Az igazi Trianon

mo

Bosszant, amikor nagymagyarországos matricákat látok. Részben eszembe jut Erdély, a nagyapám, aki vágyakozva egy felszabadulásra élte le az életét és a világ egyik legundorítóbb diktatúrájában a Ceasescu érában  kellett itthagyni a feketeföldű mezőségi dombokat. Sokat jártam Erdélyben és hiába a tündéri szépség, valahogy mindig szomorúság van rajtam, ha kint vagyok. Mindent átjár egy furcsa elmúlás hangulata. Örülünk, ha magyar szót hallunk egy nagyvárosban, de egyre ritkábban történik ilyen. Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, ezekben a hajdai magyar szellemi fellegvárakban a magyar már kisebbség. Nem csak papíron, miként a 60-as, 70-es években, hanem ténylegesen is. Akkor nem nézték jó szemmel, ha magyar vagy. Ma nem foglalkoznak vele, sőt sok román gondolja, hogy jó magyarul is tudni, mert annak csak hasznát látja az ember.

Persze Trianon után majd száz évvel még az is jelentős dolog, hogy így állunk. Mert állhatnánk rosszabbul is. Állhatnánk úgy, mint a szerbek Koszovóban. Megalázva, elzavarva. Minket a történelem és a nemzetközi diplomácia megkímélt attól, hogy saját kisebbségeink tegyék rá a pecsétet a halálos ítéletünkre. Mert ne legyenek kétségeink. Megtették volna, mivel szinte mindannyi rendelkezett nacionalista anyaországgal, amelyben a magyar államiságot alapjaiban kérdőjelezték meg.
A trianoni ország talán nem is az, aminek hisszük. Az egy egység, a magyar király fennhatósága alatt álló területek összessége. Ha ezt vesszük, akkor alapból ki kellene vegyük a mai Horvátországot, amely még a mi időnk alatt is önálló részt jelentett. Többek közt az is egy történelmi tévedés, hogy Nándorfehérvár mindíg a miénk lett volna. Azt a szerbek adták át nekünk, amikor számukra egyértelművé vált a török elnyomás. Erdély maga is egy fura helyzetben lévő egység, mivel jogilag az anyaországgal összetartozást csak rövid ideig élvezett. Emlékezzünk csak az 1848-as törekvésre! Ott vetik fel először a nyílt politikai színen az Unió Erdéllyel jelmondatot.

Mikortól és miként beszélhetünk tehát arról, hogy Nagymagyarország egy történelmi egység? A középkorban nehezen, mivel akkor a nemzeti szerveződési szint igazából nem létezett. Uralkodók voltak és általuk irányított területek. Az alatvalók nyelvi alapon való megkülönböztetése nem dívott akkortájt. A török kor után sem mondhatjuk, hogy magunkra találtunk, sőt ha tetszik, ha nem germán gyarmattá züllöttünk, ahol a nyugalom érdekében elnyomóink néha eljátszották a magyar rendek által elvárt rituálékat.

Az ébredés ideje számunkra történelmünk talán legszebb időszaka a reformkor volt. Ekkor döbbentünk rá, pontosabban döbbentek rá az urak, hogy magyarok volnának és próbáltak szembenézni ezzel a dologgal. Nyelvművelés, nemzeti öntudat, számtalan mérföldkő nemzeti fejlődésünk országútján. Ez a folyamat vezetett 1848-hoz és annak elbuktával a szakadékhoz, amelyben néhány évtizednyi zuhanás után érkeztünk el a trianoni mélyponthoz. Mert a mi ébredésünket nemzetiségeink ébredése is kísérte. Részükről az önmeghatározás fontos eleme volt sok esetben a velünk való szembehelyezkedés. Érdekes, hogy ez legkevésbé azon szlovákok körében volt meghatározó, akik nem rendelkeztek a magyar királyságon kívül lévő “nemzettestekkel”. Számunkra az első történelmi pofont nem Trianon adta, hanem éppen 1848, amikor némi Habsburg diplomáciai manővert kövtően a szlovákokon kívül mindenki ellenünk fordult. Jusson csak eszünkbe Petőfi azon költeménye, amelyben kisebbségeinket ostorozza a felkelések miatt. Jusson eszünkbe, hogy Vasvári sem osztrák, vagy muszka fegyverektől halt hősi halált, hanem román felkelők baltái, fejszéi által.
1848 vezetőinek nagy felismerése éppen abban volt, hogy nemzeti kisebbségekkel békét és új szövetséget kell kötni. Ezt Deák Bill Gyula is megénekli az István a Király rockoperában: “Kossuth-tal valóra válik a Duna-menti Köztársaság. Valóban volt egy rendkívül haladó törekvés arra, hogy szembenézzünk az új kihívással, sikerült is megbékélni a kisebbségekkel, sőt Kossuth és Avram Yancu a szabadságharc utolsó heteiben megálmodtak egy föderatív államot, amelyet persze már nem lehetett tető alá hozni.

Itt el kell gondolkodni azon, hogy ez megoldás, vagy időhúzás lett volna. Véleményem szerint utóbbi. Elég elolvasni néhány Wass Albert könyvet, ahhoz, hogy lássuk, a magyarság lélekszáma fokozatosan csökkenő tendenciát mutatott, míg kisebbségeinké radikális növekedést. Orbán Balázs a híres író már a XIX. század 30-as éveiben arról ír, hogy például a Marosvásárhely és Kolozsvár között elhelyezkedő Mezőségben többségbe kezd kerülni a románság (oláhok), sőt megfigyelhető, hogy a magyar falvak spontán módon összevonódnak, mintegy menekülve a román falvakban fenyegető kisebbség lét elől. Wass Albert egy rendkívül őszinte gondolattal ennek a folyamatnak a felelősségét a magyar uralkodó osztályra vállalja, azokra a nemesekre, akiknek jól esett, ha alatvalóik az olcsóbb és igénytelenebb, lázadásra kevésbé hajlandó románok közül kerülnek ki. A “Mire a fák megnőnek” és a “Kastély árnyékában” című műveiben láttatja ezt legjobban az egyébként mezőségi származású Wass. Mindkét műnek hihetetlen negatív kicsengése van, átlengi őket annak a pusztulásnak a levegője, amely már akkor, azaz majd száz évvel Trianion előtt a magyarokat Erdélyben körülvette.

Ennek megfelelően egyértelmű, hogy egy föderációs kísérlet hozhatott volna némi haladékot, de ettől függetlenül előbb-vagy utóbb szétesett volna az az egyég, amelyet leginkább a Nagy-Magyarország jelzővel lehet illetni. Miért is? Erre a választ Bibó Isvánnál találhatjuk meg. Ő egy zseniális, máig aktuális tanulmányt írt a “Kelet-Európai kisállamok nyomorúsága” címmel. Ebben leírja, hogy térségünk nagyhatalmi törésvonalak mentén helyezkedik el és ennek megfelelően az itteni államalakulatok folyamatos nyílt vagy diplomáciai nyomásnak vannak kitéve, amely minden ország esetében vezet el egy nemzeti tragédiához. Első ilyenként Lengyelország felosztásait említi, másodikként a mi Trianonunkat, harmadikként a cseheket és Münchent. Azt a következtetést vonja le, hogy ilyen sorscsapás ezidáig a románokat és a szerbeket nem érte. A románok esetében álláspontja szerintem megkérdőjelezhető, hiszen a román Moldávia Szovjetúnió általi “bekebelezése” egy mindmáig ható sokk a román nemzettudatban. A Szerbek pedig napjainkban éri utol Bibó jövendölése. Véres fejjel kerülnek elűzetésre olyan területekről is, amelyek pedig az ő “Nagy-Szerbia” felfogásukban a mi kincses Erdélyünknek feleltek meg, ilyen például Koszovó.

Nekem nincs illúzióm. Biztos vagyok benne, hogy Trianon így vagy úgy, de utolért volna minket, ha máskor nem, hát a kelet-európai rendszerváltás utáni zavaros időkben. Éppen a mi generációnkat találta volna meg az a sorscsapás, mely korosztályunk Szerb tagjainak kijutott. Volt alkalmam találkozni olyan fiatalokkal, akik sorkatonaként frontról, frontra haladva vereségről-vereségre fegyverrel a kézben lettek elzavarva olyan területekről, amelyeket a politikai vezetők szerbnek hittek, de ott már többséget és erőt a bosnyákok, a horvátok, vagy éppen az albánok tudtak felmutatni.

Itt jutok el arra a pontra, amely talán lényegi része akar lenni ennek az írásnak, azaz oda, hogy melyek voltak a tényleges okai a trianoni traumának. A jobboldal erre vágja rá, hogy Károlyi Mihály és Kun Béla tevékenysége. Erre a válasz tömör: Hülyeség. Károlyi akkor szánta rá magát lépésekre, amikor már lényegében Magyarország volt az utolsó állam, amely hadban állt az antanttal. Akkor már Ausztria is kilépett a háborúból. Szokták mondani, hogy lefegyverzték a hadsereget. Valóban. De ezt negatívumként csak azok hozhatják fel, akik képtelenek beleélni magukat a kor hangulatába. Nem lett volna akkoriban olyan politikus, aki örült volna annak, hogy sok százezernyi csalódott, kedvetlen, vereségtudattal megáldott fegyveres legyen, és lézengjen az országban.

Másrészt jobbolali barátaink arról is megfeledkeznek, hogy éppen a baloldaliak, történetesen a kommunisták voltak az egyetlen politikai erő, amely felvállalta a békediktátumokkal szembeni küzdelmet. Ők szervezték meg azt a vörös hadsereget, amely Magyarország egyik legszebb és egyben ezidáig utolsó győztes hadjáratát vívta a megszálló cseh és az őket irányító francia seregekkel szemben. Sajnos manapság éppen a szellektív történelmi tudat akadályoza meg, hogy erre a tényre emlékezni lehessen, pedig Sromfeld Aurél által irányított hadműveletek bebizonyították, hogy lehetett volna keresnivalónk Trianonban, ha katonailag is nyomós érveket tudunk felsorakoztatni. Kemál Atatürk Törökországában ettől az eszköztől nem riadak vissza és egy vesztes országból egy megerősödött állam tudott válni.

Nálunk a helyzet ennek a fordítottja volt. A magyar társadalom elitje viszolygot. Nem Trianont látták, nem az országrészek elvesztését, hanem a kommunistákat, akik alapjaiban kérdőjelezték meg azt a társadalmi berendezkedést, amlynek a nemzeti középosztály volt a haszonélvezője. Károlyi Mihály “Hit illúziók nélkül” címen megírt életrajzi írásában láthatjuk, hogy miként is parolázott ez a réteg a franciákkal, milyen alantas eszközöket vetettek be az úri szalonokban, ahol a megszállókkal kvaterkáztak, annak érdekében, hogy a köztársaság megbukjon.

És itt merül fel a kérdés, hogy miközben rendkívül sok hajdani úr, monarchiás tiszt harcolt a vörös hadsereg kötelékében, hol volt a későbbi legfőbb hadúr Horthy Miklós? Szegeden. Kávéházakban várt, várta, hogy bármi áron eltisztoljon a nemzet egéről a vörös viharfelhő. Vajon a tisztekből álló seregének, illetve a körülötte lévő söpredéknek, amely később 5000 embert mészárolt le, nem lehetett-e volna lehetősége a területi elszakadás elleni küzdelemre? Lehetett volna, bármíly módon, ha felelősen gondolkodva belátták volna azt, hogy bármilyen eszközzel, de közdeni kell a diktátumok ellen. Horthy nem így látta. Számára a hatalom és vörösökön való bosszúállás volt az első. Cinikusan kivárt és szégyenteljes módon, román katonák által kitaposott úton, kitartottjukként tért vissza Budapestre.

Sok-sok kérdőjel van történelmünkben Trianon táján. Ilyen Horthy tevékenysége, de ilyen az is, hogy az erős és harcedzett székely hadosztály miért is tette le a fegyvert akkor, amikor nyilvánvaló volt, hogy van Magyarországnak egy kormánya, amely vállalja a harcot a megszállókkal szemben. A válasz túlontúl egyszerű. Az az úri osztály, a köré szerveződő nemzeti középosztály nem volt érdekelt a sikerben. Sem 1919-ben, sem 1945-ben. Mindkét alkalommal addig húzták, akadályozták a hatékony fellépést, ameddig valóban katasztrofális helyzet teremtődött. Ezen persze nem kell meglepődni, hiszen ők nem voltak mások, mint egy kontraszelektált, elnyomott, legnagyobb alakjatól folyamatosan megfosztott társadalmi csoport örökösei. Werbőczy ükunokái nem hazudtolták meg magukat. 1514-ben vérbe lehetett folytani egy szabadabb világért harcoló folyamatot, de akkor ezért 150 éves török uralommal kellett fizetni. Olcsóbb volt a román paraszt, mint a magyar, de az urak akkor lepődtek meg, amikor már a kocsis is csak törte a magyart. 1919-ben 1920-ban lehetett szurkolni annak, hogy megbukjon Károlyi és a kommunisták, de ennek is nagy ára lett. Trianonban egy kisemmizett és és végletesen megalázható ország állt szemben a bíráivá nőtt ellenségeivel. Ezt követően minden egy nagy hazugság volt csupán. A revízionista politika nem volt más, mint egy történelmi zsákutca, amelynek a végén szükségszerűen ott volt, hogy hazánk azon országok közé került, amely mind emberveszteséget, mind anyagveszteséget tekintve a legtöbbet elszenvedték.

Trianonban már csak a váltó került beváltásra. Egy úri világ, egy dzsentri magyarország által eljátszott és aláírt váltó. Lehet szidni a bankárt, de nem árt ha néha magunkba is nézünk és aztán inkább előre tekintünk a folyamatos visszanézés, visszasírás helyett…

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük