Az emberiség gyorsuló fejlődéstörténetének rövid vázlata

neander

Kétmillió évvel ezelőtt, Kelet- és Dél-Afrikában jelentek meg a Homo nem első képviselői, a Homo habilis egyedeinek kis csoportjai. Az alsó paleolitikum, az alsó kőkorszak idején, kb. egymillió éve, ősünk, a Homo erectus, a maga kezdetleges kőszerszámaival már benépesítette – igaz, még nagyon gyéren – az óvilágot. Százezer évvel ezelőtt, a középső kőkorszak idején érte el feltehetőleg az emberiség az első milliónyi lélekszámot, a neolitikum elején 25 millióra szaporodott, a legújabb adatok szerint 40 ezer évvel ezelőtt jelent meg Szibériában. A Római Birodalom idején elérte a 133 milliót. Azóta lassan tovább nőtt az emberiség létszáma, a népesség számának növekedése több mint exponanciálisnak bizonyult. Az első milliárdot 1810. táján érte el, a másodikat 1930-ban, a negyediket 1975-ben, a mostani évben, 2012 tavaszán érte el a 7 milliárdot. A Föld emberi lakosságának ez a szüntelen gyorsuló növekedése óriási ökológiai, környezeti nyomást gyakorol a bioszféra egészére, rendkívüli jelentőségű tény az emberiség további fejlődése szempontjából, a jelenkor társadalmi ellentmondásai gyors kiéleződésének egyik alapvető tényezője.


A kőszerszámtól az információs forradalomig

Az emberré válás alapja – mint ismeretes – a szerszámhasználat kialakulása, a természeti közeg mind sokoldalúbb átalakítása és felhasználása, a Homo termelőtevékenységének kifejlődése. Évszázezreket vett igénybe a kezdetleges, pattintással majd csiszolással nyert kőeszközökről, majd csont- és faeszközökről a fejlettebb réz-, bronz-, majd vaseszközökre, fejlettebb szerszámokra, fegyverekre, ruházatra, tárolóeszközökre való áttérés. A bronzkor a legutóbbi 4-6 ezer évre, a vaskor 2-4 ezer évre tekint vissza csupán. A vadászatról, a gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságra és állattenyésztésre való áttérés, a civilizáció korának megnyitása alig tízezer éve történt. Ez együtt járt számos technikai újítással, a természeti erők termelésbe állításával. Kialakult és kifejlődött a kézművesség szintjén a tömegtermelés.

stonetoolsEz a középkorban átadja helyét a céhes iparnak, az ókori fogatolás módosul, hatékonyabb lószerszámokra térnek át, újszerű mezőgazdasági eszközök jelennek meg, tökéletesebbé válik és elterjed a vízkerekes malom, megjelennek a szélmalmok, megtörténnek a gépesítés első lépései, kezdetét veszi a manufakturális ipar. Szükségletté vált a kovácsoltvas eszközökre való áttérés, megjelennek az első gépek. A XVIII. század második felére elindul az ipari forradalom, először Angliában, majd Európában és Észak-Amerikában. A textilüzemek gépesítésével, a gőzgép feltalálásával forradalmi változás kezdődik a közlekedésben is, megjelennek a gőzhajók, majd a gőzmozdony, gyors fejlődésnek indul a vasútépítés. A XIX. század második felében – alig másfél évszázada – kibontakozik a második ipari forradalom, új találmányok jelennek meg gyors egymásutánban, megjelenik a robbanómotor, elindul a gépkocsi- és a repülőgépgyártás, óriási fejlődésnek indul a vegyipar, az elektromos-, az olaj- és az acélipar.

A XX. században megnyílt a technikai forradalom újabb, mind rohamosabban gyorsuló szakasza. A legutóbbi évtizedekben a tudományos és technikai fejlődés elképesztő módon felgyorsult, megnyílt az atomenergia, az elektronika, a sokirányú automatizálás, a kibernetika, a számítástechnika, az informatika, az űrkutatás kora. A tömegtermelés globálissá válásával, a biotechnológia megjelenésével, újabb tudományos, termelési technikák megjelenésével beléptünk a mind nehezebben követhető posztindusztriális társadalom korába ‒ minden, eddig ismeretlen jótéteményével és veszélyével együtt (egészségügyi, demográfiai, ökológiai következmények, a termelési módhoz, társadalmi berendezkedéshez kapcsolódó következmények, hadászati-katonai következmények, termelékenység, élőmunka-igény, tartós és tömeges munkanélküliség stb. – ezeket a következő pontokban, a társadalmi renddel összefüggő alapkérdésekkel kapcsolatban tárgyaljuk).

Az ősi közösségtől a kapitalizmus bukásáig

Az ember termelőképességével és a technika fejlődésével együtt a legutóbbi évszázadokban és a jelenkorban a termelés módja és a társadalmi viszonyok rendszere is gyorsuló ütemben alakult és alakul át. Megjelenésének első kétmillió éve során, a roppant lassan fejlődő, hosszú ideig kezdetleges eszközöket készítő-használó, vadászó-gyűjtögető életmódot folytató emberek kis csoportjai többnyire – a sokáig tartó, hullámzó jégkorszak körülményei között – barlangokban húzódtak meg. A roppant hosszú ideig fennmaradt első ősi közösségi életmód maradványaival a mai napig is találkozunk egyes afrikai, ázsiai, ausztráliai elzárt térségekben (sőt, bizonyos elemeivel pl. a faluközösségek formájában is).

slaveriotAz első nagy változást a csupán kb. tízezer éve (majdhogynem tegnap) meghonosodó mezőgazdaság és állattenyésztés hozta. A termelő tevékenység, a természet adta források mind fejlettebb felhasználását és átalakítását lehetővé tevő eszközök és módszerek kialakulása, az első falvak majd városok megjelenése, az a körülmény, hogy az ember termelőereje révén az egyszerű létfenntartás mellett kisajátítható többlet is megjelent az újfajta tevékenység nyomán – alapvető változásokat hozott magával. Lehetővé vált először a házi szolgaság, rabszolgák tartása, mind nagyobb szerepet kapott a kizsákmányolás, az állattartók, a földeket birtoklók gazdálkodása egyre gyakrabban a rabszolgák tömeges munkáját vette igénybe. A civilizáció kibontakozásával az ókor kialakuló nagy birodalmai rabszolgaszerző, hódító, egész népeket leigázó háborúkat vívtak, a termelés, a közlekedés, a hajózás fejlődésével mind nagyobb szerepet kapott az árutermelés.

A rabszolgamunkán alapuló ókori termelési mód azonban egy bizonyos ponton túl egyre inkább gátjává vált a további fejlődésnek, a rendszer fenntartásának. A rabszolga nem volt érdekelve új, termelékenyebb eljárások alkalmazásában, a munkaeszközök megóvásában, mind gyakoribbá váltak a rabszolgák tömeges lázadásai. Új megoldások jelentek meg, a rabszolgamunka helyébe lépett fokozatosan, Európában időszámításunk hatodik‒nyolcadik századától kezdődően, a munkájában érdekeltebb jobbágy, és vele a jobbágyrendszer. A hűbérúri birtokon a jobbágy a föld használatáért feudális járadékot fizetett, szolgált a földesúrnak. Az önellátást biztosító termelés helyébe azonban – amelyben a paraszt a földesúr szükségleteit is kielégítette – fokozatosan teret nyert az egyszerű árutermelés. A jobbágyság ellenállása a paraszti gazdaságokat összefogó faluközösségekre támaszkodott. A lassan kifejlődő árutermelés, az áruforgalom bővülése létrehozta a városi polgárságot, a nagy parasztháborúk összefonódtak a városok népi mozgalmaival, a gazdaságilag erősödő polgárság törekvéseivel. Mindez a XVII.-XVIII. századra a feudális rendszer felbomlását, a polgári forradalmak korának elindulását eredményezte.

