Apokaliszis

Rigó Béla

 

Április 16-án a Magyar Írószövetségben bemutatásra került az Apák és apanyomok c. antológia. A II. világháború idején elesett édesapjukról emlékeztek a jelen levő költők és írók, és a már halhatatlan Bella István meg Utassy József.

Én nemcsak halott apámat, hanem nagyapámat is megidéztem, bizonyítván, hogy a Don-kanyar is Trianonnal kezdődött. Halasi olvasóimnak felhívom a figyelmét, hogy édesanyám életében – kívánságára – ezt ők nem olvashatták.

Apokalipszis

A lászlai templomra kente
fekete mocskát a halál.
Nagyapám jár ott éjjelente,
kivert kutyáknak prédikál.

Nagyapám, Gyökemati Sándor
halotti zsoltárt énekel.
Hörög a vén komondor kántor
egyenesen az égre fel.

Az isten házán rossz a padlás.
Holdlámpással benéz az Úr,
számlálja népét. Nem maradt más,
ki őt dicsérné – magyarul.

Vonít a kántus fel az égig.
Dörög a menny rá: – Kik ezek?
Szakadjon rájuk ez a régi
csillagpoloskás mennyezet!

A részeg pap! Lám, újra gajdol.
Az árokpartról visszatért.
Ott virradt rá egykor a hajnal,
derengve lepte be a dér,

s a hívő nyáj hiába várta…
– Késtél, fiam! Már nincs hadunk.
Holtak, kutyák maradtak hátra,
hát nékik mondd: feltámadunk!

– Ámen, Uram! Kutyák és holtak.
Nem is lesz más itt egyhamar…
Láncukon több nyelven csaholtak,
most, hogy kiverték, mind magyar.

A lászlai templomra kente
fekete mocskát a halál.
Nagyapám jár ott éjjelente,
kivert kutyáknak prédikál.

Nagyapám, Gyökemati Sándor
halotti zsoltárt énekel.
Hörög a vén komondor kántor
egyenesen az égre fel.

Az isten házán rossz a padlás.
Holdlámpással benéz az Úr,
számlálja népét. Nem maradt más,
ki őt dicsérné – magyarul.

Vonít a kántus fel az égig.
Dörög a menny rá: – Kik ezek?
Szakadjon rájuk ez a régi
csillagpoloskás mennyezet!

A részeg pap! Lám, újra gajdol.
Az árokpartról visszatért.
Ott virradt rá egykor a hajnal,
derengve lepte be a dér,

s a hívő nyáj hiába várta…
– Késtél, fiam! Már nincs hadunk.
Holtak, kutyák maradtak hátra,
hát nékik mondd: feltámadunk!

– Ámen, Uram! Kutyák és holtak.
Nem is lesz más itt egyhamar…
Láncukon több nyelven csaholtak,
most, hogy kiverték, mind magyar.

Bocsáss meg, ittam! Mit tehettem?
Sebem régi, de gennye friss.
Földem eladták, és felettem
felosztották a mennyet is.

Nem ember voltam, kicsi ország.
Úgy vágtak a határok át,
ahogy ízekre darabolták
a köszvényes Monarchiát.

Két lányomat kétfele lökték.
Hasában anyja vitte el
a kisebbiket… Mindörökké
ámen… Azóta inni kell!

Hiszen itt áldásoddal lőnek
ma is Terád! Szent ez a hely:
Úrasztalunk. Eszünk Belőled,
véreddel telik a kehely.

De lesz Igéd az embereknek?
Jövel, Szentlélek… Hát mikor?
Uram, ma Téged sem szeretnek.
Csak a kenyér kell. És a bor.

Hullik, szökik, felejt a néped.
Nincs nyájad, aklod. Nincs tovább.
Szentlászlóban dicsérni Téged
nem maradt más, csak a kutyák.

Az Írás lapjai betelnek:
por és homu… A hold kerek.
Hallod, hogy Hozzád énekelnek?
Tisztábban, mint az emberek.

Trianoni családból származom, szoktam kezdeni önéletrajzaimat. Én Kolozsváron születtem, anyám a szlavóniai (nem szlovákiai, sem szlovéniai!) Szentlászlóban. Versemet akkor kezdtem írni, amikor a világ összes tévéjében a szétlőtt szentlászlói református templomot mutogatták mint a kegyetlen és értelmetlen balkáni testvérháború ikonját. Anyám karosszékébe odaszegezve nézte a képernyőt és sírt. Őt abban a templomban keresztelték.

Az 1919 novemberében megtartott keresztelőre – mint egy mesében – fittyet hányva a sajnálatos történelmi eseményekre, csaknem hiánytalanul összegyűltek az újszülött életének legfontosabb szereplői. Jelen volt a debreceni Szabó család (az apa jeles csizmadia mester) öt lánya (valamennyi tanítókisasszony) közül három nővér. A kisded édesanyja (Jolán), a lászlai segédlelkész szépséges felesége, a keresztanya (Mária), a Vukovár közeli Grabovó puszta uradalmi intézőjének hitvese, valamint a legidősebb nővér (Rózsi) a keresztelést végző nagytiszteletű úr felesége. (Egyébként az ő érdeme a történet, ő hívta ide korábban és adta férjhez állástalan húgait.)

Egy év múlva vége a mesének. Jolán rémülten jön rá, hogy újra teherbe esett. Ő pedig egy percig sem marad tovább egy balkáni országban egy marcona férfi zaklatásainak kitéve. Második lányával a hasában hazamenekült. Hosszú viszontagságok után tíz évesen küldik a nyakára az idősebbik lányát, akit sohasem érez majd a sajátjának.

Nagyapám pályája megtörik. A mélyszegénységből (ragadványnevük: „koszos Gyökemati”) tehetségével kitörő szép szál, zengő hangú férfiú maradhatott volna akár a kálvinista Rómában is, de ő otthon akart valaki lenni. Ugyanakkor számára a debreceni cívis lány talán a mesebeli királylánnyal egyenértékű trófea lehetett. Gyermekkoromban a már említett Rózsi néni sokat mesélt nekem nagyapám tragédiájának végkifejletéről, amelyet végig kellett szenvednie, merthogy húgával ellentétben ő szerelmes volt a jobb sorsra érdemes Sándorba.

A végkifejletet aránylag pontosan leírtam a versben. Nagyapám – szolgálata szerint – állandóan ingázott Szentlászló és Kórógy között. Fuvar híján akár gyalog is. Egyre többet ivott, és egy éjszaka elaludt az út szélén.

Amikor a Magyarkanizsai Írótáborban felolvastam a versemet, az emberek némán várták, hogy lejöjjek a pódiumról, és két oldalról szorongatták a karom. Egyikük félrehúzott. Szerb volt, bár tökéletesen beszélt magyarul. Elmondta, hogy jelen volt Szentlászló bevételénél, versemmel kiérdemeltem nála, hogy megossza velem az igazságot. A rohamot páncélosok támogatták, egy alezredes és egy főhadnagy fogadtak egy fél disznóba, hogy melyik találja el előbb toronylövegével a templomot. Győzött a fiatalság, vagyis a főhadnagy nyert. Minden pusztulásnak vannak nyertesei.

 

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük