Bächer Iván: Nem megy

 

– Nem megy.

 

– Mi nem megy, Palikám? – kérdeztem.

 

Délután volt, hétköznap, fél négy körül. A fiúk már behordták a menü maradékát, a kisuvickolt csévingek üresen csillogtak helyükön. Vendég nem mutatkozott, csak egy öreg külhoni pár falatozott a sarokban. Ilyenkor szokásom lejönni, csend van, nyugalom, támasztom a pultot, olvasgatom az újságot, ejtőzöm, pihenek, megiszom első kisfröccsömet. Most is éppen ezeket cselekedtem, mikor nyílt az ajtó, és belépett régi cimborám, iskolatársam, Pali, aki orvos, amúgy gerincsebész.

Átölelt, felült mellém a hosszú lábú székre, hosszan nézett átható kék szemével a szemembe, hallgatott vagy két percen át, és így szólt azután:

 

– Nem megy.

 

– Mi nem megy, Palikám?

 

– Nem megy nem gyűlölni őket. Tudom, hogy gyűlölni nem szabad, hogy gyűlölni bűn. De nem megy. Nem megy.

 

– Ugyan már, Palikám. Annyi szép dolog van ezen a világon…

 

– De ők minden szépséget elrondítanak, tönkretesznek, eloroznak. Elorozzák a szépséget a világból.

 

– Ne hülyéskedj, Palika! Nem érnek föl addig.

 

– Ők nem. De a gonoszságuk igen. Mert nem gonoszak ők. Ők a gonoszság maga. Ők a megtestesült gonoszság. Elvetemültek. Nem hibáznak, nem rosszak, de elvetemültek, gonoszak. Meglátom az utcán az egyiket, odamegyek, bemutatkozom és közlöm vele, hogy csak addig szégyellje magát, amíg él, aztán már rábízhatja az őmiatta való szégyenkezést a gyermekeire és unokáira bízvást. Tudom, hogy nem szabadna tennem ezt, de nem megy. Őnékik mindent szabad… Nekem nem szabadna a privát világot átlépni sem. Mert polgár vagyok. De nem engedik, hogy az legyek. Nem megy. Éktelen a harag bennem. És napról napra nő. Megyek városomban, mínusz nyolc a fok, s látom, hogy rendőrök igazoltatják a pékség kis meleget adó ablakánál heverő hajléktalanokat. És megbüntetik őket. Ezek keresztények? Ezek? Belépek helyemre, meglátom hírlapírójukat, próbálom magam visszafogni, de nem megy: lefasisztakommunistázom. Mert hogy az. Tűri fel ingujját, ugrana nekem ököllel. Ehhez értenek, az ütéshez. Lefogják. Szégyellem magam. De nem tudok mit csinálni. Gyűlölöm. Nem szabad, tudom. De nem megy nem gyűlölni őket. Két gyerekem van és három unokám. Hogy nézzek a szemükbe tíz év múlva, ha még élek véletlenül. Mit mondjak nekik, amikor megkérdezik: miért tűrtem? Hogy tűrhettem?

 

Hangja remeg és remeg a cigaretta is kezében.

– Nyugodj meg, Palikám, nem érnek ennyit.

 

– És nem azt nem bírom elviselni, hogy amihez nyúlnak, azt tönkreteszik, mert majd csak kijavítjuk, kijavítják az újak egyszer. De nem bírom a gonoszságot nézni, viselni, ez az, amit nem bírok, a gonoszság. Akadtak ilyenek az előzőek, a többiek között is; korruptak, tolvajok, hazugok, gonoszak. De ez más. Itt a gonoszság intézményes. Aki nem gonosz, az nem tartozhat közéjük. Aki itt nem gonosz, az meglakol. Az ellenséggé lesz, azt megsemmisítik.

 

– De hát van egy szakmád…

 

– Azt hagyd abba azonnal! Arról egy szót se! – Éktelen dühvel nézett rám, apró kék lángocskák gyúltak szemében. – Arról csak egy dolgot mondok én neked, egy jó tanáccsal szolgálok, csak eggyel: Ma ebben az országban ne légy beteg! Mert akkor meghalsz! Érted? Meghalsz! Kérek egy kávét.

 

– És nem vigasz, hogy félnek ők is – folytatta egy kis hallgatás után. – Gyávák, milyenek is lennének. Luxusautóik öltönyös sofőrjeit géppisztolyos rendőrökre cserélték. Rettegnek már. Pedig nincsen okuk rá, nem lehet. Gyújtogató, csóvás embereik csak nekik vannak, csak nekik lehetnek. Nem fogja őket bántani senki soha. Csak éppen hogy a kollektív, össznemzeti megvetés lesz sorsuk. Egyszer. Majd. Sokára. De azt nekem kivárni nincsen már időm.

 

– Nyugodj meg, Palika…

 

–.Családom, az asszony, testvéreim, barátaim, mindenki mondja: nyugodjak meg, legyek szelíd, megértő, megbocsátó. Kovácsoljam a csontokat, foglalkozzak macskákkal, szerelemmel, csülökkel pékné módra. Nem megy. Szeretem őket, az enyéimet, szeretnék a kedvükbe járni. De nem megy.

 

– De Palikám! Hát te hívő katolikus vagy. Őszintén, mélyen hiszel. Ismered a Könyvet.

 

– Hát épp ez az! Épp ezért szörnyű ez nekem. Mert tudom, hogy mit levelezett Pál a korinthusbeliekhez: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom…” De nem megy. Nem tudok nem haragra gerjedni, nem bírom nem róni fel a gonoszt. Nem megy. Ez az én keresztem. Hogy magam ellen vétkezem. Ez az én tragédiám. Hogy nem megy. De nem megy.

 

Éles, tiszta, kék szeme bepárásodott. Felhörpölte a kávét, ledobott egy ötszázast a pultra, átölelt, és kilépett. Néztem utána az üvegen át. Lassan lépdelt, meggörnyedve, mint akinek mázsás súly nyomja vállát.

forrás: bacherivan.hu


 

  •  
  •  
  •  
  •