A termelési mód, a társadalmi rend felgyorsuló átalakulása, a kapitalizmus korszakának a nyitánya az emberiség történetének immár alig két-három évszázados felfutását jelentette. És mára elértünk pusztulásának, haldoklásának szakaszába.

A bérmunka rendszerén és a tőkés formájú kizsákmányoláson nyugvó kapitalizmus egyre jobban felgyorsuló fejlődésnek, átalakulásnak indult. Alapja volt a jobbágyrendszer felváltása, a minden tulajdontól, termelőeszköztől megfosztott bérmunkások munkájának a kihasználása. A kapitalizmus a termelőeszközök magántulajdonán és a munkaerejüket eladni kényszerülő szabad bérmunkások kizsákmányolásán alapuló rendszerként fejlődött ki. Közismert, hogy a tőkés árutermelés rendszerében az emberi munkaerő is áruvá lett. A munkaerejüket eladni kényszerülő nincstelenek tömege mellett a tőke felhalmozása lehetővé tette az áttérést a nagyüzemi gépi termelésre, és ezzel az ipari forradalom gyors kibontakozását. A bérmunkások által termelt értéktöbblet a tőkés profit alapvető forrása. A tőke koncentrációjával és centralizációjával az először szabadversenyen alapuló rendszer a XIX. század végére fokozatosan átalakult monopolkapitalista rendszerré, amelyben a finánctőke domináns szerepet kapott.

További fejlődése során, a ciklikusan visszatérő pusztító túltermelési válságok, a piacok megszerzéséért folyó mind élesebb konkurenciaharc nyomán egyre nagyobb szerepet kapott a tőkés állam. A pusztító háborúk mind mélyebb zavarokat okoztak a tőkés rendszer fejlődésében. Az első nagy világháború, és az ennek nyomán kibontakozó első győztes szocialista forradalmi hullám, az első szocialista hatalom létrejötte és több évtizedes sikeres fennmaradása olyan sebet ejtett a tőkés rendszeren, amelyet – minden hullámzás, visszaesés dacára – nem képes többé kiheverni. Az első nagy háború és azt követő depresszió nyomán kísérlet történt a rendszer szabályozására. A második világháború iszonyatos pusztításai, a fasizmus veresége, a szocialista országok eredményei nyomán, a két világrendszer versenyének hatására a kapitalizmus jelentős szociális engedményekre kényszerült. Az 1945. utáni harminc év fejlődése eredményezte az ún. „szociális piacgazdaság” bizonyos értelemben „vegyes” rendszerének a kifejlődését.

steamengineA szocialista forradalom első nagy hulláma nyomán létrejött rendszerek bukása a XX. század nyolcvanas éveinek végén, és a tőkés globalizáció gyors előretörése nyomán újabb nagy változások álltak be. Az új helyzetben a vezető tőkés hatalmak egyeztetni igyekezték politikájukat, végrehajtottak egy pusztító neoliberális fordulatot, megkezdték a korábbi szakasz történelmi jelentőségű szociális vívmányainak a felszámolását. Az 1970-es évek recessziója, és különösen a 2008 óta elhúzódó újabb világgazdasági válság egyre súlyosabb következményekkel járt és jár napjainkban. A vezető tőkés hatalmak gyengülése, új feltörekvő országok megjelenése, a sajátos (ellentmondásos) szocialista úton elindult Kína és más kelet-ázsiai országok hasonló fejlődése, Kuba, Venezuela és más latin-amerikai országok megkezdett szocialista irányú átalakulásai alapvetően átrajzolják a XXI. századi kapitalizmus perspektíváit.

A kapitalizmus zárójele

Napjainkban a kapitalista rendszer feloldhatatlan, egymással összefonódó és egymást erősítő ellentmondások zsákutcájába került. Közismert a tőkés rendszer alapvető ellentmondása, hogy miközben a termelés ma, a globalizáció robbanásszerű előretörése korában egyre inkább társadalmi méreteket ölt, társadalmi, sőt, globális méretekben folyik – addig a munka termékei a tőkés tulajdonosok, a mind hatalmasabb tőkés konglomerátumok, részvényesek tulajdonát képezik. A tőkés termelési módnak a globalizáció és az informatikai forradalom nyomán kialakult új formái a munkaerejüket eladni kényszerülő dolgozók körében szintén jelentős változások mentek végbe (nem utolsó sorban az elmúlt évtizedekben kiharcolt szociális vívmányok eredményeként). A mai bérmunkások jelentős része saját lakással, házzal, nyaralóval, gépkocsival, netán részvényekkel rendelkezik, így a ma ellenük alkalmazott széleskörű megszorítások, a szociális vívmányok brutális lefaragása, tömeges tiltakozásokat vált ki. Napjaink tömegdemonstrációi, a neoliberális megszorítások elleni világszerte szaporodó erőteljes tüntetések tulajdonképpen a tőkés termelés alapvető ellentmondásának a következményei.

Az osztályharc, a társadalmi ellenállás új formáinak a megjelenése a tőkés termelési mód alapvető ellentmondásával olymódon is összefügg, hogy a nagytőke nemzetközi összefonódása, a termelés és a kereskedelem nemzetközi szabályozására irányuló erőfeszítések ellenére – a konkurenciaharc éleződése, a banktőke spekulatív tevékenysége következtében a tőkés termelés anarchisztikus jellege tovább folytatja romboló hatását, a ciklikus válságok is súlyosbodtak (ezek elpusztítják a „fölöslegessé” vált termelőeszközöket, és megszabadítják a tőkét a „fölöslegessé” vált munkaerőtől is, a dolgozókat a munkanélküliség süllyesztőjébe lökik). Az 1929-es depresszióhoz hasonló, elhúzódó mostani válság világméretű tiltakozási hullámokat vált ki, sőt bizonyos vonatkozásokban szocialisztikus lépésekre (csődbement autógyárak és nagybankok részbeni, átmeneti államosítására) kényszeríti a tőkét. Ezek a fejlemények tanúskodnak a tőkés rend – ezért sokan és nem kizárólag a szocializmuspárti erők bírálják ma a kapitalizmust – mély, netán közeledő végső válságáról.

Ezekhez az alapvető válságjelenségekhez kapcsolódnak a kapitalista rend számára ma már átmenetileg is megoldhatatlan ellentmondások. Ezek között említenénk a tömeges, tartóssá vált munkanélküliséget, amit a burzsoázia ‒ minden próbálkozása ellenére – nem képes megoldani (gondolunk itt a fiatalok számára készített külön programokra, a munkakényszer bevezetésére stb.). Azért sem, mert az elhúzódó válság neoliberális kezelési módja, a szociális vívmányok felszámolása, a széleskörű megszorítások, a munkaidő meghosszabbítása, a nyugdíjkorhatár emelése, a „versenyképesség” állítólagos javítására tett intézkedések stb. – akkor, amikor a munkalehetőségek hiányoznak – mind ellene hatnak a munkanélküliség enyhítésének, és csak mélyítik a depressziót. Eszükbe sem jut az a kézenfekvő, racionális megoldás, hogy a munka termelékenységének óriási ütemű növekedése alapján, a munkaidő rövidítésével (és nem meghosszabbításával!), a munkabér növelésével (és nem drasztikus lefaragásával!), a szabadidős foglalkozások kifejlesztésével (és nem a munka nélkül utcára kényszerített fiatalok elvadításával) oldják meg korunknak ezt a döntő kérdését – és könnyítsenek (saját érdekükben is) azon a növekvő nyomáson, amit a szociális viszonyok gyors romlása miatti tömeges társadalmi ellenállás jelent.

De hát a tőkések nem hajlandók mérsékelni a profitért folytatott eszeveszett küzdelmüket. Tegyük hozzá: annak ellenére, hogy a válság legsúlyosabb pillanataiban egyes szektorok államosításához folyamodnak – azonnal elfelejtik, hogy a tőkés termelés alapellentmondásait végső soron csakis a kulcsfontosságú szektorok nacionalizálása, társadalmi tulajdonba vétele képes feloldani. Ehelyett csupán a dolgozók tömegeit sújtó megszorítások, elbocsátások, a munkaidő meghosszabbítása, a bérek, a szociális rendszerek brutális lefaragása jut eszükbe, amivel természetesen – ezt ők is kénytelenek istentelen kapkodásuk, megdöbbentő tanácstalanságuk során elismerni ‒ csak tovább mélyítik a válságot.

A Kék Bolygó

A tőkés társadalmi rend mélyülő válságának egyik alapvető eleme a profit maximális növelése célját követő szüntelen növekedési kényszer. A GDP szüntelen növelése, az új – az esetek többségében fölösleges, gyorsan elavuló, kidobandó – termékek piacra dobása az egyik jellemzője a mai tőkés tömegtermelésnek, amivel ismét csak a tőkés termelés anarchikus mozgását súlyosbítják. Nem véletlenül terjed manapság a „növekedési kényszert” elvető, a „décroissance”, a „nulla”, sőt „negatív” növekedést, vagy újabban a „de-globalizációt” szorgalmazó mozgalom, szoros összefüggésben többek közt a ma mind jelentősebb szerepet játszó ökológiai mozgalmakkal.

Az utóbbi évtizedekben kialakult egy mozgalom, mely egyetlen Földünk, a Kék Bolygó erőforrásainak az anarchisztikus kiaknázása és kimerítése ellen küzd egyre erőteljesebben. Ehhez kapcsolódott a klímaváltozás által kikényszerített világméretű, összehangolt intézkedések követelése. A földi környezetet leginkább szennyező és kimerítő hatalmak a mai napig sem hajlandók szervezetten, nemzetközi méretekben fellépni az egyre inkább növekvő veszélyek ellen. A nemzetközileg ismert francia kutató, Nicolas Hulot „Egy ökológiai paktumért” c. könyvében részletesen elemzi a klímaváltozás várható súlyos következményeit, összefonódásukat a globális kapitalizmus alapvető ellentmondásaival. Átfogó ökológiai és társadalmi veszedelem fenyegeti rövid időn belül az emberiséget – írja. És ez a fenyegetés megsokszorozza és felgyorsítja bolygónkon az emberek közt meglévő összes feszültséget.

Egyszerre és egymással összefonódva jelentkezik a klímaváltozás, az energiaválság, az élővilág gyorsuló kipusztulása, a természeti erőforrások kimerülése, az édesvízkészletek csökkenése, a környezet vegyi szennyezése, új kórok megjelenése… És ezzel együtt mindezek következményei a termelés, a fogyasztás módját illetően, az élelmiszerellátást, az egészségügyet, a szolidaritást, a pénzügyeket, az adózást, az urbanizációt, a területgazdálkodást, a közlekedést és szállítást, a lakáspolitikát, a közoktatást, az intézmények demokratikus működtetését, a tudományos kutatást, a bevándorlást, a Dél szegény országainak nyújtandó segítséget érintően. Akkor ér el bennünket mindez – hangsúlyozza Hulot –, amikor a gazdaság globalizálódása következtében óriásira nőttek az emberiség konfliktusai.

vilagvalsagAz emberiség két egymást már megérteni nem képes részre szakadt. Az egyik oldalon vannak a nyertesek, akik már csak mindenáron fogyasztani és birtokolni képesek. A másik oldalon „a Föld rabjai”, a bolygó lakosainak többsége, akik a mai kommunikációs eszközök révén közvetlenül, minden pillanatban érzékelik az óriásira nőtt egyenlőtlenségeket, elesettségüket. Csodálkozunk azon, hogy éppen ez kedvez a mindenféle vallási fundamentalizmusnak, kiélezett, irracionális nacionalizmusnak? Azon, hogy a legszegényebbek mindenre foghatók, hogy eljussanak az ígéret földjére, az Észak gazdag országaiba? „Meg kell tehát változtatni az emberiség útirányát – vonja le döntő következtetését Nicolas Hulot. – Le kell számolni a mindenáron való növekedés kényszerével, rátérni a valóban fenntartható fejlődés útjára. A racionálisan felfogott fenntartható fejlődés követelménye nyomán egy új rendszernek kell kialakulnia, egy olyan rendszernek, amely ma még nem létezik.”

Ugyanezt a kérdést feszegeti egyik írásában Hegyi Gyula. Számos jel mutatja – írta Hegyi még 2007-ben, egy évvel az azóta véget érni nem akaró világgazdasági válság előtt –, hogy a világot a következő két-három évtizedben egymást erősítő válságok hulláma rázkódtatja majd meg. A globális klímaváltozás és a vele járó természeti katasztrófák évről évre súlyosabb csapást jelentenek, s egyelőre remény sincs arra, hogy a majdani tragédiák miatt a legnagyobb gazdasági hatalmak mérsékeljék a környezetszennyezést. Egy idő után a folyamat visszafordíthatatlanná válik, s akkor már csak a katasztrófa elhárítására és mérséklésére lesz lehetőség. Ez világméretű konfliktusokat indukálhat – írta Hegyi Gyula –, hiszen a katasztrófák jelentős részét (árvíz, aszály, tornádó és a velük járó éhínség) csak úgy lehet elhárítani vagy mérsékelni, ha a károkat másokra hárítják át. Erre mindig az erősebbnek van lehetősége.

Nagyjából ugyanekkorra várható a könnyen kitermelhető kőolaj mennyiségének látványos csökkenése, ami ugyancsak a túlélésért folytatott harcot szítja majd… Mai világunkban – írta Hegyi Gyula a jelenlegi elhúzódó világválság kirobbanása előtti évben – a környezetvédelem ügye (és hozzátehetnénk: a válság súlyosbodó következményei) döntő bizonyíték a szocialista fordulat szükségessége mellett. A szabad verseny, a tőke és a profit logikája a környezeti erőforrások korlátlan felhasználását diktálja – állapítja meg Hegyi –, ez ugyanakkor hosszabb távon katasztrófát jelent mindenki, így a tőkések számára is. A profitról való önkéntes lemondás azonban a világméretű verseny és a neoliberális gazdaságpolitika közegében elképzelhetetlen. A kapitalizmus motorját az állandó növekedés hajtja, s e növekedés korlátozására a rendszer résztvevői nyilvánvalóan alkalmatlanok. Erre csak egy külső erő képes…

Nem folytatjuk. A nemrég elhunyt Eric Hobsbawm híres könyvének, A szélsőségek korának záró sorai jutnak eszünkbe: „…történelmi válsághoz érkeztünk… Elérkeztünk arra a pontra, amikor az emberi múlt örökségének pusztulása felszámolhatja az emberi társadalom struktúráit, és ezzel együtt a kapitalista gazdaság társadalmi alapjait is…”

Az első hullámtól a demokratikus szocializmusig

De milyen lesz, milyen lehet a már a XX. században elindult nagy társadalmi váltás – milyen lesz a tízezer éve uralkodó osztálytársadalmat, a kizsákmányolás rendjét, és végül a kapitalizmust felváltó szocializmus? Az az igazságos, emberi rendszer, amelyet a kapitalizmus által többszörösen megnyomorított tömegek várnak, készítenek elő mostanság erősödő tiltakozó mozgalmaikkal?

Talán kezdhetnénk azzal: milyen nem lehet a kizsákmányolás és elnyomás minden formájától megszabaduló rendszer? A kérdést annál inkább szükséges felvetnünk, mert a szocialista forradalom első nagy, sikeres hulláma olyan rendszereket hozott létre, amelyek több évtizedes fennállásuk után, legalábbis Európában, csődbe jutottak, összeomlottak – anélkül, hogy érdekelt tömegeik megvédték volna őket, alapjában passzívan, apátiában fogadták az ellenforradalmi „rendszerváltást”. Nem csak arról van szó, hogy az ún. „létező szocializmus” gazdaságai fokozatosan lemaradtak a kapitalizmussal folytatott versenyben, hogy életszínvonalban, az életminőség fejlődésében rosszul teljesítettek. Nem csak arról van szó, hogy az ellenfélnek sikerült az új rendszer belső gyengeségeit, ellentmondásait kiaknáznia, és a gazdasági, társadalmi, katonai, pszichológiai, politikai nyomás eszközeivel azt végzetesen meggyengítenie.

Sokan vetették fel már a baloldalon, hogy az első győztes európai szocialista rendszerek kudarcát, belső támogatottságuk gyengeségét végül is elsősorban az okozta, hogy nem támaszkodtak igazán a dolgozó tömegekre, nem valósítottak meg egy valóságos, élő, öntevékeny népi hatalmat. Bürokratikus rendszerekké lettek, a vezető párt elvesztette élő kapcsolatát saját népével, a munkások, parasztok, értelmiségiek tömegével. Az új, nehéz körülmények között, sokszor nehéz harci helyzetben megszilárdult szocialista rendszer elvesztette kezdeti demokratikus vonásait. Ha úgy tetszik: fő problémájává vált demokratizmusának leszűkülése, eltűnése, parancsuralmi rendszerré válása.

A múlt század kudarcai nyomán sokan megfogalmazták: csak egy demokratikus szocialista rendszer, egy alulról építkező, a közvetlen demokráciára, részvételi demokráciára épülő szocializmus lehet igazán tartósan életképes. Ebben a döntő kérdésben azonban illik elkerülni néhány – tulajdonképpen egyáltalán nem új, nem ismeretlen – buktatót. Az egyik az, hogy a demokratikus szocializmus egyáltalán nem azonos a szociáldemokrácia jól ismert mintájával. A szociáldemokrata reformizmus – a múltban is, ma is – lemondás a társadalmi viszonyok radikális megváltoztatásáról. A szociáldemokrata reformizmus a tőkés rendszerrel való kiegyezés álláspontja, a tőkés rend, a tőkés árutermelés, a piacgazdálkodás, a kizsákmányolás átmentésének, megmentésének és fenntartásának álláspontja. A mai szociáldemokrácia – még inkább, mint első szakaszában, amikor még éppen szakított a forradalmi, radikális szocialista, kommunista mozgalommal – régóta a tőkével való kiegyezést, a tőkés rend fenntarthatóságát szolgálja. Azzal a felkiáltással, hogy – minden a tőkés rendtől, általa is elismert elválaszthatatlan zavarokkal együtt – az árutermelés, a piacgazdaság az egyetlen igazán működő, működni képes rendszer, és ezen belül kell jobb, igazságosabb feltételeket kiharcolnia a dolgozó emberek számára. Ez a szociáldemokrácia credója ma is, miközben – éppen ezen az alapon – elfogadja bizonyos fenntartásokkal a megroggyant tőke mind brutálisabb neoliberális megszorító politikáját.

handsonworld1A demokratikus szocializmusnak ugyanakkor egy másfajta illúziót, egy más típusú torzulást is el kell kerülnie, ami az elbürokratizálódott XX. századi szocializmus csődje miatti ellenhatáshoz kapcsolódik, és nagy szerepet játszik a mai „új baloldal” soraiban. Az a kispolgári anarchizmushoz közel álló elképzelés nyert teret a „létező szocializmus” csődje nyomán, miszerint a szocializmus csak a közvetlen demokrácia totális rendszerében lehet eredményes. Eszerint a szocializmusnak nincs szüksége az államhatalom eszközeire, legfeljebb nagyon rövid ideig, és csak nagyon szűk területen. Ezt az álláspontot képviseli – sok más szerző mellett – a „mi” Mészáros Istvánunk is. A nálunk is nagydobra vert, A Tőkén túl című alapmunkájában fejti ki, hogy nem pusztán a kapitalizmuson kell túllépnünk, hanem „teljes társadalmi szerkezetváltásra van szükség – át kell térni az egyének szabad társulására, akik tudatosan szabályozzák saját élettevékenységüket”. Az emberiség által kifejlesztett óriási termelő kapacitások, rendszerek korában – nem is beszélve a kapitalizmusból kivezető hosszú átmeneti korszak éles küzdelmeiről, minden bizonnyal elkerülhetetlen fegyveres konfliktusainak kényszereiről – lehetséges lenne egyszerűen az egyének „szabad társulására”, „tudatosságára” építeni a kapitalista rendszerből kiszabaduló új társadalom gazdaságának, és bonyolult, sokrétű viszonyainak a működtetését.

Ennek az elképzelésnek a tisztán utópisztikus jellegére figyelmeztetnek ma – többek közt – a Latin-Amerikában elindult szocialisztikus folyamatok. Venezuelában például, a „XXI. század szocializmusa” szükségképp úgy bontakozik ki, úgy fejlődik, hogy a legszélesebb népi szervezetekre támaszkodva, de teljes mértékben fenntartva a demokratikus rendszer intézményeit – folytatja küzdelmét a szocializmusba való átmenet érdekében, következetesen igénybe véve az államhatalom, a gazdasági-társadalmi irányítás állami eszközeit is. De ugyanez áll a többi, szocialista útra térő dél-amerikai rendszerre. Az, hogy a roppant gyors fejlődésnek indult Kínában a sajátos szocialista út, a piacgazdaság erőteljes elemeinek a működtetésével (ami számos veszéllyel jár, ahogy éppen most hívta fel erre nyomatékosan a figyelmet a KKP kongresszusa) csak megerősíti a mind több oldalról megfogalmazódó álláspontot: a második nagy hullámát kibontakoztató szocializmusnak demokratikusnak kell lennie. Tudnia kell százféle módon támaszkodni a dolgozó emberek tömegeire, önálló tevékenységükre, kezdeményezéseikre – miközben az állami eszközöket maximálisan igénybe veszi. Ki kell fejlesztenie a közvetlen demokrácia, a részvételi demokrácia, a képviseleti demokrácia sokféle formáját – de szünet nélkül harcolnia kell az antidemokratikus, parancsuralmi módszerek ellen, az ezen a talajon ismételten elburjánzó korrupcióval – amiről éppen most jelentette ki a KKP leköszönő főtitkára, hogy ez a vezető pártot és a szocializmust építő rendszert összeomlással fenyegeti.

A demokratikus szocializmus útjának kitaposása még várat magára. Minden bizonnyal a társadalom valóban demokratikus működésének számos új formája még születőben sincs jelen. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a szocializmusba, és ennek fejlettebb formáiba való átmenet hosszú folyamat lesz, elkerülhetetlenek az újabb buktatók, visszaesések. Annál is inkább, mivel az árutermelés, a piacgazdaság elemei, a „vegyes gazdaság” elemei szükségképpen még minden bizonnyal sokáig kísérni fogják az új társadalom kialakulását. Arról nem is szólva, hogy a jövő „nyitott”, ahogyan Eric Hobsbawm írja: „az emberi múlt örökségének pusztulása felszámolhatja az emberi társadalom struktúráit…”, az emberiség olyan ponthoz érkezett, amelyen elpusztíthatja önmagát…

Samir Amin soraival – szerintem alapvetően fontos intelmeivel – fejezném be vázlatomat (lásd Sortir de la crise du capitalisme ou sortir du capitalisme en crise – Kikerülni a kapitalizmus válságából, vagy kikerülni a válságban lévő kapitalizmusból c. művét, 2009). „A szocializmusért folyó harcok első, XX. századi hulláma megmutatta az európai szociáldemokráciák, a harmadik internacionálé kommunizmusainak és a bandungi éra népi nacionalizmusainak a korlátait, szocialista törekvéseik kimerülését majd összeomlását. Ennek a második hullámnak – a XXI. századinak – kell levonnia a tanulságokat. Különösképpen tudnia kell összekötni a gazdaság irányításának szocializálását a társadalom demokratizálásának elmélyítésével. Nem lesz szocializmus demokrácia nélkül, de ugyanígy – a demokrácia haladása nem lehetséges a szocializmus felé való haladás nélkül.”

FORRÁS: Magyardiplo.hu

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük