Az Európai Unió újabb pofonja Kelet-Európának

A rendszerváltások legnagyobb hajtóereje a nyolcvanas évek végén az volt, hogy majd az exszocialista országokat keblére öleli Európa és néhány éven belül majd úgy fogunk élni, mint a nyugat-európai átlagemberek. Budapesten és Bukarestben is a többség méla undorral fordult el a szocializmustól, a történelem szemétdomjára került az minden pozitívumával együtt.

Aztán néhány év alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Brüsszel csillogó kirakatokat jelent csupán a korábbi szürkeséghez képest, aminek az volt az ára, hogy tömegesen zártak be gyárakat, megszűntek az állami lakásépítések, szertefoszlott a szociális biztonság rendszere, milliók kerültek utcára, összeomlottak az egészségügyi ellátórendszerek, a vidéken élők életszínvonala a két világháború közti nyomorkorszak szintjére esett vissza.

Mindeközben Európa kiéhezett hiénaként esett neki a térség országainak, vásárolták aprópénzért a gyárakat, ingatlanokat, megindult a modernkori gyarmatosítás, pénzszivattyúként működő bevásárlóközpontok, bankok jöttek, amit nem vitt el ezekből az országokból a náci Németország a második világháborúban, azt elvitte ravasz trükközések közepette Brüsszel. A jelszó a piacosítás volt, mert szerintük csak így volt elképzelhető az integráció. A leglátványosabb szabadrablásra akkor került sor, amikor a nyugatnémetek rávetették magukat az egykori NDK-ra. Miközben a sajtó és média által tudatosan felheccelt tömegek ujjongtak a lerombolt berlini fal tövében, öltönyös maffiózók a legrafkósabb módon tették magukéva mindazt, ami addig állami, azaz közösségi vagyon volt. 

A kilencvenes évek időszaka a jólinformált, jólhelyezkedő gazemberek aranykora volt, a többieknek maradt az ígéret, hogy jó lesz majd, ha az európai integráció megtörténik. Olyan volt ez, mint a vallásban a túlvilági megváltás ígérete. Szenvedj ma, jó lesz holnap. 

Persze nem lett jó, Kelet-Európa országai kitehették az uniós díszleteket, de sok minden nem változott. Uniós pénzeken felhizlalt korrupt politikai elitek leválthatatlan módon ültek rá a helyi társadalmakra. Az egykori Jugoszlávia szétbombázása bizonyítja a legjobban, hogy a nyugati, euroatlantista érdekek arról szóltak, hogy a térségben működni alig-alig képes soviniszta és fasisztoid államok jöjjenek létre, leválthatatlan politikai elitekkel.

Azt az itt élők pontosan érzékelték, hogy mindez hazugság volt, az integráció nyomort és vergődést hozott osztrák jólét helyett, luxus lett a normális fizetés, a saját lakás, a megélhetést fedező nyugdíj. Éppen emiatt a legtöbb helyen sikeresek is lettek a hőbörgő és “brüsszelező” nacionalisták, akik persze ezer szállal kötődtek az unióhoz, már csak azért is mert létük függött a Brüsszelből guruló euróktól. Látványos mindez a dunaparti Napóleon esetében lett, aki két “brüsszelezés” és “szankciózás” közti szünetben a lóvéért cserébe bármit megtesz, amit követel tőle az uniós elit.

A minap Ausztria vétóval utasította el azt, hogy Románia is csatlakozhasson a schengeni övezethez. Az az ország kapott történelmi pofont, amely még fegyvert fogni is hajlandó volt az európai álmokért. Ennek az országnak a politikai elitje volt az, amely az ultranacionalista lengyelek mellett a legakítvabban szállt bele az uniós háborús uszításba és állampolgárainak jóléte rovására fegyverrel és minden mással járult hozzá a háború eszkalálódásához. 

Elvileg csak az osztrákok gondolták azt, hogy a románok és velük együtt a bolgárok is maradjanak csak kívül a schengeni övezeten. A valóság azonban az, hogy itt bizony Európa centrumországai cinkos módon álltak Ausztria mögött. Tanult és dolgozni tudó és akaró, kizsákmányolható, a nyugati átlagbér alatt foglalkoztatható emberek mehetnek továbbra is, de érezniük kell, hogy ők másodrendűek ebben a nagy birodalomban. Mondhatnánk azt is, hogy untermenschek, de ezt a náci szóhasználatot Brüsszel bizonyára felháborítónak találná, milyen kár, hogy a gyakorlatban az Európai Unió kiválóan alkalmazza Hitler Németországának gyakorlatát. Kelet-Európa azzá lett, aminek a “führer” megálmodta. Szolganépek lettünk, mehetünk házat építeni a “Birodalomba”, moshatjuk öreg birodalmi polgárok seggét és mindeközben örülhetünk annak, hogy kiszakadtunk a kelet-európai nyomorból. A nálunk kitanított orvosokat, szakmunkásokat beszippantja a centrum, ők maguk és gyermekeik is különös kegyként élik meg, hogy kint lehetnek és természetesen a lehető leggyorsabban integrálódnak a “befogadó” társadalmakba.

Hát ez lett a nagy európai álom, Kelet-Európa nyugatról történő kizsákmányolása elfogadott és szükségszerűnek mondott dolog lett. A politikai kretenizmus iskolapéldája, hogy a hazai ellenzék még ma is Brüsszelt tekinti etalonnak és lelkesen várja, hogy az leváltsa valami ügyes trükkel azt az Orbánt, aki szavak szintjén ellene van az Uniónak, azonban jövője csak akkor van, ha érkeznek a haverok által megcsapolható brüsszeli pénzek.

Ja, és mindeközben a hazai szélsőjobboldaliak még örvendeznek is, hogy jól megkapták a románok. Bele sem gondolnak abba, hogy a határellenőrzés óriási szívás mindazoknak a magyaroknak, aki ma Romániában élnek.

Kalmár Szilárd
Munkások Újsága  
 

  •  
  •  
  •  
  •