Arról, hogy Magyarország nincs

gyökerek

Ha a huszonhárommillió románozást, annak kritikáját és a mai plakátbotrányt párhuzamba állítjuk, és radikálisan végiggondoljuk a három üzenet tartalmát, rá kell jönnünk: mindhárom ugyanazt a logikát követi.

A „baloldal” kritikája általában arra szorítkozik, hogy annak idején, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt Gyurcsány Ferenc lehuszonhárommillió románozta az erdélyi magyarokat. Semmivel sem voltak jobbak tehát – hangzik el most – mint azok, akik Magyarország határain túlra utasítják a bevándorlókat, menekülteket.

Valójában Kovács László huszonhárommillió románozott, nem Gyurcsány Ferenc, és nem a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán 2004-ben, hanem 2002-ben, a státusztörvény miatt. Nagyon apró különbség, de érdemes végiggondolni. Akkor történt ugyanis mindez, amikor Orbán Viktor ellátogatott Bukarestbe és ott Adrian Năstase kérésére (!) garanciát vállalt a romániai magyarokra vonatkozó magyar jogszabály kiterjesztésére, az összes romániai állampolgár kedvezményezetté tételére. Na ekkor szabadult el a mindenoldali magyar népharag, amely tart azóta is, és mond el sokat arról, miért nacionalista és önreflexióra képtelen ez a nemzetközösség.

A fő nacionalista, rögzítsük gyorsan, maga Kovács László volt, aki a munkavállalási jogot a magyar etnikai identitáshoz kötötte, és ezt kérte számon Orbán Viktoron, aki (Năstase kérésére, vagy sem) tette azt, amit egy uniós csatlakozásra készülő kormány fejének tennie kellett. Ki merné ma, ezen a kontinensen „nacionalizálni” a szabad munkavállalást, a migrációt? Vajon mennyire érthette akkor a Magyar Szocialista Párt, és az uniós politikát a Fidesszel szemben oly vehemensen képviselő magyar baloldal az európaiságot, ha fel merték vetni az etnikai alapú diszkriminációt? Semennyire, attól tartok.

Orbán Viktor 2015-re érte utol Kovács Lászlót, és mindkettőt követik híveik, kritikusaik.

A magyar bal- és jobboldal, illetve a magukat annak mondó pártok tulajdonképpen ugyanannak az amorf, zsigeri, tartalmi különbségeket alig ismerő masszának az alkotóelemei csupán. Érdemes lenne eljátszani a gondolattal, milyen lenne a magyar jobb- és baloldali külpolitika például, vagy kisebbségpolitika, de ehhez alig van kapaszkodónk.

Tegyük fel, hogy az állampolgárság kiterjesztése egy jobboldali javaslat volt, előfutára annak, amit Orbán Viktor később a „nemzetállamok megerősítésének” nevezett. Ha valóban az lett volna, akkor az utóbbi években intézkedés intézkedést követett volna, hogy a kettős állampolgárság intézménye tartalmat nyerjen, pontosabbá váljanak a „könnyített” állampolgári jogok, körvonalazódjon az ily módon megnövekedett állampolgári közösség. Én erre vonatkozó törvényhozói akaratot-gyakorlatot nem láttam. A szavazati jog biztosítása volt az egyetlen konkrét lépés, kis politikai hasznot hozott, a vártnál kevesebben éltek vele. Ha a kettős állampolgárság intézményét a jobboldalon komolyan gondolták volna, akkor az utóbbi öt évben átalakultak volna az államközi kapcsolatok, és minden bizonnyal lett volna értelmes felvetés a „menekültüggyel”, „bevándorló üggyel” kapcsolatban is. Most nincs ilyen. Most az egyetlen „jobboldali” mondat az, hogy „Ausländer raus!”, akárhogy is szépítsük, ez minden, csak nem jobboldali. Köszönőviszonyban sincs azzal a ténnyel, hogy ez az ország megpróbálta újragondolni a maga állampolgári közösségét az utóbbi években.

Feltehetnénk azt is, hogy az állampolgárságról szóló vitának van egy baloldali verziója is. Ebből eddig csak az látszott, hogy a baloldal MSZP-ből kihátrálni szándékozó képviselői készek a bocsánatkérésre, és érdemi javaslatok, alternatívák, saját koncepció nélkül ebben az ügyben feltétel nélkül besorolnak a Fidesz mögé. A kettős állampolgárság jóvátétel azoknak, akiknek „fáj Trianon”, és hát mondjuk ki bátran baloldalon is, hogy „fáj Trianon”, jár ez a kis bónusz fájdalomdíjként – körülbelül ennyi, amennyit sikerült ehhez a kérdéshez hozzátenni. A nacionalizmus és etnicizmus megerősítését. De mi van akkor, ha végre a baloldal felvállalná a „nemzetpolitikával” (rémes ez a szó) való szembenézést-leszámolást, és a nemzeti kultúra támogatásának új (interetnikus, multikulti, rehabilitációs, demilitarizáló, újraértelmező, dehierarchizáló, elfelejtett-mellőzött regisztereket kereső), eddig nem gyakorolt formáit? Amelyeknek hiányában a magyar kultúra nemzetközi képviselete elégtelenné vált, és minden magyar siker, kísérlet magányos partizánakciója néhány cserbenhagyott közösségnek, mániás alkotónak, vagy olyanoknak, akik más, szerencsés kulturális közösségek támogatásában, érdeklődésében bízhatnak csak? Mi lenne, ha a magyar baloldal végre felvállalná azt, hogy megtisztítja a „nemzetpolitikától” azokat az intézményeket, ahol nacionalizálásnak, etnicizálásnak helye nincs? Hogy esélyt kapjon a nemzeti kultúra és a politika is, így külön-külön, nem összemosva, nem kisajátítva. Baloldalian.

Messze vagyunk még mindettől. Most csak azt látni, hogy folyik egy idegenellenes kampány, amely sokakat megerősít, sokakat riaszt. Amelyről sokan azt gondolják, valami új, merész, valami példanélküli. Mások azt, hogy a politikai önkény újabb megnyilatkozása, néhány pontosan megnevezhető felelőssel. Pedig az, ami folyik, csak logikus folyománya mindannak, ami ebben az országban történik, ahol értelmét veszítette az utóbbi években az „állampolgári közösség”, a „politikai közösség”, „az állam” és a „nemzeti kultúra” fogalma is. És ilyen értelemben Magyarország nem volt, nem lesz, és nincs is.

Bővebben: Erdélyi Riport

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük