Az igazi Szabó Ervin – Az ismerős nevű ismeretlen

szabo

Mint arról beszámoltunk, a VIII. kerületi önkormányzat át kívánja nevezni a Szabó Ervin teret Gróf Bánffy Miklós térre. A szándékot felháborítónak tartjuk. Szabó Ervin iránti tiszteletünket kifejezendő közüljük Konok Péter kiváló írását, amely a Magyar Narancsban jelent meg.

Amikor 1918 februárjában, a nagy spanyolnáthajárvány egyik első magyarországi áldozataként meghalt, eszmetársai és ellenfelei egyaránt tisztelegtek nagysága előtt. Személyisége a korabeli progresszív Európa számos törekvésének és ideájának foglalata volt.

Halálakor megemlékeztek róla a szociáldemokrata vezetők, az anarchisták, de Móra Ferenc is, aki ekkor a Szegedi Napló főszerkesztője volt, vagy éppen báró Wlassics Gyula, a főrendiház elnöke. Temetésén részt vett az egész magyar progresszió. 1919. május elsején óriási gipszszobra – milyen idegen is volt ez személyiségétől! – köszöntötte a Deák térnél az ünneplő munkásokat. Mindenki tisztelte, és gondolatai szinte mindenki számára kellemetlenné váltak. A szociáldemokratáknak és a kommunistáknak anarchista elhajló volt, a korszak kisszámú anarchistái számára nem volt eléggé aktivista; a liberálisok túlságosan szociálisnak tartották, a baloldal pedig liberalizmusát vetette szemére. “Nemzetietlennek” bélyegezték – nem utolsósorban egykori tanítványa, a kommunista kultúrpolitikussá avanzsált Révai József -, mivel a kurucos-hazafias mítoszokat és a felpántlikázott héroszokat kikezdve a durva társadalmi érdekviszonyok és harcok szemszögéből elemezte az 1848- 1849-es eseményeket.

Szabó Ervin, miközben igyekezett valamiféle szintézist kovácsolni a korszak haladó gondolatai között, tulajdonképpen önmaga volt ez a szintézis. ‘, aki a munkásmozgalom történetének nagy szakadását, a szocializmus és az anarchizmus szembenállását Marx és Bakunyin személyes ellentétére vezette vissza, egyaránt jó kapcsolatokat ápolt a hazai és külföldi szociáldemokraták, baloldali szocialisták (köztük sok későbbi kommunista), az anarchisták, szindikalisták, tolsztojánusok, liberálisok túlnyomó többségével. Marxizmusa németesen precíz és alapos, forradalmi elképzelései franciásan lendületesek voltak; morális-etikai felelősséget az orosz íróktól (és a 19. század végének orosz idealista forradalmáraitól) tanult, míg a tudományszervezés, a könyvtárügy terén a legjobb angolszász hagyományokat tartotta szem előtt. 1945 után is elismerték és elfelejtették: bár időnként újraértékelték életművét, nem került be az államszocializmus nyilvánosságnak szánt hőskoszorújába. Könyvtárnév lett, az általa kidolgozott közkönyvtári hálózat “áruvédjegye”, és ha a minap elinduló régi-új Kulturkampf nem dobja be nevét ismét a köztudatba, maradt volna továbbra is, ami eddig volt: egy ismerős nevű ismeretlen.

Egy ifjú tudós pörgős évei

1877-ben született az Árva megyei (ma Szlovákia) Szlanicán Schlesinger Sámuel Ármin néven (nem, még véletlenül sem gondoljuk azt, hogy a 21. század elején Magyarországon ez a név is indítékul szolgálhat az emléke ellen szimbolikus hajszát indító szélsőjobboldali “történészek” számára). Három hónappal volt idősebb Adynál, a korszak másik nagy kérdezőjénél, és szinte egyszerre, négy hónap különbséggel haltak meg. Pályájuk, világképük amúgy is sok ponton érintkezett: a problémákat, amelyekre Ady vad, hömpölygő indulattal kérdezett rá, Szabó tudósi precizitással cincálta elemeire, és mutatta ki okait. Elegendő, ha összehasonlítjuk az 1890-es évekbeli írásaikat, Szabó cikkeit a Népszavában, illetve Ady írásait a nagyváradi Szabadság hasábjain.

Családja nem volt jómódú, de arra azért jutott pénz, hogy a fiút taníttassák. A hasonló társadalmi hátterű fiatalemberek számára ekkoriban szinte magától értetődő volt, hogy jogi pályára lépnek, hiszen élt még az a – máig is ható – jurátusszemlélet, hogy a jogi tanulmányok szinte mindenre felkészítenek. Pesten kezdte az egyetemet, majd Bécsben volt vendéghallgató. A gyenge testalkatú, betegeskedő fiatalembert a jog helyett mindinkább a szociológia, a statisztika és a könyvtártudomány foglalkoztatta, ám közben belevetette magát a legkülönfélébb világjobbítók, orosz emigráns forradalmárok és nosztalgikus olasz carbonarik, svájci anarchisták és osztrák szocialisták színes, kávéházi-kocsmai kavalkádjába. Főleg az orosz szociálforradalmárok bűvölték el: éveken keresztül segédkezett a Nyugaton nyomtatott forradalmi sajtó Oroszországba csempészésében. A szocializmus számára legalább annyira szellemi kaland és életmód volt, mint ideológia.

1899-ben tért haza Budapestre. Itt korántsem volt olyan sokszínű a szellemi és a forradalmi miliő, de a szociáldemokrata mozgalomban mégis volt némi élet. Szabó rendszeresen publikált a szociáldemokrata Népszavában, és 1902-től a lap segédszerkesztője lett. A legfontosabbnak azonban a különféle ifjúsági csoportok, diákkörök, értelmiségi vitacsoportok szervezését tekintette, amelyek visszahozták a bécsi hangulatot. A könyvtári kutatószobák magánya és a szerkesztőségi aprómunka mellett itt találta meg az inspirációt. Fenntartotta és bővítette nemzetközi kapcsolatait – a munkásmozgalom különféle rendű és rangú vezetőivel, művészekkel, társadalomtudósokkal levelezett világszerte, magyarországi korrespondenciája pedig lényegében lefedte a progreszszió teljes, tágan értelmezett táborát.

Az önjáró forradalmár

Aktivistaként, ideológusként, publicistaként, szocialistaként mindig is külön utasnak számított. Nem csupán azért, mert a különféle irányzatok szintézisére törekedett, hanem mert nem volt hajlandó pártkatonaként viselkedni. Marxizmusa a kérdések és kritikák marxizmusa volt, nem az a lassanként dogmává jegecesedő ideológia, amely ekkoriban már egyre inkább meggyökeresedett az európai szociáldemokráciában. Szabó nem fogadta el a tekintélyelvű érvelést, és úgy látta, hogy csak a szabad kezdeményezések, a nyílt vita lehet ama mozgalom alapja, amely a világ megváltoztatását tűzte ki célul maga elé. Az 1904-es Pártfegyelem és egyéni szabadság c. írásában rámutatott, hogy a demokrácia többségi elve helytálló, de statikus elv; ezzel szemben a dinamizmus, a változás igénye mindig valamiféle “elszánt” egyén vagy kisebbség kezdeményezéséből indult ki. “…szabad utat kell nyitni minden új törekvésnek, amely a fennálló vagy uralkodó intézményekkel vagy igazságokkal bár ellenkezik, de új igazságokat tár föl, új utat mutat: az új véleményeknek a tekintélyekkel szemben ezen tisztelete az egyéni szabadságnak a demokráciában második fő biztosítéka.” Ugyanakkor Szabó a demokráciát nem célnak, hanem lehetőségnek tekintette, és ennek megfelelően meglehetősen szkeptikus volt gyakorlati aspektusaival, így mindenekelőtt a parlamentarizmussal szemben: “…a demokrácia nem lehet öncél, hanem csak út és eszköz a legmagasabb társadalmi cél, az emberi nem tökéletesedése számára. Hogy előbb egyéni és társadalmi-erkölcsi követelmény és csak azután politikai eszmény. Lelkünkben, erkölcsünkben kell szabadságra és egyéni tökéletesedésre törekednünk, hogy igazán demokraták lehessünk” – írta nem sokkal halála előtt. Mindennek fényében komoly szellemi bűvészmutatvány szükséges ahhoz, hogy Szabót a bolsevik típusú proletárdiktatúra valamiféle előfutárának tekinthessük.

A szocialista gondolkodó Szabóról sokat elárul az általa szerkesztett Marx-válogatás hányatott története. Az ő kezdeményezésére és nagyrészt az ő irányítása alatt kezdődött – az MSZDP egyre lanyhuló támogatásával – a világviszonylatban is páratlan munka. Szabó a kor legelismertebb, egymással is hevesen vitatkozó marxistáival konzultálva válogatta ki az óriási életmű legjellemzőbb darabjait. Fontosnak tartotta, hogy a gyűjteménybe kerülő írások saját korának problémáira is reflektáljanak, illetve magyar szempontból is legyen aktualitásuk. Az eligazodást gazdag szakapparátus, bevezetők és jegyzetek segítették. Az 1903-tól meginduló munkálatok során olyan kollektíva alakult ki, amelynek tagjai évtizedekig meghatározó szerepet játszottak a szociáldemokrata és a kommunista mozgalom értelmiségi elitjében, elég Kunfi Zsigmondra, Czóbel Ernőre vagy a közgazdász Varga Jenőre gondolni. Szabó Marxot nem tekintette bálványnak. Kérdező, kritikus, reflektív Marxa viszont nemigen felelt meg a szociáldemokrata pártvezetésnek: A Gothai program kritikájához írott jegyzetei után az MSZDP nem támogatta tovább a kiadást. Amikor Szabó születésének centenáriumán, 1977-ben felmerült a válogatás újbóli megjelentetése, a korabeli kultúrpolitika végül éppoly zavarónak találta Szabó önálló és kritikai marxizmusértelmezését, mint hetven évvel korábban a szociáldemokrata pártértelmiségiek.

A marxista Szabó a magyarországi anarchizmus születésénél is ott bábáskodott. A tolsztojánus-gnosztikus anarchista Schmitt Jenő Henrik barátja és levelezőtársa volt, de komoly szerepe volt abban is, hogy az anarchista gróf Batthyány Ervin (akit családja korábban, attól félve, hogy felosztja birtokait a parasztok között, elmegyógyintézetbe záratott) bögötei birtokán végül megalapíthatta népiskoláját, a magyarországi reformpedagógia első komoly kezdeményezését (amely ellen azután a plébános vezetésével kaszára-kapára kapva támadtak az “istentelenség” ellen tiltakozó helybeliek). Maga Szabó az anarchizmus egy másik válfajához, a gazdasági harcot és a munkások önfelszabadítását középpontba állító anarchoszindikalizmushoz közeledett, nem utolsósorban azért, mert a “német” szociáldemokrácia megmerevedésének láttán figyelme a francia mozgalom felé fordult. Ha mindenképpen be kell sorolni valahová, akkor marxista anarchista szindikalista volt: ilyenek Nyugaton sem voltak túl sokan. Magyarországon pedig Szabó önálló, egyszemélyes irányzat lett. Felismerte, hogy Eduard Bernsteinnek, a revizionizmus atyjának igaza volt abban, ahogyan a szociáldemokrácia beilleszkedését leírta a polgári társadalomba, ám Szabó ezt nem tekintette örvendetesnek. Elismerte a Bernsteinnel vitába szálló ortodox marxista Karl Kautsky igazát, de a tudatbevitelről, a párt szerepéről vallott elképzeléseivel – amelyekre később Lenin saját pártdiktatúra-koncepcióját alapozta – a legkevésbé sem értett egyet. Szabó a francia szindikalistákkal és az anarchista teoretikusokkal együtt vallotta, hogy a harc mindenekelőtt a termelés, a munka színterén, a munkahelyeken zajlik: nem elsődlegesen politikai, hanem társadalmi küzdelem ez, melynek célja nem az új, fegyelmezett pártember kikovácsolása, hanem az ember lényegének kiteljesítése. Ha úgy tetszik, Marx módszereivel jutott Bakunyin következtetéseire.

A progresszív értelmiségi

Szabó egyik fő törekvése volt, hogy fórumokat és infrastruktúrát teremtsen egy olyan diskurzus számára, amely messze túlterjedt a szocializmuson, sőt a szorosan vett baloldaliságon is. A korszak változást akaró értelmiségének útkeresését jól példázza egy általa szervezett 1904-es előadás- és vitasorozat “a társadalmi fejlődés irányáról”, amelynek során a Társadalomtudományi Társaságban a liberalizmusról Gratz Gusztáv (utóbb Tisza István Munkapártjának képviselője, 1919-ben a bécsi Antibolsevista Comité tagja, majd külügyminiszter, a második királypuccs támogatója, publicista, történész, közgazdász), az anarchizmusról Batthyány Ervin, a szocializmusról Szabó Ervin, a konzervativizmusról és a keresztényszocializmusról pedig Geöcze Sarolta (a magyar nőoktatás egyik kezdeményezője, keresztényszocialista és az “etikai szociológia” híve) tartott előadásokat. A politizáló értelmiséget később oly sokszor jellemző szűkkeblűségnek, szektásságnak nemigen találjuk itt nyomát. Szabó jó kapcsolatot ápolt a Huszadik Század körével, a Társadalomtudományi Társaság irányadóival: Jászi Oszkárral, Somló Bódoggal, Madzsar Józseffel, a polgári radikális mozgalom szinte teljes vezérkarával. Barátai közt tudhatta Babitsot, a felkavaró női verseket író, később kolostorba vonuló Erdős Renée-t, a zeneszerző Reinitz Bélát, az első magyar egyetemi tanárnőt, Dienes Valériát, a Nyugat körének nem egy tagját – a folyóiratba ő maga is többször publikált -, a magyar kultúra és tudomány számos jelesét. És persze az újat, mást akaró politizáló fiatalokat, barátait-tanítványait a Galilei-körből, Polányi Károlyt és Duczynska Ilonát, Korvin Ottót és Mosolygó Antalt, Lékai Jánost és Pikler Gyulát – megannyi eltérő habitusú és később oly eltérő életpályát befutó embert. Mindenki érdekelte, és mindenki számára volt mondanivalója.

Szabó Ervin neve leginkább a budapesti közkönyvtári rendszer kezdeményezőjeként és kiépítőjeként ismert. 1901-től dolgozott a Fővárosi Könyvtárban, amelynek 1911-től igazgatója lett.

A könyvtáros

Az ő nevéhez fűződik az egyetemes tizedes osztályozás (ETO) magyarországi bevezetése, amely nélkül ma a könyvtárakat nemhogy használni, elképzelni sem lehetne. Az általa kiépített kölcsönkönyvtári fiókrendszer – amely az angol public libraryk példája mellett a szociáldemokrata párt mozgalmi könyvtárának tapasztalataira is támaszkodott – pedig azt mutatta, hogy Szabó Ervin politikai, társadalmi credóját azon a gyakorlati területen tudta kamatoztatni, ahol az valóban mindenki javára szolgált. Nem volt szocialista könyvtáros; számára munkája sokkal inkább azt jelentette, hogy szocialista volt, tehát könyvtáros. Mélységesen hitt benne, hogy a műveltség fejlődése vezet az öntudat, így az osztályöntudat fejlődéséhez, az általa áhított emberibb társadalomhoz. Szakmai elképzeléseinek megfelelően indult meg a tudományos igényű könyvtáros-képzés és a fiókkönyvtárak hálózatának kialakítása. Ez utóbbi nagyszabású terv a világháború alatt megakadt: csupán öt budapesti fiókkönyvtár létesült, ám ezek világszínvonalú, ideológiáktól mentes, modern és demokratikus intézmények voltak. Szabó könyvtárépítő művét a háború után gróf Klebelsberg Kunó minisztersége alatt folytatták. A mennyiség – országszerte több mint 1500 fiók – imponáló volt. Ám ezekben a könyvtárakban már a minisztérium által kiadott könyvjegyzékek alapján alakították ki az állományt, és a könyvtárak lényegében az uralkodó keresztény-nemzeti ideológia támasztékául szolgáltak. A tudás demokratizálása immár okafogyottá, hovatovább gyanús gondolattá vált.

Szülőhelyén, az egykori Szlanicán ma nem hirdeti tábla (sem magyar, sem szlovák nyelven) Szabó Ervin emlékét. A falut 1954-ben, az Árvai-víztározó építésekor elárasztották, helyén ma tavat találunk. Csak a tó közepén lévő szigeten áll még az egykori falu temploma. Ahogy mára Szabó Ervin sokrétű személyiségéből, szerteágazó tevékenységéből is csupán könyvtárfejlesztői munkássága maradt meg úgy-ahogy a köztudatban. Ezt kétségbe vonni, Szabó Ervint tudatlan vádakkal a magyar történelemből kiírni legalább olyan kultúrpolitikai bűntett, mint amilyen kegyeletsértő gyalázat lenne, ha valaki netán le akarná rombolni az egykor volt Szlanica magányos templomát.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük