Alternatív pénzrendszerek, antikapitalista kísérletek és a szociális gazdaság lehetőségei Magyarországon

Alternatív pénzrendszerek önmagukban természetesen nem lehetnek a kapitalizmus alternatívái, a termelés struktúrájának gyökeres átalakítása  és a tulajdonviszonyok megváltoztatása nélkül a kapitalista rendszer meghaladása nem képzelhető el. Azonban a pénzügyi rendszerek működése sokszor, és egyre gyakrabban tükrözi a tőke logikáját szinte tiszta képletbe sűrítve. A gazdaság fejlődése mind nagyobb és nagyobb pénzügyi integrációt gerjeszt, „tesz szükségessé”, ezért pedig a tőke mind jobban koncentrálódik és miután a nemzetállam elvesztette felette a kontrollt, elszakadt szinte minden területi függőségétől. A magát egyre gyorsabb iramban megsokszorozó tőke földrajzi értelemben „nincs sehol”, de  magába szívja a megtermelt többletérték zömét, kivonva azt a helyi közösségekből (is). Ez a tény pedig kulcsfontosságúvá vált mindenki számára, aki a (fél)periférián élők szociális problémáinak megoldását és/vagy a kapitalizmusból való kiutat keresi, mert immár kétséges, hogy a földrajzi kötöttségeitől megszabadult tőke megadóztatható vagy kisajátítható-e egyáltalán valaha. A helyi közösségekből történő forráskivonás megállítása döntő jelentőségű feladat a 21. századi globális kapitalizmus korában. A nyomorgók milliói nem várhatnak arra, hogy egyszer majd egy szocialisztikus világállam megszülessen, amely képessé válik a gazdasági folyamatok ellenőrzésére és így alapvető egzisztenciális problémáik megoldására. A föld klimatikus viszonyai pedig már most drasztikus változásokon mennek keresztül.

Helyi pénzek
A helyi és más alternatív pénzrendszerek lényegében ennek a forrráskivonásnak a megakadályozására tett kísérletek vagy azért kezdeményezték őket, h. „piacképtelen” és „versenyképtelen” termelők munkáját lehetővé tegyék. A kezdeményezések motivációi valamint a kapitalista rendszerhez való viszonyuk változatos. Magyarországon eddig néhány, ún. helyi pénz kibocsátása történt meg, elsősorban lokálpatrióta indíttatásból.  Ilyen a Soproni Kékfrankos, a Balatoni Korona vagy a Tokaji Dukát. Ezeket a pénzeket helyi vállalkozók vagy önkormányzatok bocsátották ki. Működésük alapelvei nem sokban különböznek a nemzeti valutáktól, a kibocsátásokat hivatalosan is jóváhagyták, a kibocsátók a kibocsátott helyi pénzek fedezetéül szolgáló forintmennyiséget letétbe helyezték. A helyi pénzek csak abban különböznek a nemzeti valutáktól hogy azoknál jóval kisebb területen funkcionálhatnak fizetőeszközként. A fő cél ugyanis az, hogy minél nagyobb legyen a helyi gazdaság aránya a piacon, azaz a megtermelt többletérték nagyobb hányada maradjon ott, ahol megtermelték, és az újra helyben befektetve hasznosuljon, több munkahelyet teremtve a helyi kkv-szektorban. Ez ökológiai szempontból is fontos lenne, hiszen csökkenne az áruk utaztatása, importja, exportja, így az ezzel járó károsanyag-kibocsátás is. Ezek korlátozott, reformista célok, mégis nehezen érhetők el, mert a helyi lakosság anyagilag közvetlenül nem érdekelt a rendszer kiépítésében és fenntartásában. Inkább csak lokálpatrióta vagy zöld motivációk sarkallnak a helyi pénzrendszerek használatára, melyek így nem is terjedtek ki jelentősen.
helyi pénzek és negatív kamat
Korábban, a 30-as évek elején nagyobb sikerrel próbálkoztak helyi pénzek bevezetésével két német városban. A kezdeményezők Gesell követői voltak, aki úgy vélte, hogy lehetséges egy kapitalizmus nélküli piacgazdaság, ha a pénzrendszer hibáit kijavítjuk. A kapitalizmus kizsákmányoló rendszerének kiépülése, a tőke koncentrálódása szerinte azért volt lehetséges, mert a pénz alapvető tulajdonsága, hogy visszatartható, felhalmozható, ill. épp ezért időnként hatalmas tömegben a piacra zúdítható, melynek „természetes” működését így súlyosan torzítja. A megoldás szerinte a felhalmozott, a fogyasztásból kivont pénz sajátos megadóztatása a „negatív kamat”bevezetése lenne. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a felhasználóknál felhalmozott bankjegyekre bizonyos időközönként bélyeget kellett vásárolni, hogy érvényes fizetőeszköz maradhasson. Az ötlet bevált, mert így a pénz áramlása felgyorsult, jobban stimulálta a helyi gazság megerősödését a válság traumája után. A két német városban ahol a negatív kamatos helyi pénzt bevezették, gyorsabban csökkent a munkanélküliség, mígnem 1932-ben a két helyi pénzt betiltották. A módszer valószínűleg jól illeszthető egy keynesiánus válságkezelő stratégiába (a legutóbbi válság után a nemzetközi pénzpiacokon is megjelentek a negatív kamatok), helyi pénzként alkalmazva pedig környezetvédelmi célokat is jól szolgálhat. Annak azonban nem lehetett látni nyomát, hogy a geselli vízióból (a pénzügyi reform nyomán kiegyenlítődnek a gazdasági erőviszonyok, egyre kevesebben kényszerülnek bérmunkára és inkább önálló termelők szabad társulásai lesznek a jellemzőek) bármi is megvalósulhatna ennek nyomán. Mert hiányzik a lakosság közvetlen anyagi motivációja abban, hogy részt vegyen a rendszerben, és a helyi és/vagy negatív kamatos pénz bevezetése nem kapcsolódik közvetlenül a szociális problémák megoldásához.

Nincs pénzed? Nyomtass creditost!
2001-2002 fordulópontján az argentin pénzügyi válság elérte a mélypontját. Milliók maradtak fizetett munka és bármiféle szociális ellátás nélkül – miközben ezek a milliók szaktudás és munkaképesség illetve tengernyi szabadidő birtokában voltak. Dolgozni tudtak, akartak is volna. termékeikre és szolgáltatásaikra is volt igény. Ekkor terjedt el a creditos, egy sajátos, alternatív pénzrendszer, amelyet azok hoztak létre, akiknek nem volt pénzük, sem befektetendő tőkéjük., sem pedig munkajövedelmük. A creditos egy garázsműhelyből indult útjára, a rendszerhez csatlakozók egy-egy kisebb csoportba léptek be, melynek tagjai ígéretet tettek, hogy egymás közt fizetőeszközül elfogadják a credsitost. Mindegyik csoport létszámarányosan kinyomtatott egy bizonyos mennyiségű creditost, amelyet aztán a csoport tagjai egymás közt és más hasonló csoportok tagjai közt használni kezdtek csereügyleteikehez. (ez alatt értve áruk és szolgáltatások egymásnak elvégzett ,munkák közvetett, a creditos segítségével megvalósuló cseréjét). A kibocsátott creditos fedezetéül nem rakták letétbe a vele egyenértékűnek szánt valutát, hiszen a tagoknak nem volt pénzük. A creditos fedezetéül a tagok közt egymásnak kínált áru és munka szolgált. Ennek hátránya a creditos elinflálódásának veszélye volt, ami be is következett.
De néhány évig a creditos meglepően sikeresnek bizonyult. Milliók használták, és millióknak segített átvészelni a válság időszakát. Idővel azonban tömegek léptek be a rendszerbe úgy, hogy valójában sem munkát, sem árut nem fektettek bele.  Viszont a rendszerbe való belépésükkor megkapták az induláskor mindenkinek járó, frissen nyomtatott creditost.. A rendszer 2004-ben omlott végleg össze, amikor 2,5 milliónyi emberre terjesztették ki a munkanélküli segélyt. A hivatalos, a nemzetközi pénzpiacokon sorozatosan leértékelt peso ugyanis még mindig sokkal értékállóbb volt, mint a creditos. A rendszer alapvető hibája az volt, hogy a creditos fedezetét sem letétbe helyezett nemzeti valuta nem garantálta (mint a helyi pénzek esetén), sem pedig munka, mert a creditos érttéke nem volt kötve ehhez sem. Ennek ellenére a történtek rávilágítanak arra, hogy egy drasztikus mértékű tőkekivonás még nem feltétlenül teszi feleslegessé milliók munkáját! A fizetett munka nélkül maradók tömegei gyorsan munkába állhatnak ismét, ha születik valamilyen fizetőeszköz, melyen keresztül az áruk és szolgáltatások cseréje lebonyolítható. A kísérlet, kaotikus volta ellenére is sikeresebb lehetett volna, ha a csődbe ment, de dolgozói által újraindított, önigazgató, munkástulajdonba került üzemeket is bevonják a rendszerbe, és azok nem pusztán a peso  piacán próbálnak megélni  tőkés vállalatokkal versenyezve úgy, hogy banki hitelekre nem számíthatnak, és ezért fejleszteni sem tudnak..
Létezik-e olyan megoldás, amely helyi pénzek előnyeit (értékállóság, helyi gazdaság fejlesztése, fenntarthatóság) egyesíti a creditos előnyeivel (szociális problémaérzékenység és a részvételben való érdekeltség megteremtése)?

Szívességbankok, a munkaegység mint fizetőeszköz
A szívességbankok, az ezredforduló táján születő amerikai Valley Dollar és a More Time Dollar rendsszerek helyi pénzeknek nevezhetőek, mert helyi közösségek, egy-egy behatárolt földrajzi körben működtetik őket. De a creditosra hasonlítanak abban, hogy felhasználói tagokkal rendelkeznek, akik egymást közt közvetett árucserét folytatnak és nincs letétbe helyezett pénz, ami az értékállóságot garantálná. Mindkettőtől különböznek viszont abban, hogy a fizetőeszköz értékét alapvetően nem piaci mechanizmusok határozzák meg, a fizetőeszköz tulajdonképp nem más, mint egy órányi munkaegység. Ezért egy ilyen rendszer akár kinyomtatott bankjegyek nélkül is működtethető az interneten, ahol  egy a tagok által elérhető rendszerben minden tag felajánl valamit és mások ajánlatai közt válogathat, a tranzakció pedig rögzíthető a rendszerben (az értékesített áru vagy szolgáltatás +1egységet jelent mindenkinek a rendszerben). Az alapelv az, hogy órányi munkám egyenlő értékű más egy órányi munkájával. A rendszer egy kevésbé szigorú változata az, ha bankjegyeket is kibocsátanak és nem kell minden tranzakciót elektronikusan rögzíteni. Az alapegység ez esetben is az egy-egy órányi munkaegység, de ettől kölcsönös megállapodás esetén el is lehet térni.
Ezek a rendszerek több évtizede működnek, nem fenyegeti őket a hiperinfláció, mint a creditost. Rendelkeznek a helyi pénzek előnyeivel: zöldek és erősítík a helyi közösségeket, sőt a helyi demokráciát is (mert a felhasználók által választott bizottságok felügyelik a rendszer működését és hoznak olyan gazdasági döntéseket, amelyek nem tartoznak pl. egy-egy helyi önkormányzat jogkörébe). Fontos szociális funkciókat töltenek be, mint a creditos, mert munkanélkülieket, alacsony jövedelműeket tudnak bevonni és érdekeltté tenni a rendszer működésében. A tagok kétharmada közülük kerül ki, egyharmada pedig a középosztályból, amely részvételével igyekszik segíteni a helyi közösséget és a fenntarthatóságot. És – a közösségen belül, egy demokratikus és decentralizált rendszerben képesek kiküszöbölni a kapitalizmus két nagy ellentmondását, a kizsákmányolást és az elidegenedést. A termelő maga dönt arról, mikor, mit, hogyan, kinek termel, és egyórányi munkája ekvivalens egy másik termelőével. Sajátosan szervezett, decentralizált szocialista minitársadalmaknak is nevezhetnénk őket, ha önellátók lennének vagy csak egymással együttműködve képesek lennének tagjaik minden igényét kielégíteni. Erre azonban nem képesek, alapvető problémájuk az, hogy korlátozott kiterjedésűek maradnak.
Nagyobb termelőegységek ugyanis nem tagjai a rendszernek, inkább csak egyének. Néhány kisebb, induló cég belép ugyan a rendszerbe, de inkább csak azért, hogy az igazi indulásukhoz szükséges felszerelést megszerezhessék munkával, banki kölcsön felvétele nélkül. De nekik igazán irányuk a valódi dollár piaca, egy kapitalista cég ugyanis természetszerűleg tőkéjének profit általi növelésére törekszik, az idő-dollár azonban olyan pénz, amelyből nem lesz tőke, legfeljebb az induláskor szükséges. És persze ez a rendszer nem teszi lehetővé a kizsákmányolást sem, ugyanis a „munkáltatót” a munka teljes ellenértékének megfizetésére kötelezi. Így viszont a tagok közti tranzakciók csak a termékek azon körérre korlátozódnak, melyeket egy-egy egyén esetleg kisebb csoportjaik önállóan elő tudnak állítani.
Volt már történelmi példa azonban arra is, hogy egyének, kisebb és nagyobb termelőegységek egymással szintén olyan rendszerben cserélték ki áruikat, ahol a fizetőeszköz a munkaegység volt.  És működött, bár problémák itt is adódtak. Igaz, a munkajegyrendszer csak mellékterméke, szükséges velejárója volt a társadalmi forradalom kísérletének , a termelőeszközök termelők és helyi közösségek által történő kisajátításának.

(Anarcho)kommunista munkajegyrendszer
Mihail Bakunyin úgy vélte, hogy a társadalmi forradalom egy csapásra megszünteti az államot és megvalósul a termelőeszközök társadalmasítása, azaz a termelők általi kisajátítása, de a kommunizmus megvalósítása előtt még szükséges egy közbülső lépcsőfok, amíg létezik a személyes magántulajdon és a pénz egy bizonyos formája, az, amelyik esetében egy-egy munkaegység felel meg a fizetőeszköznek. 50évnyi spanyolországi propaganda után néhány évig úgy látszott, az ország jelentős részén megvalósultak az elképzelései.
1935 nyarán az anarchoszindikalista szakszervezeti szövetség és az Ibériai Anarchista Föderáció irányításával Spanyolország jelentős részén társadalmasították a termelőeszközöket. Barcelonában az ipari üzenek 70%-át, Madridban 30%-át foglalták el a saját munkásaik, és a gyárak kollektív tulajdonukba kerültek. A bérezesi  rendszeren alapvetően nem változtattak. Vidéken igen. A nagybirtokokat kisajátították. Nem osztották fel, a községek szövetkezeteinek tulajdonába kerültek. A kisebb birtokosok nagy része is belépett a közösbe (Katalóniában nem), de belépni nem volt kötelező. A földek nagy részét közösen művelték, kisebb részét háztájiban. A helyi kisipar és kiskereskedelem is szövetkezeti tulajdonba került. A munkás-tulajdonosok munkajegyekben (megjelölt pesok) kapták a fizetésüket, amellyel a helyi boltban vásárolhattak. Az inaktívak (gyerekek, öregek, betegek) fogyasztási kártyákat kaptak, ezzel vásárolhattak. A be nem lépett kistulajdonosokat sem rekesztették ki a rendszerből, ők is kaptak fogyasztási kártyát. A munkástulajdonba kerülő gyárak termelése bizonyos ágazatokban emelkedett, máshol csökkent. A kollektivizált mezőgazdaság termelése azonban egyértelműen javult.
A társadalmasított gazdaság tehát működött. A kísérlet azonban mégis elbukott, mert az egymással is rivalizáló gazdaági és politikai érdekcsoportok összefogtak ellene. Kezdetben reménykeltőbb volt a helyzet. Egy időre az anarchisták is beléptek a liberálisokból, szociáldemokratákból és sztálinistákból álló köztársasági kormányba. A köztársaságiaknak szükségük volt rájuk, mert segítettek mozgósítani a tömegeket a fasiszták elleni fegyveres harcban. Az anarchisták pedig felismerték, hogy a társadalmasított gazdaságnak szüksége lenne arra, hogy (a meg nem szűnt) állam segítse vagy legalább ne akadályozza a kibontakozását. A magán és az állami szektor ugyanis jelentős részben bojkottálta a tevékenységüket, nehezebben tudtak nyersanyagot beszerezni és a piacon értékesíteni. A bankok pedig nem adtak hitelt az önigazgató gyáraknak és a vidéki kommunáknak. Ezért az anarchisták a bankok államosítását követelték. Hiába. Kiléptek a kormányból, amely sokszor katonai erővel kezdte meg a társadalmasított gazdasági egységek felszámolását – liberális vagy sztálinista parancsnokok vezérletével. Munkájukat a Franco fasisztái fejezték be, mikor megnyerték a spanyol polgárháborút.
A történtek rávilágítanak az önigazgató szocialista kísérlet erényeire és hibáira. Az anarchisták csak későn ismerték fel, hogy a társadalmasított gazdaság megfullad és elfojtják, ha a tőkével és az államhatalom szövetségével szemben szervezik meg. Befolyásolni kellett volna az államhatalmat, hogy az fegyveres erővel ne forduljon velük szembe, és államosítani kellett volna a bankrendszert. A kísérlet erénye viszont az, hogy bebizonyította: lehetséges olyan, gazdasági szempontból is működőképes helyi közösségek létrehozása, ahol nincs kizsákmányolás, nincs bérmunka, megszűnik a piaci alapú pénzrendszer, a demokrácia pedig közvetlenül kiterjed a gazdaságra is. Igaz az államszocialista kísérletek nagyságrendileg több – többszázmillió ember életét határozták meg, létbiztonságot és egy időre viszonylagos jólétet teremtettek. Hasonló eredményeket értek el békés parlamentáris eszközökkel a szociáldemokraták. De sehol nem szüntették meg a kizsákmányolást, a bérmunka kényszerét és sehol nem valósították meg a gazdasági demokráciát. Most a 21. században, ezen kísérletek bukása után, a liberálisok és a jobboldaliak azt mondhatják, és persze mondják is, hogy azért, mert ez egyszerűen nem lehetséges, ellentmond az alapvető emberi természetnek az, hogy olyan közösségeket hozzunk létre, ahol mindenki egyenlő és szabad. Ebből a szempontból ennek a kísérletnek (és más hasonlóknak) kiemelt jelentősége kell, hogy legyen, hiszen létezésükkel bizonyították, hogy ez az állítás nem igaz! Ennek a felismerésnek pedig különösen azok után kéne kiemelt jelentőséget kapnia, hogy az autoritariánus baloldali kísérletek (autoritariánus azért, mert a tőke hatalmát nagyrészt az államhatalom segítségével igyekeztek korlátozni vagy megszüntetni, képviseleti demokrácia vagy diktatúra keretei közt) elbuktak és nincs esély arra, hogy ismét erőre kapjanak, mert a nagytőkét immár szinte lehetetlen kisajátítani még részleges formában (adóztatás) is.

Egy szociális gazdaság esélyei Magyarországon a 21. század elején
Most a 21. század elején azonban szinte semmi esélye nem látszik önigazgató, kollektivista kísérleteknek sem. A gyári munkásokban fel sem merül, hogy átvegyék az üzemek irányítását, a kisbirtokosokról, kisvállalkozókról pedig szinte elképzelhetetlen, hogy önként belépjenek egy termelőszövetkezetbe. Részben azért van ez így, mert már minden termelő egy globális piacon versenyez, ez pedig alig képzelhető el saját tőke, marketing és üzleti kapcsolatrendszer nélkül, a termelőmunkát végzők pedig a fogyasztói társadalom bűvöletében élnek, életcéljuk jórészt presztízsjavak megszerzése, melyeket a globális kapitalista rendszer gazdasága állít elő, és ezekről lemondani nem akarnak, még annak tudatában sem, hogy ez az életforma előbb-utóbb lakhatatlanná teszi a Földet.
Ugyanakkor a globális kapitalista rendszernek és a fogyasztói társadalomnak nincs szüksége a társadalom egy nagyon jelentős részére, még a „tőke bármikor munkába állítható tartalékhadseregeként” sem. A magyar nép bő egyharmada, főként vidéken a megélhetést nem fedező segélyekből, éhbérért végzett közmunkából, alkalmi és/vagy feketemunkából, néhol önellátásból, cserekereskedelemből él, esetenként megélhetési bűnöző. Nemhogy a fogyasztói társadalom megkövetelte presztízsfogyasztásra és a presztízsjavak megszerzésére nincs esélye, de sokszor az alapvető létfenntartáshoz szükségesekben is hiányt szenved, nem tud elegendő élelmiszert vásárolni, nem tudja fenntartani és fűteni a lakását. Pedig ezeket a szükségleteket egy, a globális kapitalista rendszerhez nem vagy csak lazán kötődő helyi, szociális gazdaság is ki tudná elégíteni.
Nyilvánvaló, hogy vidéken olyan termelőszövetkezetek megszervezésére van szükség, amelyek elsősorban nem exportra termelnek, hanem a helyi szükségleteket elégítik ki. Természetesen nem arra van szükség, hogy a kisbirtokosokat közösbe kényszerítsük, hanem arra, hogy az állami és önkormányzati földeket illetve a bizonyíthatóan törvényellenesen privatizált földeket olyan termelőszövetkezeteknek adják át, melyekben a munkanélküliek, a közmunkások, az eddig feketén dolgozók végeznék a munkát és lennének egyben tulajdonosok is. Megtermelhetnék saját, alapvető szükségleteiket, a fölösleget pedig a piacon értékesíthetnék, a bevételüket egymás közt szétoszthatnák vagy a szövetkezet fejlesztésére fordíthatnák.
Kérdéses azonban, mennyire lennének versenyképesek saját tőkerész és a banki hitelekhez való hozzáférés, megfelelő marketing és üzleti kapcsolatok nélkül. Ha termékeiket a nagykereskedőkön keresztül próbálnák eladni, akkor azt csak nyomott árakon tehetnék meg (hasonló problémáik lennének, mint a kisbirtokosoknak), ha pedig saját maguk akarják értékesíteni a termékeiket, akkor pedig a tőkeerős, bő áruválasztékot biztosító áruházláncokkal kellene versenyezniük. Továbbá nem változhatna semmi ott, ahol a kisbirtok a meghatározó és nincs kisajátítható nagybirtok, és a városokban élő szegények helyzete sem változna.
Némileg javíthat a helyzeten a negatív kamatos helyi pénz bevezetése. Ezzel egy másik, alternatív piacot lehetne létrehozni, ahová a nagy áruházláncok nem léphetnének be, hiszen nem helyi termékeket árulnak. Így  a környezettudatos és a helyi közösségek érdekeit szem előtt tartó értelmiségiek, középosztálybeliek esetleg vállalkozók a helyi pénzt használhatnák és ezzel a helyi termelőszövetkezetet és a hozzá kapcsolódó kiskereskedelmet támogatnák. A tudatos fogyasztók rétege azonban ma Magyarországon még nagyon vékony – de Nyugat-európában sem elég széles ahhoz, hogy egy nagyobb méretű, helyi szociális gazdaságnak a megfelelő bevételt biztosítani tudja. Továbbá probléma az is, hogy a termelőszövetkezet mellett mások nemigen válhatnának érdekeltté abban, hogy helyi pénzen értékesített árut termeljenek, mert a tőke gyarapítására a nagyobb piacokon nagyobb lehetőség van. A nagyobb városokban élő munkanélküliek és mélyszegénységben élők helyzetének javítására pedig ez a rendszer semmilyen esélyt sem nyújt. Ők továbbra is az eddigi megélhetési forrásaikra lennének utalva és továbbra is a tescóban vásárolnának. És nem jelentene előrelépést azokon a vidéki területeken sem, ahol a kisbirtok a meghatározó, és nincs a közösségnek átadható, közösen művelhető nagybirtok.  Emellett a helyi pénzrendszereket az inflálódás veszélye is fenyegetné. A kezdetben megállapított átváltási arányok valószínűleg romlanának, mert a helyi pénzen kevesebb fajta árut lehetne vásárolni és ezért kevesebbet érne.
Véleményem szerint ezért a radikálisabb megoldás a reálisabb és hatékonyabb. A helyi önkormányzatoknak olyan helyi pénzeket kellene kibocsátaniuk, amelyek alapvető elszámolási egysége egy munkaóra, szakképzett munka esetén esetleg 1,5, vezetői munka esetén 2 (a pontos arányok megállapítását a helyi pénzt használók közösségére kell bízni). Ennek előnye lenne először is az, hogy a szövetkezeti tagok által saját szükségletre termelt áruk elosztása leegyszerűsödne és garantáltan igazságossá válna, kiküszöbölve a kizsákmányolás lehetőségét. Másodszor: a termelőszövetkezeten kívül megtermelt áruk jóval nagyobb hányadát lehetne bevonni a rendszerbe. A szövetkezeti tagok által háztájiban megtermelt felesleg is értékesíthető lenne így. Ami pedig döntő fontosságú, a szövetkezeti taggá nem váló, de szabadidővel rendelkező egyének, családok is bekapcsolódhatnának, akik amúgy vállalkozóvá válni nem tudnak, de termékeket előállítani, másoknak szolgáltatásokat nyújtani akár részmunkaidőben igen. Szintén bevonhatóak a piaci értékesítéssel és önellátással egyszerre próbálkozó kisbirtokosok is, számukra a rendszerbe való belépés plusz egy lehetőséget nyújtana az értékesítésre. Emellett a betakarításnál szükséges munkaerő toborzása is egyszerűbb lehetne számukra és ezzel a feketemunka elterjedtsége és kizsákmányoló jellege is csökkenhetne. Egy ilyen módon működő helyi pénzrendszer ott is megvethetné a lábát, ahol a kisbirtok, az önellátásra és közvetlen árucserére termelés a jellemzőbb (tanyavilág). Az árucserét ugyanis hatékonyabbá tenné ez a rendszer, mert minden résztvevő szélesebb körben tudna értékesíteni és többfajta terméket, szolgáltatást is vásárolhat a munkajegyként funkcionáló helyi pénzért. Így a háztáji termelés is nőhetne (ebben is sok tartalék van). Emellett lényegében azonos elven működő, az amerikai példákat követő szívességbankokat a nagyvárosokban is létre lehetne hozni (itt elsősorban nyilván a szolgáltatások cseréje lenne a domináns). A nagyvárosi rendszereket pedig össze lehetne kötni a hozzájuk legközelebb működő vidéki rendszerekkel. A felhasználók közösségei megállapodhatnak abban, hogy egymás valutái egymásra átválthatóak legyenek. Ez technikailag egyszerű lenne, hiszen az elszámolási egység (munkaóra) azonos lenne. A termelők és a fogyasztók egymásra találását pedig az interneten adatbázisokkal lehetne hatékonyan segíteni.
Azoknak pedig, akiknek jövedelme egy szociális minimumjövedelem bevezetésével és a megnyíló munkalehetőségekkel együtt sem érné el a KSH által számított létminimumot, az önkormányzat kiegészítő segélyt adhatna az általa kibocsátott helyi pénzben, ezzel tovább növelve a keresletet is.
Így már létrehozható lenne egy második, szociális gazdaság, egymáshoz hálózatszerűen kapcsolódó helyi gazdaságokból, melyek az emberek alapvető szükségleteit elégítenék ki, és működésük jórészt függetleníthető lenne a globális kapitalista rendszer működésétől. Egy újabb világgazdasági válság így nem veszélyeztetné több millió ember megélhetését, nem ítélné őket nyomorra, sőt a válság csak erősítené a helyi, szociális gazdaságokat.
De a rendszer kiterjesztésére további lehetőségek is vannak. Egy baloldali politikai erő számára kulcsfontosságú kérdés az alacsony bérek emelése. Nem lehetne megengedni azt, hogy bárki is 1000ft-os órabérnél kevesebbért dolgozzon. Ugyanakkor nagyon valószínű, hogy a hazai kkv-szektor egy része nem élne túl egy ilyen radikális minimálbér-emelést. A béremelés következtében tönkremenő cégek jó része alapvető szükségleti cikkeket állít elő vagy szolgáltatásokat nyújt és feltehetően nagyobb arányban vannak jelen a leszakadó régiókban, ahol a helyi, szociális gazdaságok meg fognak jelenni. Ezért azokat a cégeket, melyek csődbe mennek, dolgozókat bocsátanának el, vagy minősítenének vissza részmunkaidőre dolgozói tulajdonba kell adni és lehetővé kell tenni számukra, hogy a megemelt bért (vagy egy részét) illetve a közterheket a helyi gazdaságba bekapcsolódva helyi pénzben fizessék ki vagy közvetlenül a közintézmények fenntartásának segítésével (élelmiszer ellátás, javítás, karbantartás) róják le a közterheket, helyi pénzben elszámolva.
Vidéken sok az elhagyatott, sokszor romos állapotú tanya, melyhez háztáji gazdálkodásra alkalmas, de elhanyagolt, kisebb földdarabok tartoznak. Ezeket is hasznosítani lehetne. Hajléktalanok, gettókban élők, saját tőke és jövedelem híján a szülői házban ragadt („mama-hotel”) fiatalok számára lehetővé kell tenni, hogy ide költözzenek. Az érintettek bevonásával, de állami, önkormányzati segítségével a tanyákat lakhatóvá kell tenni, hogy ott új életet kezdhessenek, ha akarnak. Erre a szociális minimumjövedelem és a helyi pénzrendszeren keresztül megvalósuló áru- és szolgáltatáscsere számukra is lehetőséget biztosítana. Ehhez a programhoz kapcsolódóan is, mindenki számára ingyenesen elérhetővé kell tenni az internetet mindenhol, a dűlőutakat jobban járhatóvá kell tenni, fejleszteni kell a kerékpárhálózatot, összekötve a várost a vidékkel és a tanyaközpontokat, falvakat egymással, illetve nagyszabású megújuló-energia programot hirdetni (napelemeket a falvakba, tanyákra), amely a vidéki háztartások számára biztosítja a zöld energiát és minimálisra csökkenti a rezsiköltséget. Fontos a tömegközlekedés fejlesztése és minél olcsóbbá tétele is.
Továbbá: élvezeti cikkek jelenleg féllegális vagy illegális termelését és előállítását is legalizálni lehetne, az értékesítést azonban csak helyi pénzben téve lehetővé. Itt a pálinkafőzésről és a marihuánatermesztésről lehet szó. Ezzel a nagyvárosban élők egy része is további motivációt kaphatna arra, hogy a munkaórában számoló rendszerbe bekapcsolódjék, és maga is szolgáltatásokat nyújtson ilyen módon.
A fentebb javasolt rendszer bevezetése zöld szempontból is fontos lenne. Ahogyan minden helyi pénzrendszer, ez is segítené a károsanyag-kibocsátás csökkentését, hiszen az áruk egy részénél drasztikusan csökkenne az áruk utaztatása, exportja és importja. Másrészt Magyarország természeti adottságai kiváló lehetőséget adnak a bio-élelmiszerek előállítására, ez azonban a jelenlegi kapitalista termelési és fogyasztási viszonyok közt szinte lehetetlen. Ebben a rendszerben azonban nagyobb lehetőség nyílna erre is. Egyfelől első lépésként, a nagytáblás, gabona- és takarmánytermesztést részben zöldség és gyümölcstermeléssel kell felváltani. A termelőszövetkezetek tagjai számára ez  szükségszerű lépés. Ha ugyanis a szövetkezethez kerülő nagybirtokokon csak a manapság jellemző, iparosított, nagytáblás termelést folytatnák, akkor nem tudnának több embernek munkalehetőséget biztosítani, mint most a nagybirtokok és saját fogyasztásra is csak a szükséges élelmiszer kis részét tudnák előállítani. A második lépés lehet az, hogy a zöldség-gyümölcsöt vegyszer és műtrágya felhasználása nélkül oldják meg. Ehhez még több munka befektetésére tehát még több munkáskézre van szükség. Továbbá az állatállomány bővítésére is: ezzel természetes módon biztosítható a trágyázás, még több fajta egészséges élelmiszer állítható elő és persze még több munkaerőre van szükség. A rendszerbe belépő háztáji gazdaságok és kisbirtokok számára pedig feltételül lehetne szabni a biotermelésre való fokozatos átállást. Így ezeknek is még több munkaerőre lenne szükségük, melyet a helyi pénzrendszeren keresztül fizethetnének meg, akár városiakat, vagy a városból tanyákra költözőket vonva be időszakosan a termelésbe. A munkaórában elszámoló helyi pénzrendszerek előnye a foglalkoztatás rugalmassága is, nem teremtenek állandó munkaviszonyt, és erre ezekben az esetekben sem a munkaadónak sem pedig a munkavállalónak nincs feltétlenül szüksége. Ugyanakkor az alkalmi foglalkoztatásra manapság jellemző drasztikus mértékű kizsákmányolás is megszűnne.
És e rendszer bevezetésének lenne még egy nagyon fontos hozadéka, ez pedig a helyi demokrácia, és a részvétel erősítése lenne. Manapság a helyi demokrácia is – ha lehet egyáltalán erről beszélni – nagyon gyenge lábakon áll. Ennek persze sok fontos oka van, de az egyik az, hogy a helyi önkormányzatok hatáskörébe nemigen tartoznak olyan ügyek, amelyek  az emberek hétköznapi életét döntő mértékben befolyásolhatják. Ilyenek a munkahelyteremtés, az adórendszer, az ár és bérrendszer. Az új termelőszövetkezeteknek azonban átláthatóan, részvételi módon, demokratikusan kell működnie, és pontosan ilyen kérdésekkel kell foglalkozniuk elsősorban. Emellett szükséges, hogy a helyi pénzt használók is közösséget, egyfajta decentralizált termelési struktúrájú, több embert és tevékenységet is átfogó szövetkezetként működjenek, ugyanis a rendszer működését ellenőrizni kell, az egyes termékek előállításához szükséges munkamennyiséget időről-időre újra és újra meg kell határozni (például annak függvényében, h. az adott évben mekkora a termés) és dönteni kell arról, mely más, ilyen típusú helyi pénzt használó közösségekkel lépjenek kapcsolatba és tegyék átválthatóvá egymás pénznemeit. A fontosabb, stratégiai jelentőségű döntéseket a szövetkezeti tagoknak együttesen, közvetlenül kell meghozniuk, az általuk választott bizottságok tagjainak ezek végrehajtása kell legyen elsősorban a feladatuk, megbízatásuk épp ezért nem kell hogy néhány hónapnál tovább tartson. Természetesen újraválaszthatóak lennének, ha a közösség úgy látja, hogy a feladatokat megfelelően hajtották végre. Melléjük kívánatos lenne egy ellenőrző testület felállítása is. Ennek tagjait a megfelelő pénzügyi, gazdasági és jogi ismeretekkel rendelkezők közül sorsolnák ki. Ezzel a módszerrel lenne biztosítható ugyanis, hogy az ellenőrző testület teljesen független legyen a döntések végrehajtásáért felelős választott bizottságtól.
Zárszóként két fontos dolgot említenék. Az egyik, hogy senkire nem szabad rákényszeríteni semmit. A cikkben vázoltak opcionális lehetőségek. Alapvetően az érintetteknek és a helyi közösségeknek kell eldönteniük, hogy milyen pénzrendszerben gazdálkodnak. Nyilván hajlamosabbak lesznek a rendszerkonformabb megoldásokat választani, a forintot vagy a piaci alapon működő helyi pénzt, de világossá kell tenni előttük azokat az előnyöket, melyeket a sokkal egalitáriusabb, munkaidőben történő elszámolás jelenthet. A vezetők javadalmazásáról, kiválasztásáról ellenőrzéséről is nekik kell dönteniük. És senkinek nem kell kizárólagos döntéseket hozni. A termelő szövetkezetek, a dolgozói tulajdonba kerülő cégek, az egyéni vállalkozások is termelhetnek egyszerre országos (ill. uniós) és helyi piacra továbbá több helyi piacot integráló régiós piacra is, és használhatnak egyszerre többféle pénznemet is.
A másik, hogy egy ilyen program megvalósítását nem csak a kormányzati hatalom birtokában lehet elkezdeni! Akár egy önkormányzat is dönthet úgy, hogy belevág ebbe (már most is létezik néhány önkormányzat, amely szövetkezeteket hozott létre hasonló célokkal, igaz alternatív pénzrendszerek használata nélkül). De kistermelők, munkanélküliek, sok szabadidővel rendelkezők önállóan is dönthetnek úgy, hogy az áruk és szolgáltatások közvetett cseréjére épülő gazdasági társulásokat, decentralizált szövetkezeteket hoznak létre.

Szabó Dániel
Balpárt – Szeged

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük