Ámítanak a rendszerváltással (Bekiáltás blog)

Az orbáni kormányzási gyakorlattal szemben álló értelmiségi és pártkörökben élénk, olykor elkeseredett viták folynak arról, hogy mit tegyen a parlamenti ellenzék a 2022-es, esetleges ellenzéki választási győzelem után. Miként lehetne parlamenti úton kiiktatni az elmúlt évtizedben létrehozott, az autoriter kormányzást lehetővé tett jogszabályokat? Hogyan lehetne törvényesen megszabadulni az egyoldalúan megválasztott, illetve kinevezett közjogi tisztségviselőktől? Vissza lehet-e venni a gyakran a családtagoknak, a haveri körnek szétosztogatott állami vagyont? Kis János filozófus a Hvg.hu-n, május 20-án ezeket a kérdéseket tette fel:

„Ha győz az ellenzék, mit kezd a választóktól kapott felhatalmazásával? Lesz-e új rendszerváltás?”

Hogy mindjárt a közepébe vágjak: szerintem már a „rendszerváltás”-ra utaló kérdésfeltevés is hibás, amennyiben nem a kapitalizmus megdöntésére, netán az államszociáliszus visszaállítására készül a parlamenti ellenzék. Márpedig ennek semmilyen jele nincs. Ugyanúgy a kapitalista rendszeren belül képzelik el az ország jövőjét, amiként a kapitalizmuson belül ténykedik Orbán Viktor és köre. Az orbáni konstrukció a termelőeszközök magántulajdonára, a magán profittermelés–kizsákmányolás mechanizmusaira épülő kapitalizmus rendszerének egyik változata.

Még utalás sincs arra, hogy ezen az alapvetésen a jelenlegi kormány és parlament gyakorlata ellen ágálók változtatni akarnának. Mi több, közülük nem kevesen épphogy megalapozták, országgyűlési döntéseikkel előkészítették az orbáni kormányzási változatot a rendszerváltozás körül, s az azóta eltelt évtizedekben. Nem véletlen, hogy megtűrik őket az országgyűlésben, s eszük ágában sincs kivonulni onnan, bár közülük a házelnök többeket sanyargat a sok tekintetben önkényesen kiszabott, egyre növekvő pénzbírságokkal.

Emlékeztessük magunkat arra, hogy a hitleri Németország, Franco Spanyolországa, Mussolini Olaszországa is a kapitalizmus talaján állt!

Csupán a többé-kevésbé nyílt erőszakra épülő kormányzási módszereik különböztették meg őket például az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Hollandia stb. irányítási gyakorlatától. De ha a gyarmatokon, sőt történelmileg vizsgálva akár az anyaországban alkalmazott elnyomó módszereiket, népirtásaikat tekintjük, akkor ezek sem olyan makulátlanok, miként ezt a médiát, az oktatást, a szellemi életet ellenőrzésük alatt tartó uralkodó osztályaik sikerrel hitetik el a világ fehérek által lakott részeinek tömegeivel.

Értelmezésemben a rendszerváltásról esetleg akkor lehetne beszélni, ha az ellenzék például a rákosista–kádárista (valójában persze leninista, illetve sztálinista) államszocializmushoz való visszatérést proponálná, amihez képest természetesen másik irány is létezik. Ennek a társadalmi-gazdasági alakulatnak ugyebár az volt a leglényege, hogy a termelőeszközök – mindenekelőtt a gyárak, a földek, s az ezekhez kapcsolódó, termelést szolgáló pénzintézetek stb. – állami tulajdonára építve lényegében teljes körű foglalkoztatást teremtett, mindenkire kiterjesztett, ingyenes állami oktatást és egészségügyi ellátást nyújtott, Magyarországon, a hatvanas évektől gyakorlatilag mindenkit beemelt az állami nyugdíjellátásba. Vagyis a rendszer összes hátrányával, hibájával, akár bűnével együtt egy bizonyos szinten létbiztonságot teremtett a lakosság döntő része számára. Nálunk az 1940-es évek végétől, illetve az ’56-ot követő néhány év múltán gyakorlatilag minden rétegnek biztosította a rendszer keretei közötti társadalmi felemelkedési lehetőséget.

Megjegyzem, Tamás Gáspár Miklós filozófus még ezt, a tömegek szociális helyzetének enyhítésére törekvő rendszert is csupán államkapitalizmusnak tekinti, vagyis a kapitalizmus egyik változatának.[2]

Mindehhez képest az orbáni kormányzási metódusnak az a sajátossága, hogy önkényes döntésekkel csupán a nyugati, a keleti és a hazai tőketulajdonosok egy igen szűk körének kedvez, egyáltalán nem korszakos ügy, s végképp nem példátlan a kapitalizmusra épülő társadalmak életében. Még akkor sem, ha sokunkat zavar, hogy céljai érdekében Orbán és köre gátlástalanul manipulálja a tömegeket – ami persze szintén nem újdonság –, már-már végletesen (s talán végzetesen) központosítja a döntéshozatalt, ellenőrzése alá vonja a média döntő részét, a települési önkormányzatokat, sőt a választási rendszert. De ilyeneket is láttunk már. Most éppen az USA-ból halljuk, hogy a republikánusok által vezetett államokban nekik kedvező módon alakítják át a szavazási rendszert.

Érzékelnünk kell azonban, hogy amikor az ellenzék fellép a felsoroltak ellen, elsősorban azt akarja elérni, hogy a javak elosztása a tőketulajdonosok szélesebb köre között történjék. A vita a rendszer keretein belül folyik a politikai hatalom gyakorlásának jogi eszközökkel, intézményekkel történő korlátozásáról – közkeletű kifejezéssel: a jogállamiság erősítéséről, visszaállításáról –, mindenekelőtt a gazdasági-pénzügyi lehetőségekhez a tőkés osztályon belüli kiegyensúlyozottabb hozzáférés érdekében. Ez bizonyosan nem jár az egész társadalomra kiterjedő szolidaritás, igazságosság, egyenlőség érvényesítésével, s ilyet a marxisták-leninisták óta nem is ígér senki. Legfeljebb hiteget vele, hogy elejét vegye a tömegelégedetlenségnek.

Amennyiben a világgazdasági folyamatok, a nemzetközi és a hazai feltételek is kedvezően alakulnak ahhoz, hogy teret nyerjen a központosított hatalomgyakorlás ellenében a szélesebb jogkörökre épülő gyakorlat, a mai magyarországi, parlamenti ellenzéknek a 2022-es választások utáni esetleges térnyerésének következménye lehet, hogy a fent említettek miatt, a jelenleginél nagyobb tőketulajdonosi réteg számára lesznek kiszámíthatóbbak a gazdálkodás feltételei. Talán a középosztály nagyobb hányadának érdekeire szintén tekintettel lesz az új törvényhozás. Meglehet, hogy a jövőben nagyobb szerepet engednek a helyi döntéseknek is. Még az is feltételezhető, hogy az államtól függő alkalmazottakat nem fogják lépten-nyomon rászedni, miként ez most történik.

Sokak nyeresége lehet, hogy mindez együtt hosszabb távon kevesebb közéleti feszültséggel jár, amit eszem ágában sincs lebecsülni, de hogy ettől a rendszer lényege, annak embert és természeti környezetet kizsákmányoló jellege nem fog változni, abban biztos vagyok.

Éppen ezért, akárhogy is változik a magyar parlament összetétele, a bérből és fizetésből élőknek célszerű szem előtt tartani, hogy az ő helyzetük nem fog alapvetően változni. Ők a következőkben is a maradékminimum elv alapján részesülnek a megtermelt többletből. Esetleg a minimumnál valamivel többhöz jutnak, amennyiben ezt kicsikarják a munkáltatókból, esetleg a világpiaci verseny, illetve a társadalmi feszültségek kezelése miatt rákényszerülnek erre a tőketulajdonosok. Vagyis nem lesz rendszerváltás abban az értelemben, hogy továbbra sem a dolgozói tömegek érdekeihez igazodnak az irányítási-elosztási mechanizmusok. Hogy a tulajdonviszonyokról említést se tegyek!

Következésképp a 2020-as évek Magyarországán a privatizáció, illetve a szegregáció tovább fog folytatódni az esélyegyenlőség alapját jelentő egészségügyi és oktatási ágazatban. Az egészséges táplálkozás mind nagyobb tömegek számára válik elérhetetlen álommá, ha egyáltalán felismer(het)ik ennek jelentőségét. A családok tagjainak a társadalmi-munkaerőpiaci versenyben való sikeres részvételt lehetővé tevő lakhatási feltételek megteremtésének költségeit mind kevesebben tudják vállalni. A megváltóként hangoztatott alapjövedelem csupán arra lesz jó, hogy a tőkeerősebb vállalkozások még inkább monopolhelyzetbe kerüljenek.

Az ily módon tönkremenő kisvállalkozások tulajdonosai és alkalmazottai a nagyipar tartalékhadseregét növelik majd, ami a nyugati cégek, a nyugat-európai országok égető munkaerő-hiányán fog enyhíteni. Már amennyiben nem merül tartós recesszióba egész Európa, amire van esély, ha kiütik az amerikai–kínai versenytársak a nyugat-európai vállalatokat. Ebben az esetben Közép-Európa országai még inkább a lerakat-szerepre lesznek kárhoztatva. Azért tartják őket lélegeztető gépen, hogy egy-egy konjunktúra időszakában olcsó munkaerőt lehessen igénybe venni ebből a régióból a szolgáltatások, az ipari összeszerelő üzemek, vagy akár a szex-iparág számára.

Mindebből Magyarországon még a kevésbé drámai forgatókönyv esetén is az következik, hogy a lakosság már teljesen leszakadt húsz-harmincszázaléknyi részének élet- és lakhatási körülményei tovább romlanak. Mi több, az egészséges életmód megteremtésének lehetőségétől kirekesztettek, a versenyképes tudás megszerzéséből kizártak részaránya tovább fog nőni.

Egyszerűen azért, mert ez felel meg a multinacionális tőke rövid távú érdekeinek. Azért, mert az atlantista világ, benne az Európai Unió országaiban a parlamenti pártok a tőkés rendszer pártjai. Nagyon is értenek a szómágiához, például amikor rendszerváltást emlegetnek egy olyan szavazással kapcsolatban, amelynek célja csupán a politikai-gazdasági hatalom csúcsain lévők szerepcseréje. Ám fel sem vetik, hogy legalább a részvételi demokrácia irányába kellene elmozdulni a jelenlegi képviseleti bohózat helyett, amelyben csak annyi a lehetősége az agyonmanipulált tömegnek, hogy leadja szavazatát olyanokra, akik ugyanúgy a feje fölött fognak sakkozni, miként azt az eddigiek tették.

A fent említett államszocializmushoz való visszatérést ajánlók mellett azok is hitelesen beszélhetnének rendszerváltási kezdeményezésről, akik a szociális forradalom igényével, s az ezt lehetővé tevő gazdasági alapok, a tulajdonviszonyok megváltoztatásával, vagy legalább a cégműködés dolgozói ellenőrzésének szorgalmazásával kampányolnának. Ilyeneket én nem látok a magyar parlamentben. Az nem rendszerváltás, amikor a vagyonos osztályon belül szélesítik ki a politikai kiváltságosok körét, amiként erre Karl Marx: „Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája” című,[3] először 1852-ben, New Yorkban közzétett tanulmányában rámutatott.[4] Ebben az 1848–1849-es franciaországi, részben forradalmi, megmozdulásokkal összefüggésben többek között arról írt, hogy ha korábban „a király nevében a burzsoázia egy korlátozott része uralkodott, most majd a nép nevében a burzsoázia összessége uralkodik”.[5] Ő mutatta be, hogy mialatt a forradalmat kirobbantott párizsi proletáriátus

„komolyan vett vitákba merült a szociális problémákról, a társadalom régi hatalmai csoportosultak, összeszedelőzködtek, észbe kaptak és váratlan támaszra leltek a nemzet tömegében, a parasztokban és a kispolgárokban. (…) A párizsi proletariátus oldalán senki sem állt, csak ő maga. A győzelem után több mint 3000 felkelőt lemészároltak, 15 000-et pedig ítélet nélkül deportáltak. (…) Ez a vereség nyilvánvalóvá tette, hogy a polgári köztársaság itt egy osztálynak más osztályok feletti korlátlan zsarnokságát jelenti”.

Nemde többszörösen ismerős a képlet a magyar történelemből vagy akár napjainkból is? Annak ellenére, hogy itt és most szó sincs forradalmi helyzetről, mint amiként 1848 Európájában. Merthogy nemzetközi feltételek híján esély sincs semmiféle rendszerváltásra. Esély sincs arra, hogy Marxszal szólva maga a társadalom vívjon ki magának új tartalmat, csupán az állam változtatgatja eszközeit; „három iparlovag” helyett majd tizenhárom fogja fogságba vetni a nemzetet. A polgári köztársaság – amilyen a magyar is szeretne lenni, s amit manapság bepárásodó szemmel illik említeni – oldalán állt és áll „a pénzarisztokrácia, az ipari burzsoázia, a középosztály, a kispolgárság, a hadsereg, a garde mobile-ban (egyfajta karhatalom – KDL) megszervezett lumpenproletariátus, a szellemi tekintélyek, a papok és a (Franciaországban 1789 után kisbirtokossá, Marx kifejezésével, „parcellás parasztok”-ká tett – KDL) falusi népesség”.[7]

Senkit nem szeretnék lebeszélni arról, hogy lelkesedjen mindezért, vagyis azért, amit a mai magyarországi ellenzéki pártok kínálnak fel nem rendszer-, hanem ha úgy tetszik, módszerváltás gyanánt. Magam szintén azt gondolom, hogy az orbáni kormányzás olyan vörös vonalakon gyalogolt át az utóbbi tizenegy évben, amelyek miatt egyre élhetetlenebbé válik az ország. De éppen az Európai Unió úgymond türelme mutatja, hogy a (nyugati, a keleti és a hazai narancsos) tőkések érdekeinek mindez nagyon is megfelel. Bár ez ellen a nem Orbán-hívők igencsak berzenkednek, de a kapitalizmus-felfogásba ezek a kormányzási módszerek bőven beleférnek, amit azon ban Karácsony Gergely is ma még épp csak pedzeget, miként azt a cikk végén szereplő képalírásban jeleztem. Ugyanis hatékonyan elérhető velük, hogy a tőkének kiszolgáltatott, egymástól elszigetelt egyének nehogy osztállyá szerveződjenek. Azaz nehogy életmódjukat, érdekeiket, műveltségüket más osztályoktól megkülönböztessék, egymással közösséget, nemzeti kapcsolatot teremtsenek, politikai szervetekben egyesüljenek, s ily módon osztályérdekeiket érvényre jutassák – amit szintén Marx, szintén az idézett tanulmányában fejtegetett.

„Minthogy nem tudják magukat képviselni, képviseletre szorulnak – írja. Képviselőjüknek egyúttal urukként, felettük álló tekintélyként kell megjelennie, korlátlan kormányzati hatalomként, amely más osztályokkal szemben oltalmazza őket és felülről esőt meg napfényt küld nekik.”

Igen, ez a valóság. Magyarország ezer évének valósága is, amivel nem lelombozni szeretnék, nem gúzsba kötni, nem passzivitásra akarok ösztönözni. Ellenkezőleg. Úgy vélem, hogy a porhintés, ami a rendszerváltáshoz, a minden baj eltüntetését ígérő mágikus szóhasználathoz kapcsolódik itt az 1980-as évek második felétől, az egyik oka annak az apátiának, amit felró a magyar népnek az elefántcsonttornyokból elmélkedő értelmiség jelentős része. Hiszen az alul lévők, akiknek csak a szavazatára tartanak igényt a négyévenkénti választásokon a hatalmi körök, aztán úgy elfeledkeznek róluk, mintha nem is léteznének, pontosan érzékelik, hogy csupán kihasználják őket. Hiába váltja az egyik társaságot a másik, már amennyiben váltja, az ő helyzetük ingatag marad, már ha egyáltalán nem lefelé csúsznak a társadalmi létrán.

De természetesen ez nem egyszerűen magyarországi jelenség. Amikor azt boncolgatják, hogy úgymond miért hallgat a magyar nép, a legtöbben fel sem vetik, hogy az okokat kapitalista rendszer sajátosságaiban keressék, s hogy ugyanezek a mechanizmusok érvényesülnek másutt is. A terméketlen lamentálás közben pedig többek között rejtve marad, hogy milyen kifinomult eszközökkel érik el a rendszer fenntartását. Vázoljunk hát fel néhányat ezek közül! Mindenekelőtt az anyagi értelemben vett jóléti társadalom kiépülését kell megemlítenünk, aminek nyugati gyökerei, az évezredekkel ezelőtti zsidó–keresztény kultúra talajából táplálkoznak, és több tényező együtthatása következtében – Szűcs Jenő történész kifejezésével – „a történelem luxustermékeként” alapozták meg az eredeti, azaz kezdeti tőkefelhalmozást lehetővé tett emberi gaztettek tömegeivel terhelt gyarmatosítást, s az ennek révén Nyugat-Európában felhalmozódott vagyonokat, amelyek viszonylagosan szélesebb rétegeknél koncentrálódtak.

Ám ahhoz, hogy ezen az alapon a mai ismert jóléti társadalmak alakuljanak ki a II. világháború után, a Szovjetunió által támasztott kihívásra is szükség volt.

A szovjet állam ugyanis, minden addigitól eltérően, kezdettől fogva teljes körű foglalkoztatásra törekedett, jóllehet az I világháború négyéves, majd az ezt követően polgárháború majdnem ennyi ideig tartó pusztítását kellett felszámolnia. Ráadásul az eredetileg nyolcvan százalékban mélyszegénységben élő parasztokból álló társadalomban a lehetőségekhez képest szinte teljes egészségügyi-szociális, oktatási programot hajtott végre. Ezt persze nem a nyugati, vagy a mi mai, az utóbbi harminc évben egyébként lényegesen visszavágott, viszonyainkhoz kell mérni, amint ezzel sokan előállnak, hanem az ottani korábbi állapotokhoz!

A szovjet vezetés ezt a politikát azt követően sem adta fel, hogy a hitleri Németország és csatlósainak támadása következtében megsemmisült a nemzeti vagyonának negyven százaléka (!), s az ország elveszítette lakosságának 27 milliónyi részét. Hozzá a hadseregét az akkori világ leghatékonyabbjává tette. Mindez együtt, azzal a tapasztalattal párosulva, hogy az I. világháború utáni tőkés mohóság mindenekelőtt a német lakosságot olyan nyomorba taszította, hogy az fogékonnyá vált az addig ismert legszélsőségesebb eszmék tömeges befogadására, ellenlépésekre késztette a tőkés világ vezető hatalmait, mindenekelőtt az USA-t és Nagy-Britanniát. Az állam szerepének megerősítésével, a Szovjetunióbelihez hasonló egészségügyi, szociális, jóléti és társadalom átalakítási programok végrehajtásába kezdtek, s vittek sikerre az ott felhalmozódott kulturális és anyagi tőkére építve látványos eredményekkel.

Ugyanakkor ezeknek részben a Szovjetunió által jelentett kihíváshoz kötődését jelzi, hogy annak szétesése után Nyugaton fokozatosan szorítják vissza a dolgozói jogokat, szigorítják a teljes körű szociális és egészségügyi ellátáshoz jutás feltételeit. Talán elég ehhez megemlíteni, hogy az Amerikai Egyesült Államokban több tízmillióra tehető azoknak a száma, akik nem jutnak megfizethető egészségügyi ellátáshoz, tisztes nyugdíj helyett segélyekre szorulnak, s hogy a középosztály alsó rétegei ott is mind kevésbé képesek versenyképes tudást nyújtó iskolákba járatni gyermekeit, hogy a felsőfokú tanulmányok horribilis költségeiről, a tandíjak kifizetéséhez felvett hitelek nyomasztó terhéről ne is beszéljünk.

De ez még csupán az A/1-es – bár manapság nem túl gyakran előszedett – sablon szerinti szöveg. Ezen kívül azonban további tényezőket is meg kell említenünk, amikor azt akarjuk megérteni, milyen összefüggés van a kapitalista rendszer kifinomult eszközökkel történő túlélésének biztosítása és a tömegek annyit kárhoztatott közéleti passzivitása között!

1.) A dolgozó rétegek egymás ellen kijátszása. Ennek csak egyik, s ma már messze nem a legfontosabb része a fejlett országok saját állampolgárai körében is a munkanélküliség tudatos fenntartása, a foglalkoztatott, illetve a munka nélkül maradt rétegek egymás elleni versenyeztetése. Az észak-atlanti–nyugati térségeken belül az USA-ban mindig is a bevándorlás-politikával, az Európai Unió több országában a volt gyarmatokról érkezőkkel, a közép-európai országok csatlakozását követően a munkaerőnek a tagállamok közötti úgymond „szabad áramlásá”-val érték és érik el a dolgozók indulatainak levezetését. Mert, aki előtt nyitva a határ, az ugyebár nem kezd lázadni ott, ahol, van, hanem körbenéz másutt, nem talál-e olyan lehetőséget, ahol jobban megtalálja számítását. Ez a „számítás” persze az emberek nagy többsége esetében kifejezetten az anyagiakhoz (munkaerejének újratermeléséhez, s a legritkább esetben a társadalmi-közéleti szerep kiteljesítéséhez) kapcsolódik. A szellemi-társadalmi értelemben vett teljes önmegvalósítás a migránsok elenyésző részének kiváltsága. Teljes beilleszkedésről, a középszintet is meghaladó szakmai karrierről a legtöbben nem álmodhatnak. Ez majdan a gyerekeiknek adatik meg, ha megadatik, akik pedig a családból otthon magukra maradtak, hát azok otthon és magukra…

2.) A munkaerő vívmányként tálalt „szabad áramlásá”-nak a tőkés társadalom működése szempontjából további hozadéka, hogy a migránsok nem csupán az anyaországukban keletkezett feszültségeket csökkentik, amikor kivándorolnak, de a befogadó társadalomban is nyugton maradnak. A nyelvi nehézségekkel, a munkahely-, a lakhelykereséssel, az új munkakultúrával való megbirkózás felemészti energiáikat. Egyébként is, az elégedetlennek könnyű kiadni az útját, hiszen még csak nem is állampolgár ott; mehet vissza, ahonnan jött, azaz a hazájába, ahol ugyanaz a tőke még szigorúbb feltételeket diktál a neki parírozó kormányokkal való együttműködés révén.

3.) A tömegek féken tartásának alig tárgyalt eszköze, a kisemberek eladósítása. Míg hajdanán a bankok csak termelő beruházásokat finanszíroztak, ma már a lakásvásárlásra és építésre, a fogyasztási cikkek garmadájára, a többé-kevésbé luxus utazásokra, az egy családon belül akár több személygépkocsira felvett hitelek törlesztő részleteinek hálójában vergődő alkalmazott egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy másokkal összefogjon. Minden idejét a pénzkereset köti le, a munkaadó igényeinek akár önkizsákmányolással történő kielégítésére kényszerül, hiszen az állásvesztés a család egészének egzisztenciális megrendülését is magával hozhatja akár egyik napról a másikra.

4.) A Marx által már a XIX. század közepén felismert elszigetelődést a XXI. században az internetes felületek a végletekig fokozzák. Miközben az értelmiség egy szűk rétege képességei, készségei révén felismeri, hogy tudásának addig nem látott bővítésére (is) használhatja a hálózatot, s egyúttal rá is kényszerül erre, a tömegek – nagyrészt már gyerekkortól – olyan zárványokban kötnek ki, amelyekben gyakran a számukra gyakran érzékelhetetlen véleményvezérek hatásának kitéve, a világnak csupán egy szűk szeletére látnak rá. Ezek a virtuális álközösségek legföljebb egy-egy többé-kevésbé az összefüggésekből kiragadott, tehát marginalizált ügyben, nagyrészt csak az interneten, esetleg egy villámcsődületen hallatják hangjukat egy fellángolásnyi időre anélkül, hogy felbuzdulásuknak tényleges következménye lenne. Ha csak azt nem tekintjük következménynek, hogy a mechanizmus nem felerősíti, hanem kisüti a társadalmi elégedetlenséget, minthogy nem segíti elő az elégedetlenség strukturális okainak feltárását, az érdemi cselekvéshez szükséges szervezetek létrehozását pedig különösen nem.

5.) Szervezeteknek egyébként is ott vannak az úgynevezett nem kormányzati szerveződések (NGO-k), amelyeket nálunk eufemisztikus ködösítéssel civileknek mondanak. Ezeket többé-kevésbé közvetve, gyakran közvetlenül a saját és más országok kormányzati-központi költségvetési forrásaiból finanszírozzák, illetve kifejezetten tőkés érdekcsoportok. Feladatuk az, hogy élhetőbbé tegyék a kapitalizmust. Akár a szakszervezetek helyébe lépve – amelyekkel ugyebár az a „baj”, hogy működésükkel elősegíthetnék a dolgozók dolgozói osztályként való öntudatos fellépését. Az NGO-k a kormányzási tevékenység kontrolljával, a közvélemény-kutatók a rendszerben keletkezett feszültségek feltárásával jáérulnak hozzá a kirívó igazságtalanságok, ellentmondások felismeréséhez, s a feloldásukat lehetővé tevő cselekvések megalapozásához. A cél, nehogy olyan gyúanyag halmozódjon felé a társadalomban, ami megkérdőjelezhetné a kapitalista rendszer nagyszerűségébe vetett hitet.

Minderre akár azt mondhatná a jóhiszemű olvasó: ha ilyen eszközökkel és módszerekkel végül élhetőbbé válik a világ, akkor nem mindegy, hogy a kapitalista vagy a közösségi társadalom szorgalmazóinak elvei érvényesülnek? Akár mindegy is lehetne, ám ott a bökkenő, hogy a világ egésze nem válik élhetőbbé. Sőt, aligha kell ma már bizonygatni, hogy ezen az úton a társadalmi és a természeti környezet végletes roncsolásához jutunk el, s végső soron az ember mint olyan létezése forog kockán. A kapitalizmus trükkjeivel a glóbusz egy-egy szeletén, egy-egy réteg vagy egyén átmenetileg nyertesnek érezheti magát, de az emberi civilizáció az önfelszámolódás felé sodródik. Amit pedig láttatniuk kellene a politikai hatalomért küzdő pártoknak és vezéreiknek, az az ebből következő ellentmondások tömege.

Itt és most legalább arra kellene felhívni a választók figyelmét, hogy ebben a helyzetben nem hogy rendszerváltásra nincs esély, de jó, ha megússzuk, hogy az orbáni alkotmányos puccs utáni autoriter hatalomgyakorlást vele vagy nélküle ne kövesse kifejezett diktatúra.

Az írás teljes terjedelmében a Bekiáltás Blogon olvasható: KLIKK

Munkások Újsága

  •  
  •  
  •  
  •