Amiről még a baloldali politizálásban beszélni kellene 1.

Én baloldali érzelmű embernek tartom magam, de mindegy is, mert a baloldalon is, mint mindenhol, él az a hagyomány, hogy csak törekedhetsz a jóra, igazából soha nem érhetsz oda. Rosszabb esetben genetikailag/társadalmilag be vagy oltva ellene, szóval reménytelen.

Pedagógusnak is tartom magam, tehát a világot az idő nagy részében a tanulás folyamataként valamint segítésként látom. (Mindebből kifolyólag világ életemben kevés pénzért nagyon sokat dolgoztam és dolgozom most is. Nem autógyárban, nem a “lidliben”, nem éjszakásként a kórházban és nem valami fancy multinál, ahol még közben énekelni is kell, hanem leginkább féléves megbízásokkal felsőoktatásban.)

A kettőt néha összeegyeztethetetlennek érzem, ezért kezdtem el most ezt írni.

Azt azt hiszem elég jól értem, hogy az éledező baloldal Magyarországon miért kizárólag (köz)gazdasági ügyekben nyilvánul meg (bérek, bérjellegű szolgáltatások, adó stb.) és miért kerüli mint ördög a szenteltvizet az identitáspolitikai ízű/szagú/kinézetű problémákat. Illetve ha reagál rá, akkor miért vállalhatatlanul. (Ld. Varga Judit kontra George Clooney). (vállalható volt. aszerk)

A kései, neolib kapitalizmus egyik legnagyobb bűne, hogy a saját eredendő bűnét (ti. azt, hogy az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát semmibe véve két lábbal tapos a választás és a gondolat szabadságának eszményén) képes azzal takargatni, hogy mintegy megengedőleg rátelepszik a következményekre és nagy zajt csapva, részjogokra bontva tematizálja az egyetemes jogokat: lakhatáshoz és tanuláshoz való jog, nők és gyerekek jogai, melegjogok, etnikai kisebbségek jogai, betegjogok, fogyatékkal élők jogai, önrendelkezéshez való jog, virágkötők, kisvárosi virágkötők, kisvárosi balkezes virágkötők csoportosuláshoz való joga stb.

Saját csapdájába dől ezzel nyilván, hiszen a széljobb ezen a mesgyén haladva mintegy jogosan csapja hozzá ehhez a listához ad absurdum a nácizmushoz való jogot is. Ami nagyobb baj, hogy a részjogok körül kivirágzó identitáspolitikai politikai termékek nagy sikerrel veszik el a levegőt bárki elől, aki szeretne valami eredendőről, valami egyetemesről beszélni. Ez a kisajátítás egyébként egy olyan szakzsargonra hivatkozik, amely ugyanúgy a 19. században született mint a szabadversenyes kapitalizmus, forrásvidékük közössége egyértelmű. Ez a szakzsargon a tudományok felosztásának szakbarbár hozzáállása: osztályok, taxonómia, periódusos rendszer, egyetemi tanszékek stb. Lényege, hogy minden, ami a felvilágosodás előtt volt, az tudománytalan, zavaros, hovatovább nevetséges.

Aki nem hajlandó résztvenni ebben a dobozolásban, az menthetetlenül és egész egyszerűen le lesz hülyézve. Úgy társadalmi mint tudományos szempontból. Érthető tehát, ha egy feltörekvő politikai szerveződés inkább nem szeretne ezekről a jogokról, azok egyetemleges voltáról beszélni. Mindeközben viszont sajnos kiderül: az identitáspolitikákat végképp kisajátítja a széljobb és a maradék méltóságát is elveszi az emberi jogokról való beszédnek.

A neolib közbeszéd erre amúgy azzal reagált, hogy bevezette az interszekcionalitás fogalmát: finomítani igyekszik a metszéspontok definícióit, hátha ezzel sikerülhet az altright-os kisajátítást visszafordítani. Nem fog sikerülni, hiszen az alap premissza nem stimmel. Identitáspolitkai részjogokhoz aztán végképp mindenkinek joga van.

Viszont a nagy zajban elvész a lényeg: mégis hova, kihez forduljon ma Magyarországon mondjuk egy meleg roma fiatal? Egy kisvárosban élő transz? Egy lecsúszott középosztálybeli, az örökölt tudásából elevickélő vallástalan nő, aki a továbbiakban nem óhajt szent házasságban élni? Egy nem rentábilis szakmát tanuló egyetemista? Bárki, aki nem az egyházban, a pártban vagy a civil csoportjában hisz? Aki egész egyszerűen csak hisz saját magában és az egyéni kurázsiban?

Én szeretném hinni, hogy olyan világot kell és lehet csinálni, ahol ezek az emberek egy közösségi szalonnasütésen max. azon különbözhetnek össze, hogy hány percig kéne sütni a szalonnát. Akármilyen tudománytalanul is hangzik.

Amikor a radbal (egyáltalán baloldali, teszem most hozzá, mert a jelenlegi magyarországi ellenzék megalkuvó emberek kaotikus kiegyezése és nem karakteres, pláne nem baloldali politizálás) politika nagyjából érthető módon nem száll be ezekbe a kérdésekbe, úgy érzem a kád vízzel a gyereket is kiönti. Mert ha érthető is az, hogy egy csomó emberi jogi kérdés tisztességes fizetéssel megoldható lenne (általánosítva tehát például igaz lehet, hogy a családon belüli erőszak áldozatai kevesebben lennének, ha a választás és a lakhatáshoz való jog nem csorbult volna, mert az illetőknek időben lett volna rendes fizetése kilépni egy, adott esetben az életüket veszélyeztető viszonyból) az, hogy elvben jogom van és fizetésem is, önmagában nem biztos, hogy az esetleg generációkra visszamenő öröklött kompetenciahiányt, képesség-nélküliséget, is megoldja.

Baloldali pedagógusként tehát azt a feladatot tűzöm ki magam elé (mivel a politikusi lét távol áll tőlem), hogy felhívjam a figyelmet arra: amíg a politikai spektrum minden szegmensében vannak olyanok, akik migránsoznak, zsidóznak, cigányoznak, buziznak, büdös hajleszoznak és jókat röhögnek elkeserítően szexista vicceken, mindösszesen tehát bántalmazó viszonyokat örökítenek tovább, a baloldalnak muszáj lenne megszólalnia és pedagógiai alapon követelni azt, hogy a fizetésekkel együtt mindenki hozzájuthasson a tudáshoz, amellyel ezek a viselkedésformák eltávolíthatók a társadalmi lét minden platformjáról.

A sorozat következő részében a széplelkek témájáról, a szépség kereséséről, a művészi önkifejezésről és hasonló rémisztő félreértésekről, vagyis a művészetről lesz szó és arról, hogy miért és hogyan kellene arról (is) beszélnie a baloldalnak.

Szigethy Gabriella

  •  
  •  
  •  
  •