Az USA által támogatott indonéziai antikommunista vérfürdő igaz története

Az indonéz baloldal 1965-66-os, Washington által támogatott lemészárlása a huszadik század egyik legnagyobb bűntette volt. A tudósok új generációja feltárta az antikommunizmus nevében elkövetett, sokáig elhallgatott, majd egymillió ember lemészárlásának történetét.

1965. szeptember 30-án éjjel egy félresikerült államcsíny következtében meghalt néhány indonéz tábornok, egy hadnagy és az egyik tábornok ötéves lánya. Napokon belül egy viszonylag ismeretlen katona, Suharto vezető pozícióba került. Ő az Indonéz Kommunista Pártot (PKI), a Szovjetunión és a Kínai Népköztársaságon kívüli legnagyobb kommunista pártot tette felelőssé a gyilkosságokért. És bosszút ígért.

Ez elindította az események rejtélyes és gyakran zavarba ejtő sorozatát, amely Indonézia alapító elnökének, Sukarnónak – aki antiimperialista volt és a nacionalizmus, a vallás és a kommunizmus erőinek egyesítésével próbált nemzeti egységet kovácsolni – a bukásához és a tekintélyelvű Suharto tábornok Új Rendjének (1966-1998), a szélsőjobboldali katonai diktatúrájához vezetett. Erre az időszakra a masszív korrupció és a féktelen külföldi befektetések lettek jellemzőek. Suharto megelőzte és túlélte chilei hasonmását, Augusto Pinochetet.

A puccskísérlet után Suharto köré szerveződött tisztek azonnal a PKI ellen uszították a közvéleményt. Azt állították, hogy egy hatalmas összeesküvés van, amelyet a G30S/PKI-nak (a “Szeptember 30. Mozgalom/PKI” rövidítése) neveztek el és egy országos véres kommunista felkelés közvetlen veszélyére figyelmeztettek. Jakartából érkező parancsra a regionális parancsnokok letartóztatási, kínzási és kivégzési kampányokba kezdtek.

Pontos számadatokkal nem rendelkezünk, de a hadsereg és szövetségesei egy év alatt ötszázezer és egymillió emberrel végezhettek és ugyanennyi embert zártak börtönbe az ország kiterjedt szigetvilágában, amelyek közül a leghírhedtebb Buru szigete volt. A foglyok évekig rabszolgaként dolgoztak, szabadulásuk után is hivatalos elnyomásnak voltak kitéve és társadalmi páriaként kezelték őket. Még az egykori foglyok gyermekei is súlyos megkülönböztetéseket szenvedtek.

A PKI volt a véres tisztogatásának elsődleges célpontja, de sok más baloldali, köztük feministák, szakszervezeti aktivisták és művészek is érintettek voltak. Mivel a gyilkosok évtizedekig vezették az országot, az indonézek egy generációja folyamatosan olyan rémhírterjesztő propagandát kapott, amely tévesen azt állította, hogy a PKI saját tömeggyilkos puccsát tervezte és azt kellett megelőzni. Suharto bukása és a demokratikus rend helyreállítása ellenére ez a hazugság továbbra is az indonéz állam hivatalos narratívája. Amint azt a közelmúltban Jakartában lezajlott antikommunista tüntetések és a tartományi városokban végrehajtott razziák mutatják, az antikommunista uszítás továbbra is erőteljes a mai indonéz politikában.

1965-ben ezek az események címlapokra kerültek a világsajtóban, azonban nyugaton gyorsan feledésbe merültek. Miért söpörték ilyen gyorsan a szőnyeg alá a 20. század egyik legsúlyosabb tömeggyilkosságát? Erről sokat elmond, hogy 1973-ban egy titkos CIA-dokumentum megkönnyebbülést fejezett ki a drámai váltás után:

“Sukarno forradalmi retorikába burkolta vezetői törekvéseit és úgy vélte, Indonéziának uralkodnia kell szomszédai felett; Suharto pragmatikus megoldásokról beszélt a régió problémái kapcsán és Jakartát tekinti elsőnek az egyenlők között.”

Suharto hangoztatott antikommunizmusa és az USA hidegháborús érdekeinek szolgálatára való hajlandósága a katonai segélyek és a külföldi tőke folyamatos áramlását segítette. Washington emiatt vonakodott elítélni az új rend bűntetteit..

Kezdetben ünnepelték az antiimperialista, olyan vezetőkkel, mint a kubai Castro jó kapcsolatokat ápoló Sukarno bukását és a PKI semlegesítését, azonban azt már “torokköszörüléssel” vették tudomásul, hogy a fordulatnak rendkívül véres jellege lett. Így a nyugati sajtónak nem sok mondanivalója volt Indonéziáról. PKI gyors szétverése után a vietnami háború került a figyelem középpontjába, 1975 után a kommunista atrocitások, akár valósak, akár képzeltek voltak, uralták a Délkelet-Ázsiáról szóló tudósításokat.

Csak néhány újságíró tudósított az indonéziai területről. Az olyan könyvek, mint John Hughes 1967-es Indonéziai Felfordulás című könyve az indonéz hadsereg öncélú narratíváját ismételgették. Hughes orientalista sztereotípiákkal kereskedett, amelyek szerint a jávai parasztok ámokfutásba kezdtek egy ősi jellegű erőszakorgia során és a hívő balinéz hinduk szent nyugalommal vonultak gyilkosaik elé. Richard Lloyd Parry 2006-os könyve, Indonézia a káosz szélén című könyve nagyjából ugyanezt ismételte el.

Noam Chomsky a Manufacturing Consent című filmben megjegyezte, hogy a nyugati sajtó ebben az időszakban lényegében nem tudósított a jobboldali, antikommunista erőszakról, míg a kommunista államokban elkövetett emberi jogi jogsértésekről folyamatosan cikkeztek. Összehasonlította a New York Times terjedelmes tudósítását a vörös khmer rezsimről (1975-78) azzal a csekély figyelemmel, amelyet a lap Suharto népirtó inváziójának és Kelet-Timor megszállásának (1975-1999) szentelt.

A politikai aktivistákat és tudósokat évtizedeken át frusztrálta az indonézek százezreinek jogtalan fogva tartása, brutális kínzása és tömeges meggyilkolásuk iránti széles körű közöny. Az Amnesty International és a TAPOL, amelyhez 1991-ben csatlakozott az East Timor Action Network, kampányokat indított az Új Rend emberi jogi jogsértéseinek feltárására. Erőfeszítéseik azonban gyakran hiábavalónak tűntek, mivel a média alig fordított figyelmet a helyzetre.

Az akadémikusok gyakran vonakodtak megszólalni. Benedict Anderson és Ruth McVey 1966-ban titkos, a rezsimet bíráló jelentést írt, George McT. Kahin 1971-ben a Cornell Egyetemmel közölte az úgynevezett “Cornell Paper”-t; később ezen indonéziai szakemberek számára megtiltották a belépést az országba. Ez a rezsimmel szemben kritikus tudósokra is visszatartóan hatott. Suharto rendőrállamában szinte lehetetlen volt komolyan kutatni a témát. Sok tudós az öncenzúrát választotta a nagyra becsült kutatási vízum megszerzésének reményében. 

Az 1990-es évek végének délkelet-ázsiai gazdasági válsága különösen keményen sújtotta Indonéziát és 1998-ban egy népi forradalom megdöntötte Suharto hatalmát. Hirtelen megváltozott a helyzet, a politikai foglyokat szabadon engedték, és B. J. Habibie ideiglenes elnök engedélyezte, hogy Kelet-Timor népszavazást tartson a függetlenségről. Habibie megválasztott utódja, Abdurrahman Wahid (Gus Dur néven ismert) elismerte az iszlám szervezetek bűnrészességét az 1965-66-os tömeggyilkosságokban, és a megbékélés szükségességéről beszélt.

A tudósok és aktivisták megragadták a pillanatot. Bonnie Triyana, aki akkoriban még egyetemista volt, bejutott egy tartományi katonai archívumba és hozzáférést szerzett egy közép-jávai falu elpusztítását részletező dossziékhoz. John Roosának, a nemrég végzett amerikai doktorandusznak, aki a doktori iskolában Dél-Ázsia történelmére specializálódott, volt egy családtagja, akit Suharto alatt bebörtönöztek. A börtönlátogatások során szerzett kapcsolatai és a helyi aktivista közösségben lévő kapcsolatai segítségével interjúkat kezdett készíteni egykori politikai foglyokkal.

Az Egyesült Államokban 2020-ban megjelent “Eltemetett történetek” két részből álló könyv, mely számba veszi  a gyilkosságokért leginkább felelős csoportokat: magas rangú katonatiszteket, regionális parancsnokokat és civil milíciákat. 

A szerző John Roosa bemutatja, hogy a Sukarno által vezetett időszakban (1957-1965) a PKI és a hadsereg közötti küzdelem már meghatározó volt. Az D. N. Aidit vezetése alatt a PKI ekkor felhagyott a fegyveres felkelésen alapuló stratégiával és helyette a választási megmérettetésekre összpontosított, Roosa Antonio Gramsci hegemóniaelméletét használja fel annak leírására, hogy Aidit a Sukarno alatti demokrácia felfüggesztése után hogyan építette ki a párt befolyását a párttársak tömegszervezeteinek mozgósításával. A SOBSI megszervezte a szakszervezeti mozgalmat, a LEKRA összehozta a művészeket, a BTI pedig segített a parasztoknak a földreform végrehajtásában. A párt szoros szövetségben állt a Gerwanival is, a világ akkor talán legnagyobb női mozgalmával, bár a szervezet nem a PKI irányítása alatt állt.

A PKI gramsciánus stratégiáját “tükrözve” a hadsereg a Területi Parancsnokság álcája mögé rejtve egész Indonéziára kiterjesztette hatalmát. Ez a szervezeti struktúra lehetővé tette a hadsereg számára, hogy tisztjeit a tartományi kormányhivatalokban helyezze el, így a hadsereg jelentős befolyást, ha nem is teljes ellenőrzést gyakorolt a közigazgatási bürokrácia felett, valamint kiváló hírszerzési forrásokhoz is jutott.

Míg a PKI és a hadsereg egyaránt sikeresen terjesztette ki befolyását az egész kiterjedt szigetvilágra, csak a hadseregnek volt hozzáférése a fegyverekhez. Amikor 1965 októberében kitört a konfliktus, a hadseregnek nagyon könnyű volt átvenni az állam irányítását és fegyvertelen és gyanútlan ellenfelei ellen fellépni. Roosa megjegyzi, hogy bizonyítékok vannak arra, hogy az USA-ban kiképzett tisztek csak az ürügyre vártak, hogy megtámadják a PKI-t. A hadsereg propaganda tevékenységbe kezdett. Ezt a tábornokok  “mentális műveleteknek” nevezték. Közvetlenül a sikertelen puccs után a hadsereg által ellenőrzött újságok és a rádió a PKI-t hibáztatták a gyilkosságokért, és nagyobb szervezett kommunista vérontásokat jövendöltek. A propagandakampány szerint, amely valószínűleg előre megtervezett és minden bizonnyal megrendezett volt, a hadseregnek szét kellett zúznia a PKI-t, hogy megakadályozza a pártot a tömeges mozgósításban.

Ez az “ölni mert különben megölnek” érv hazugság volt. A sajtó tévesen és logikátlanul azt állította, hogy a PKI titkos fegyvereket halmozott fel, és titokban tömegsírokat ásott már a tervezett áldozatoknak. A hadsereg hamis és morbid pletykákat terjesztett őrült Gerwani-tagokról, akik állítólag szexuálisan megcsonkították a tábornokokat és a társadalomban jelen levő nőgyűlöletet is használták a PKI-ellenes indulatok felkorbácsolására.

Miután a tömeges letartóztatások megkezdődtek, a hadsereg a kínzás módszeres alkalmazásába kezdett. Első pillantásra ezek rutinszerű alkalmazása pusztán szadisztikusnak és céltalannak tűnt, de a kínzások a propagandagépezet hazugságait szolgálták. A foglyokat addig kínozták, amíg abszurd vallomásokat nem tettek.

A nőket megerőszakolták és a szexuális erőszak más formáinak vetették alá. Szakszervezeti tagokat és több százezer más, a hadsereg hálójába került embert addig kínoztak, amíg be nem vallották, hogy részt vettek egy hatalmas összeesküvésben, gyakran más ártatlanokat is belekeverve vallomásaikba.

Bár nyilvánvalóan hamisak voltak ezek a vallomások, mégis bizonyítékként használták őket a hadsereg erőszakos kampányának igazolására. Amint egy személy aláírt egy vallomást, az állam szemében ez jogi tény lett, ami igazolta a letartóztatását és racionalizálta az úgynevezett G30S/PKI-összeesküvés további tagjainak keresését. A kínzások lényegében a Mentális Műveletek összeesküvés-elméleteit igazolták.

A vörös khmerek Kambodzsában is hasonló módon alkalmazták a kínzást. A Phnom Penh-i Tuol Sleng börtönben kicsikart hasonlóan abszurd vallomások a Pol Pot-rezsim számára a tetteik racionalizálásának és ideológiájuk megerősítésének eszközei voltak. Miközben a hidegháborús Délkelet-Ázsia politikai spektrumának ellentétes végén helyezkedtek el, a kambodzsai “kommunisták” és az indonéz antikommunisták egyaránt az erőszak eszközeivel próbálták paranoid fantáziájukat bürokratikus valósággá tenni.

Az Eltemetett történetek második része a PKI surakartai megsemmisítését, a Balin történt eltűnéseket, a bali Kapal mészárlást és a hadseregnek a szumátrai szakszervezeti olajmunkások elleni támadását vizsgálja. Roosa minden esetben eloszlatja John Hughes orientalista mítoszát, amely a gyilkosságokat a kommunistaellenes hazafiak, a feldühödött muszlimok és a fatalista hinduk hisztérikus ösztönös és spontán összecsapásának tulajdonítja. Ehelyett, akárcsak Robinson és Melvin, ő is bizonyítja, hogy a jakartai hadsereg vezetése gondosan megszervezte az erőszakot, amelyet a helyszínen regionális vezető tisztek hajtottak végre, akik gyakran támaszkodtak a szervezett bűnözésre és olyan antikommunista tömegszervezetekre, mint a muszlim Nahdlatul Ulama.

A hadsereg sikere a katonai erő jól megtervezett bevetésén alapult a felkészületlen civilek ellen. Mivel az eltervezett akciót leplezett módon indították, így a PKI tagjainak fogalma sem lehetett arról, hogy veszélyben vannak, az ellenállás ilyen helyzetben szinte lehetetlen volt. Az országos tömeggyilkossági kampány nagyjából hat hónapig tartott. A mészárlások a nyugati Acehben kezdődtek, majd Szumátrán, Jáván és Balin keresztül kelet felé haladtak, és meglepetésszerű támadások sorozatát jelentették egy legális civil párt és a vele szövetséges szervezetek ellen. A PKI tagjai Közép-Jáván és Balin önként mentek a rendőrőrsökre, amikor behívták őket, fogalmuk sem volt arról, hogy milyen borzalmak várnak rájuk.

A fenti cikk a Jacobin írása alapján készült.

Munkások Újsága

  •  
  •  
  •  
  •