liberális értelmiség és politikus elit legerősebb eszmei-anyagi támasza lett; fényes közéleti-tudományos-politikai-nonprofit pályákat indított el; a civil világ felívelt, programok és projektek hálózták be az országot, ki akarták nyitni a társadalmat, remélték, a nemes eszmék „leszivárognak” a tömegek közé, megnemesítik az államszocializmusban megnyomorított lelkeket, interiorizálódik a szabadságeszmény, elemi szükségletté válik a demokráciaigény, a tolerancia és a szolidaritás a kisebbségekkel, a megszomorítottakkal és megalázottakkal; egy jobb társadalom jobb embereket termel majd ki, egy új elit új habitusokat honosít meg.

(Nincs kép, legfeljebb hang.) Nem tudhatom, de felteszem, hogy ezek a jóhiszemű alapvetések ugyanennek a végtelen amatőrségnek a jegyében zajlottak le a teljes rendszerváltott régióban. Mai eszemmel inkább az a meghökkentő, hogy a civilek civilizáló illúziója kerek két és fél évtizedig eltartott, jobban mondva sikerült két és fél évtizeden át életben tartani ezt a műkedvelő lendületet. Nyitott társadalom helyett kialakultak a finanszírozott szabadság kis körei, melyek a demokrácia és liberalizmus nyelvén szólaltak meg, valamint jó angolsággal tudtak a főként külföldi támogatókkal tárgyalni. Ezeknek a tagság és bázis nélküli civilszervezeteknek, mint Iván Krasztev találóan megfogalmazza, van egy közös tulajdonsága: „pénzügyi támogatásuk legnagyobb része általában külföldről érkezik, és sokkal liberálisabbak és Nyugat-barátabbak, mint a környező társadalom”. Hát ja, a fránya környező társadalom, amit nekik kellett volna projektalapon civilizálni… Ehelyett a civil elit csak médiakampányokban kommunikált vele, nem hozott létre és működtetett tömegesen bázisközösségeket, amelyeken keresztül fokozatosan elérhette volna a tömegeket. Nyitott társadalmat hirdető zárvánnyá váltak, olyan közeggé, mely saját magát kiválóan tudja értelmezni, homogén érték és jelrendszert használ, de mindent, ami ebből kiszorul (konkrétan a „környező társadalmat”) anomáliaként kezelte, kerülte vele az érintkezést, hárította az onnan befutó jelzéseket. Sőt, a 2000-es évek közepétől a civilizálónak szánt hatás a visszájára fordult: a hosszasan kerülgetett valóság egyszercsak a liberális és kvázi-baloldali politikai elit nyakára hágott, majd amikor 2006-ban náci hordák randalíroztak Budapest utcáin, az elviekben humanizmust, demokráciát és liberalizmust képviselő hatalom kizárólag a gyáva és felkészületlen pribékjeit tudta rájuk küldeni, miközben egyetlen civilizációs erényeket képviselő civil mozgalom sem szegült velük szembe. Tizenöt év alatt a civil és politikai amatőrködés kiharcolta, hogy a „külső társadalom” ócska liberális (kommunista, zsidó, homokos, jogvédő, globalista, bankár – ezek kb. szinonimák lettek mára) maszlagnak tartson minden megszólalást, amiben civil öntudatról, demokráciáról, szabadságról, intézményekbe vetett bizalomról, emberi méltóságról/jogokról, toleranciáról, társadalmi szolidaritásról, noch dazu társadalomról és nem nemzetről van szó. Öt évvel később a szabadságjogok védelmére szerveződött tényleges tömegmozgalom, a Milla már abba rokkant bele, hogy képtelen volt közös nyelvet találni és célokat megfogalmazni a Budapesten kívüli társadalommal. A Szolidaritás Mozgalmat, amelyik képes volt erre, épp a budapesti elit prolizta le. Még el se jutottunk oda, ahol a part szakad…

Misztifikátoraink ráéreztek arra, hogy amit a ’90-es években nevetséges és marginális elmezavarnak tartott a túlnyomó többség – a szentkoronásokat, sámánosokat, újnyilasokat, trianonozókat, rovásírókat, irredentákat, kárpótolatlanokat stb. – valójában egy – újra Norbert Elias fogalmaival – elfojtott „affektuskészlet” kifejeződése, és ezek a kibeszéletlen tartalmak elképesztő politikai potenciált rejtenek. Rájöttek, hogy a humanista-demokrata civilizáció értékei még csak felületesen sem rögződtek a társadalom többségében, ellentétben az „ántivilág” kezeletlen frusztrációival; elég visszanyúlni hozzájuk, és máris begyűjthetik, illetve saját hatalmi céljaik érdekében becsatornázhatják a többség legprimérebb indulatait. Kellett ehhez egy kis elméleti muníció, amit készen kaptak az antiglobalista-esszencialista (némi engedménnyel: fasizoid) teoretikusoktól, Richard B. Spencertől, Dugintól, Tomislav Sunićtól és Bogár Lászlótól, valamint egy technológia, amivel ezt „leszivárogtatják” a célközönségnek. És meg is csinálták, ami a glaszékesztyűs liberális civileknek (némi jóhiszeműséggel) derogált: hétköznapi kérdésekre reagáló válaszokat pároltak le az ócska ideológiájukból, majd elképesztő energiákat mozgósítva lementek „a hétköznapi emberek” közé, bázisközösségeket, ú. n. polgári köröket alapítottak, hálózatot és működő mozgalmat szerveztek. Legyártották a közönséget a saját okosságaikhoz. A nép meg rajong, boldog, hogy törődnek vele, cserébe készségesen elhiszi a fehérről, hogy fekete, az áremelésről, hogy rezsicsökkentés, a propagandáról, hogy hír, a leplezetlen lenyúlásról, hogy gyarapszik a nemzeti közép, a társadalom kettészakításáról, hogy az a NER, a hatalmi tébolyról, hogy antiglobalista szabadságharc. És ami még ennél is nagyobb fegyvertény: aki látja, mekkora kamu ez, az sem tudja elképzelni, hogy lehetne rajta változtatni. Röviden mindent, de az égvilágon mindent jobban csináltak, mint ellenfeleik, pontosabban megtették azt, amit az ellenfeleik akár meg is tehettek volna, volt hozzá pénz, paripa, fegyver (meg idő is doszt), de nem tették, mert nem tudtak kiszakadni a nyolcvanas évekből, fejben-lélekben ottragadtak: az egyik fele hurcolta magával az illegalitásban felvett morális felsőbbrendűség rögeszméjét (kvázi: mindent jobban tud), a másik pedig a sérthetetlenség téveszméjét (kvázi: mindent birtokol). Srácok, ez nem ilyen piti, valamivel tágabb ívet kellett volna elképzelni…

Végső soron mindegy, hogy elitista gőgünkben ordenáré misztifikációnak és szimulált valóságnak tekintjük-e mindazt, ami ma, huszonöt évvel a nyolcvanas éveket megkoronázó rendszerváltás után körülöttünk zajlik: a békemenetes felvonulást, a Megszállási emlékművet, a macedónok antik révedezéseit, vagy a bosnyákok civilizációteremtő ambícióit. Már a nyolcvanas évek posztmodernjeitől tudtuk, hogy ami nyelvhez kötött, a társadalmat, illetve a személyiséget érinti, az menthetetlenül konstruált; kár hőbörögni és kisajátítani ezt a tudást. Most épp ők alkalmazzák – másra és hatékonyabban.

Bővebben: Dinamó BLOG

Az írás teljes terjedelmében a Magyar Internationale Lettre 95. számában érhető el.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük