Az eladósodott ember korszaka – az adósság mint ellopott idő

degas tzsde

A pénzügyi válság újabb és újabb fejezetei egy sajátos, mára már a társadalmi élet egészében jelen lévő szubjektumot állítanak elénk: az eladósodott embert. Az adósság jelensége ugyanis nem korlátozódik a gazdaság területére. A neoliberális rendszer társadalmi viszonyainak alapja az adósság, többszörös megfosztottságot eredményezve: egy már meggyengült, a képviseleti demokrácia révén átengedett politikai hatalomtól való megfosztottságot; a kapitalista tőkefelhalmozásból a korábbi harcok által kiszakított javak egyre nagyobb részétől való megfosztottságot; de leginkább az alternatívákat és lehetőségeket hordozó jövőtől való megfosztottságot.

A hitelező–adós viszony erősíti a kapitalizmusra jellemző kizsákmányolási és uralmi mechanizmusok teljes skáláját. Az adósság ugyanis nem tesz különbséget munkavállalók és munkanélküliek, fogyasztók és termelők, aktívak és inaktívak, nyugdíjasok és aktív szolidaritási jövedelemben (a franciaországi RSA, vagyis a szociális minimumjövedelem, a ford.) részesülők között. Ugyanazt a hatalmi viszonyt írja elő mindenki számára: azok is fizetik az államadósság kamatait, akiknek személyi hitelre nem futná. Az egész társadalom eladósodott, és ez nemhogy véget vetne az egyenlőtlenségnek, csak még inkább kiélezi – ezt az egyenlőtlenséget ideje lenne végre osztálykülönbségnek nevezni.

A jelenlegi válságban világossá válik, hogy a neoliberalizmus egyik fő politikai tétje nem más, mint a tulajdon: hitelező és adós viszonya az értékpapírral rendelkezők és nem rendelkezők közötti erőviszonyt fejezi ki. Elképesztő összegek vándorolnak az adósoktól (a lakosság nagy többsége) a hitelezőkhöz (bankok, nyugdíjalapok, vállalatok, a legtehetősebb háztartások): a kamatok felhalmozódása révén a fejlődő országok 1970-es hetvenmilliárdnyi adósságának teljes összege 2009-re 3 545 milliárdra nőtt. Holott az évek alatt az adósok már kezdeti tartozásuk száztízszeresének megfelelő összeget fizettek vissza.

Az adósság megalkotja a maga erkölcsét; a munka moráljától különböző, ugyanakkor azt kiegészítő erkölcsöt. A munka ideológiájának erőfeszítés-jutalmazás párosát az ígéret morálja (az adósság kifizetése) és a vétek morálja (az adósság felvétele) kettőzi meg. Erre az összefüggésre hívja fel a figyelmet a német filozófus, Friedrich Nietzsche is: a német Schuld (vétek) fogalom – alapvető erkölcsi fogalom – a nagyon is materiális Schulden (adósság) fogalomból ered. A német sajtókampány a „görög paraziták” ellen tanúsítja, hogy az adósságra épülő gazdaság milyen erőszakos gondolkodásmódot plántál az emberekbe. A média, a politikusok, a közgazdászok mintha egyenesen azt üzennék az athénieknek: ti vagytok a hibásak. Voltaképpen amíg a görögök a napon sütkéreznek, addig a német protestánsok Európa és az emberiség jólétéért gürcölnek a szürke ég alatt. A valóságnak ez az ábrázolása nagyon hasonlít ahhoz, amikor a munkanélkülit segélyezettnek, a jóléti államot pedig „állam bácsinak” mutatjuk be.

Az adósság olyan hatalomnak mutatja magát, amely mintha erőszak és ideológia nélkül működne. A „szabad” adósnak mindenesetre nincs más választása, mint hogy tetteit, döntéseit az adósság visszafizetése által meghatározott keretek közé illessze. Csak annyira szabad, amennyire az életmódja (fogyasztás, munkahely, szociális kiadások, adó és így tovább) engedi, hogy kötelezettségeit teljesítse. Az Egyesült Államokban például a jogi mesterképzést végző diákok nyolcvan százaléka átlagosan 77 ezer dollárnyi adósságot halmoz fel, ha magániskolába járt, és ötvenezer dollárt, ha állami egyetemre. Egy diák nemrég így foglalta össze a helyzetét az Egyesült Államokban, az Occupy Wall Street mozgalom honlapján: „A diákhitelem körülbelül 75 ezer dollárt tesz ki. Hamarosan nem fogom tudni fizetni. A kezességet apám vállalta, ő lesz kénytelen tovább törleszteni az adósságomat. Később pedig már ő sem fog tudni fizetni. Tönkretettem a családomat, pedig csak ki akartam törni abból a társadalmi osztályból, amelyikbe beleszülettem.”

A mechanizmus az egyén és a nemzet szintjén egyformán működik. Néhány héttel halála előtt az egykori ír pénzügyminiszter, Brian Lenihan így nyilatkozott: „Kinevezésemkor, 2008 májusában az volt az érzésem, hogy olyan mértékű nehézségekkel állunk szemben a bankszektorban és az államháztartásban, hogy az gyakorlatilag önállóságunk elvesztésével egyenlő.” Majd hozzátette: az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) segítségét kérve „Írország hivatalosan is lemondott arról, hogy képes dönteni a saját sorsáról” (The Irish Times, 2011. április 25.). A hitelező uralma az adós felett Foucault hatalomdefiníciójára emlékeztet: olyan cselekedet, amely „szabad szubjektumként” kezeli azt, aki felett gyakorolják. Az adósság hatalma meghagyja az egyén szabadságát, miközben egyetlen cél elérésére ösztönzi (méghozzá elég nyomatékosan): az adósság kifizetésére (ráadásul az, ahogyan Európa és az IMF az adósságot hasznosítja, azaz a recessziót favorizáló gazdaságpolitikát követelve, tovább gyengíti az adósokat).

A hitelező–adós viszony azonban nemcsak a jelenlegi lakosságra vonatkozik. Addig ugyanis, amíg felszívódása nem a magas jövedelmek és a vállalatok adóinak emelésével történik – azaz azoknak az osztályok közötti erőviszonyok megfordításával, amely tulajdonképpen az adósság megjelenéséhez vezetett –, a kezelési szabályok az eljövendő nemzedékeket is kötelezik. A kapitalizmus azáltal, hogy adósságaik kifizetésére ösztönzi az állampolgárokat, maga osztja ki a jövő lapjait; tervezhet, kiszámíthat, felmérhet, párhuzamokat állíthat a jelenlegi és az eljövendő magatartások között, egyszóval összekötheti a jelent a jövővel. A kapitalista rendszer így szűkíti le azt, ami lesz, arra, ami van; a jövőt a benne rejlő lehetőségekkel a jelenlegi hatalmi viszonyokra. Annak a furcsa érzésnek, ami azzal jár, ha az ember egy időtől, kilátásoktól és a mélyreható változások lehetőségétől megfosztott társadalomban él – van egyáltalán más, ami miatt a „felháborodottak” (los indignados) lázonganak? – egyik fő oka az adósság.

Az idő és az adósság összefüggése, azaz a pénz kölcsönzése és az idő birtokbavétele a kölcsönt nyújtó által századok óta ismert tény. Noha a középkorban még nem különböztették meg világosan az uzsorát a kamattól – az uzsora ugyanis ekkor még csak túl magas kamatot jelentett (ó, őseink bölcsessége !) –, az jól látható volt, hogy mennyiben lopta meg a másikat az, aki a kölcsönt adta, és hogy miben vétkezett: időt adott el, olyasmit, ami nem volt az övé, és aminek egyetlen tulajdonosa Isten volt. A középkori logika összegzéseképpen a történész Jacques Le Goff a következő kérdést teszi fel: „Mert hát mi mást árulna valójában [az uzsorás], ha nem az időt, ami a kölcsönadás és a kamatokkal együtt való visszafizetés pillanata között telik el? Márpedig az idő felett csakis Isten rendelkezhet. Az időtolvaj uzsorás nem mást lop, mint Isten vagyonát.” Karl Marx szerint az uzsorakölcsön történelmi jelentősége abban áll, hogy – szemben azzal a gazdagsággal, amely a fogyasztásban jelenik meg – az uzsora előrevetíti a tőkét, előfutára annak a működési módnak, amikor a pénz pénzt termel.

Egy tizenharmadik századi kéziratban erről, valamint a kölcsönadó által elsajátított időről olvashatunk: „Az uzsorások a természet ellen vétenek, mivelhogy azt próbálják elérni, hogy a pénz pénzt fialjon, mint ahogy ló lovat vagy az öszvér öszvért szül. Mi több, az uzsorások tolvajok, mert időt árusítanak, ami nem az övék, márpedig idegen javakat értékesíteni, tulajdonosuk akarata ellenére, tolvajlással egyenlő. Ezen kívül, mivel nem mást árusítanak, mint a pénzre való várakozást, azaz időt, nappalt és éjszakát bocsátanak áruba. A nap a világosság ideje, az éj pedig a pihenésé. Következésképpen fényt és pihenést árusítanak. Nem lenne igazságos hát, ha fényben és örök pihenésben részesülnének.”

A pénzvilág ügyel arra, hogy az egyedül lehetséges választásokat és döntéseket a pénzből keletkező pénz, valamint a „termelés a termelésért” leegyszerűsített logikája alapján határozza meg. Miközben az ipari társadalmakban még fennmaradt egyfajta nyitott idő – vagyis elképzelhető volt a fejlődés vagy a forradalom –, ma a pénzvilág által mozgósított mérhetetlen összegektől sújtott, a kapitalista hatalmi viszonyok reprodukálására rendeltetett jövő a benne rejlő lehetőségekkel együtt mintha megbénult volna; az adósság ugyanis semlegesíti az időt – az időt mint új lehetőségek teremtését, azaz minden politikai, társadalmi és esztétikai változás alapját.

A szerző szociológus és filozófus. Az itt közölt szöveg legutóbbi könyvéből való: La Fabrique de l’homme endetté. Essai sur la condition néolibérale [Az eladósodott ember gyára. Tanulmány a neoliberális feltételekről], Éditions Amsterdam, Párizs, 2011.

Fordította: Barna Anett

Forrás: Le Monde Diplomatique

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük