Baráti válasz Bodó Balázsnak – TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

tgm

 

Forrás: facebook

Elnézést kell kérnem – csak későn értesültem Bodó Balázs nyílt leveléről a Milla honlapján

(http://nemtetszikarendszer.blog.hu/2011/12/20/bodotgm). Azt hiszem azonban, hogy a fölvetett kérdések még időszerűek, úgyhogy szívesen válaszolok. Lehetőleg röviden.

   Az eredeti cikkem (http://www.nol.hu/archivum/20111203-kedves_ellenseg), akárcsak még kettő[1], egyebek mellett arról szólt, hogy az EU-IMF páros és az Orbán-kormány küzdelme hatalmi harc két nagyon hasonló fölfogású ellenfél között, egyik se kínál alternatívát a másikhoz képest, és egyikük javaslatai se jelentenek holmi ígéretes kiutat az országnak. Mindkét harcoló fél megszorításos, takarékossági, egyensúlyi politikát képvisel, amely mindenekelőtt a vagyontalanokat sújtja. A jelenlegi, radikális jobboldali kormányzat antidemokratikus intézkedéseinek nyugati kritikája jogosult, de a magyarországi politikai válságot szerintem nem lehet és nem szabad külső beavatkozással „megoldani”. (Az olasz- és görögországi technokrata kormányok – a római kabinetet épp úgy a Goldman Sachs bank egyik régi munkatársa vezeti, akár az Európai Központi Bankot – jól mutatják, hogy ez kilátástalan; a görög válságkormányban például a „szakemberek” s egy-két mutatóba fölvett szocialista és konzervatív mellett ott ül Európa egyik legiszonyatosabb náci pártjának vezetője!…)

   Ebben a kontextusban bátorkodtam – érzésem szerint barátilag és barátságosan – bírálni a Milla javaslatát, amely szerint a civil társadalom képviselőjének is ott kellene ülnie az EU-IMF és a magyarországi kormányzat megbeszélésein. (Lásd ott.)[2]

   Bodó Balázs nyílt levele azonban mindezeknél általánosabb – és fontosabb – problémákról szól, amelyeken érdemes eltöprengenünk.

   Legelőször azonban hadd takarítsam el az útból a saját álláspontommal kapcsolatos félreértéseket. Bodó Balázs afféle hatvannyolcasként szól rólam, evvel sikeresen ragasztva rám a manapság veszedelmes nemzedéki stigmát. Egyrészt 1968-ban még kölyök voltam, ráadásul nem Párizsban, Berkeley-ben vagy Nyugat-Berlinben, hanem Kolozsvárt. Másrészt 1968-at aligha sex, drugs and rock’n’roll vagy Marx/Mao/Marcuse alapon kellene megítélni: ez valódi forradalom volt (és egyik legfontosabb szakasza 1969-ben indult meg Olaszországban), amelynek az alapeszméit a Szituacionista Internacionálé (Guy Debord) fejtette ki, Németországban Hans-Jürgen Krahl, Olaszországban az autonomisták (Mario Tronti, Antonio Negri és mások[3]). Bodó Balázs maga sok tekintetben hívebb követője 68-nak, mint én, amikor azt mondja: „Ha nem hallgatnak meg, követelhetnénk akár a kapitalizmus elsöprését is. Ezt azonban szerintünk nem követelni kell, hanem csinálni. A lokális közösségekben, az önszerveződésben, szabad, autonóm állampolgárok önmagukért és a közösségért viselt felelősségében hiszünk.”

   Hiszen 68 jelentősége abban áll, hogy szakított a Komintern stratégiájával, és az előtte, alatta és utána alakult új baloldal – amely sokat tanult a kritikai elméletből, amelynek a legfontosabb ihletője (már a második világháború előtt) éppen a régi, az ókommunista baloldal világtörténelmi kudarca volt a Szovjetunióban (később a Kínai Népköztársaságban, a harmadik világban) és (másképp) Nyugaton – a maga antiautoritárius és antietatista mivoltában éppen valami effélét szorgalmazott, akárcsak később az új szociális mozgalmak, ma pl. az indignados, az Occupy és a többi. Igen, csinálni kell, ebben teljesen egyetértünk – ha ez nem azt jelenti, hogy fogalmilag gondolkozni a politikáról tilos. (A 11. Feuerbach-tézis se ezt jelenti.)

   Nekem eszem ágában sincs ellenezni, hogy a magyarországi új mozgalmak – a Milla, a Szolidaritás, a 4K!, a HAT, de még A Város Mindenkié is, a megújuló, lassan radikalizálódó szakszervezetek is – a polgári demokrácia, az alkotmányos, szabadelvű és szociális jogállam újjáalkotásán, rekonstrukcióján, javított és frissített változatának bevezetésén fáradoznak, hiszen a Harmadik Köztársaság csakugyan megsemmisült, és eredeti alakjában egész biztosan nem fog újjáéledni. (A térfoglalási mozgalmak – Occupy ezt meg azt – is a 99%-ot képviselik, azaz a társadalmi igazságosságot: ez egyenlőségi, egalitárius, tehát „haladó polgári” eszmény.)

   Én szívből támogatom ezeket a mozgalmakat, a tiéteket is. Szerény nézetem szerint éppen ezekre, éppen rátok van a legnagyobb szükség most. Éppen ezért tartom elengedhetetlennek, hogy benneteket igényesen és körültekintően, de bírálni lehessen. (Efelől még a kritikám nem föltétlenül helytálló.)

   Mindenesetre az új mozgalmak – elsőként, óriási hatással, a Milla – megtörték a döbbent csöndet, a beletörődés hamis nyugalmát. Evvel örök hálára kötelezték a magyarországi társadalmat. Valódi erkölcsi fordulat következett be. Az az egyszerűnek tetsző tény, hogy mindenki megérezhette: „valahol van egy határ”, amelyen túl a sokat csalódott, kiábrándult magyarországi közvéleményt se lehet tovább gyötörni, alázni, hatalmas morális előnyt jelent. A néppel nem lehet bármit megtenni: ez a demokrácia első, elemi föltétele. Meg fogjátok, meg fogjuk teremteni – kis szerencsével – a többit is.

   Ennek a társadalomnak most életszükséglete az új ellenzéki mozgalmak integritása.

   Ezek a mozgalmak szinte kivétel nélkül „népfrontos” jellegűek, s annyira fáznak a világnézeti azonosíthatóságtól, mint a pestistől és a kolerától. Ez érthető. Abban az országban, amelyben a „baloldal” Gyurcsányt jelenti meg az MSZP-t, és a „liberalizmus” a zsidókat, a világnézeti címkék rendkívül kényelmetlenek. Ebben a tekintetben a Fidesz sok éves propagandahadjárata teljes sikerrel járt. A 4K! „patrióta” baloldalnak nevezi magát, mintha ezt külön ki kellene emelni, mintha az évszázados hazaárulási vérvádakban („hazátlan bitangok”, azaz vaterlandslose Gesellen – még a Bismarck-korszakból!) volna valami igazság… Mintha az 1849-i „muszkavezetők” (szemben az 1949-i „muszkavezetőkkel”) nem konzervatív arisztokraták és katolikus főpapok lettek volna… (Én se bizonytalanodtam el, amikor védelmembe vettem a nemzeti függetlenséget mint a polgári demokrácia továbbra is egyetlen lehetséges keretét.)

   A Szolidaritás – munkásmozgalmi gyökerei ellenére – gazdasági és szociális kérdésekben úgyszólván meg se mukkan. Hangsúlyozza, hogy jobb- és baloldaliakat egyaránt a soraiba vár. Az előzőkhöz hasonlóan nemzedéki jellegű – azaz fiatal – párt, az LMP úgyszintén irtózatát fejezi ki a bal-jobb megoszlással szemben. (Egy régebbi nemzedéki párt, a Fidesz annak idején „elvált szülők – azaz az SZDSZ és az MDF – gyermekének” nyilvánította magát 1990-ben, ami rendkívül őszintétlen volt, hiszen az akkori Fidesznek legföljebb annyi köze lehetett az MDF-hez, hogy a lehető legszégyentelenebbül kiröhögte.)

   De hát Gyurcsány Ferenc pártja, a Demokratikus Koalíció – amelynek a világnézete (nem a szimbolikus besorolása) jobbközép természetű – szintén várja a konzervatívokat, sőt: vannak is (a nemzeti jobboldalon népszerűtlen) konzervatív vezetői és szónokai.

   Az is teljesen nyilvánvaló, hogy az új mozgalmakban – nagyon helyesen és ígéretesen – komoly szerepet vállaló emberi jogi szervezetek szabadelvűek (liberálisok), persze kimondatlanul.

   Úgy látszik, tudomásul kell venni, hogy a kormányon lévő nemzeti jobboldal ideológiai tekintélye töretlen, s amit ez a kormányzó jobboldal el- vagy megvet, senki nem óhajtja vagy meri magára vonni (még a 4K! is csak részben), ezért a politikai tisztázást el kell halasztani.

   Ez önmagában apróság, ha a tartalmak egyébként összetéveszthetetlenek, ha az elképzelések világosak, ha az új ellenzék nyilvános beszéde egyértelmű és nyílt.

   Az új mozgalmak, az új ellenzék reprezentánsainak erre irányuló szándéka kétségtelen, ámde vannak a szándékaiktól jobbára független akadályok és nehézségek.

   Az egyik nehézség az utóbbi évtizedekben begubózó Magyarország elszigeteltsége, politikai provincializmusa.[4] Látható ez abból, mennyire szkeptikusan nézik sokan az ökológiai gondolatot – különösen az atomerőművekkel és a fosszilis fűtőanyagot használó személygépkocsikkal szembeni fönntartásokat – , milyen elképesztően ellenséges még mindig a feminizmus fogadtatása, hogy milyen képtelenségeket hangoztatnak a Gender Studies előföltevéseivel szemben (ezeknek az előföltevéseknek semmi közük ahhoz, amit nekik tulajdonítanak mániákus rágalmazóik, különösen – de nem kizárólag – a nemzeti konzervatív sajtóban), hogy olyan tudatlanság uralkodik a pszichoanalízissel és a marxizmussal kapcsolatban, amin a magyar kultúra voltaképpen már az első világháború előtt túllépett. (A lista még hosszabb: a feleségveréstől az állatkínzásig, a puha drogoktól a globális igazságosságig, a rasszizmustól az intézménybe utaltak jogaiig.) Az új ellenzéki mozgalmak környezetében mindez nincs így, de ha majd előjönnek a farbával, fájhat a fejük. Rájuk fog szakadni az elmúlt évtizedek minden zavarossága és félreértése.

   A második nehézség – természetesen – a nemzedéki kérdés. Az új mozgalmak eddig meglehetősen kíméletes, legtöbbször szeretetteljes  kezelése annak is szól, hogy szószólóik fiatalsága garantálni látszik ártatlanságukat, tisztaságukat, romlatlanságukat, s ebben természetesen van igazság. A harmadik köztársaság bukása miatt elsöprő az újrakezdés, a tabula rasa óhaja. Ezt magam is osztom. Nem csak a harmadik köztársaság bukott meg, hanem mi – az alapítói – is, s nem érdekes, hogy ki látta ezt be már régen, ki lépett ki idejében, s ki nem. A közvélemény új arcokat, új hangokat kíván, s ebben is igaza van.

   Ámde az újdonság és a fiatalság nem mondja meg nekünk, hogy az új mozgalmak hol állnak számos fontos kérdésben – nyilván szemben a kormánnyal, de ez a nem fasiszta parlamenti pártokra is igaz – , bár ezt a figyelmes szemlélő kikövetkeztetheti merész és szellemes stílusukból, a nyugati utcai lázadásokéhoz, jogkövetelő és civil társadalmi mozgalmakéhoz hasonló ellenállási kultúrájukból, a nyugati NGO-szubkultúrákból ismert utópikus pragmatizmusukból. A színvallás nyilván elriasztana számos támogatót, akit az általános, elvont demokratizmus, az el nem kötelezettség, a lokális barkácsolás, az intuitív közösségépítés világ vége utáni szerénysége vonz. Annak, aki megmarad ebben a rokonszenves elvontságban, sikere lesz, amennyiben nagyon sokan fogják szeretni, különösen a fiatalok, akiknek ez a közeg otthonos – és persze a vereségekbe belekeseredett, nemzedéktársaikra ráunt középkorúak jelentős része is.

   Nyilván ha óriási közös akció indulna a szociális segélyek és a munkanélküli-segély visszaállítására – nincs ennél lényegesebb konkrét kérdés[5] – és a béremelésért a magánszektorban, az elbocsátások leállítására az állami szférában, akkor vége szakadna az ártatlanság (politikai) vélelmének. Ez nem a Milla dolga, nem ezért mondom. Csak attól tartok, hogy az elkerülhetetlen szociális küzdelmek kevésbé tennék lehetővé az egységet, amely most uralkodik a fiatal mozgalmak között – még az LMP-t is beleértve – , s amely egyelőre még örömforrás a viszálykodásba, a konfliktusokba belefáradt közönségnek. De ez nem tarthat sokáig. A politikai konfliktusok már az utcán vannak, de a kínzó gazdasági-szociális ellentétek alig; a magánüzemek dolgozói egyelőre hallgatnak.

   Most vitatkozzunk, most beszélgessünk, ameddig még béke van.

 ________________________________________

[1] http://magyarnarancs.hu/publicisztika/ne-tessenek-orulni-77504,    http://hvg.hu/velemeny/20111220_tgm_orban_brusszel_szuverenitas 

[2] A civil társadalom kérdéseiről nemrég írtam: TGM: „Csonkamagyar patológiák”, Mozgó Világ, 2011/12, 23-38. Később lesz olvasható a mozgovilag.com honlapon, de papirosra nyomtatott folyóiratot is lehet olvasni, bármennyire meglepő az ötlet.

[3] Lásd erről: Steve Wright: Storming Heaven, London: Pluto, 2002.

[4] Vö. hivatkozott írásommal, „Csonkamagyar…”, i. h. A megejtő tájékozatlanság egyik szép példája az egyik itteni hozzászólóé, aki szerint az én kommunizmusomban mindenki alapfizetést kap az államtól. Hát először is, mint köztudomású, a kommunizmusban nincs állam. Másodszor: a megélhetési alapbér (Grundeinkommen, living wage) nem kommunista idea (némely konzervatívok is pártolják), csak a kapitalizmus okozta szenvedések enyhítésére használható, bár többek szerint viszont lenyomná a munkabéreket, tehát bevezetése nagyon nagy óvatosságot igényelne. Ugyancsak kommunista kitalációnak nyilvánították az antiglobalista ATTAC ötletét, a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra kirótt Tobin-adót, ezt most Angela Merkel pártja, a CDU pártfogolja. Azt, hogy mit gondolok a kommunizmusról, jól lehet tudni. Lásd: G. M. Tamás: „Marx on 1989”, in: First the Transition, then the Crash, szerk. Gareth Dale, London: Pluto, 2011, 21-48, továbbá: G. M. Tamás: „Communism on the Ruins of Socialism”, in: Art Always Has Its Consequences, Zágráb: whw, 2010, 74-82, hozzáférhetőbb: „Le Communisme sur les ruines du socialisme”, in: L’Idée du communisme, szerk. Alain Badiou, Slavoj Žižek, Párizs: Lignes, 2011, 267-294. (Szerbhorvátul és románul már van, magyarul még nincs.) 

[5] Lásd erről Ferge Zsuzsa kristálytiszta, egyszerű áttekintését a karácsonyi cikkében: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=503478. 

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük