Bernie Sanders: a sosem volt kommunista

Miután Magyarországon kezdenek felfigyelni az egyre sikeresebb Sanders szenátorra, megkezdődött az állásfoglalás az ügyében. Pedig korábban a legtöbben bizonyára csak olyan szamár embernek írták volna le, akinek labdát nem osztanak. A hír24 például „öreg kommunistaként” jellemezte Sanderst, aki „olyan mint Horn Gyula.” Miért nem mindjárt Kádár János?

Időközben Iowában Sanders Clinton mögött második lett, New Hampshire-ben pedig győzött a jelöltállító gyűlésen… Az amerikai konzervatív Paul Sperry szerint „Sanders már nem csak egy bolond, de egy veszélyes bolond.” (Sperry a latinos hangzású „sanderista” névvel is megtisztelte mozgalmát.)

Magyarországon is fontos kérdés: mit akar Sanders? Egy kommunista tör hatalomra egy szuperkapitalistának tartott országban? Van jövője annak a baloldaliságnak, amit ő képvisel? Vagy megint csak valami aktivista amatőrködésről beszélünk?

Kezdjük azzal, amit a cikk is megemlít: Sanders magát „demokratikus szocialistának” nevezi. A demokratikus jelző itt nyilvánvalóan arra szolgál, hogy elhatárolja magát a kommunista mozgalmak örökségétől, hiszen a kommunisták felszámolták a pluralista demokráciát mindenütt ahol hatalomra jutottak. Egy igazi kommunistának a proletárdiktatúra megteremtésén és a tőke kisajátításán kellene dolgoznia. Nos, magától értetődő, hogy ilyen irrealitások Sandersnek eszébe sem jutnak.

FDR-Pearl-HarborViszont F. D. Roosevelt beszédeit annál gyakrabban idézi, pl. a Madison Square Gardenen tartott beszédét, amelyben megállapította: „A szervezett pénz általi kormányzat legalább olyan veszélyes, mint a szervezett bűnözés általi.” Ugyanitt: a béke régi ellenségei: üzleti és finánc-monopólium, spekuláció, felelőtlen bankárkodás, osztályellentétek, megosztottság és háborús nyerészkedés.

Noam Chomsky legutóbb „kedves, barátságos New Dealernek” nevezte Bernie Sanderst. Ez a meghatározás áll szerintem a legközelebb hozzá, ő a New Deal 2.0-ás verziója. Sanders azokról a problémákról beszél, amik az amerikai választók nagy részét foglalkoztatják: az elszabadult egyenlőtlenségekről, a lepusztult infrastruktúráról, a gyenge és drága oktatási rendszerről, az afro-amerikaiakkal szemben rendőri erőszakról, a teli börtönökről (nagyrészt afro-amerikaiakkal vannak tele) a jövő nélküli fiatalokról, és az állami segélyre szoruló, de teljes munkaidőben dolgozó munkásokról.

No és persze azokról a politikai szervezetről, a „Super PAC”-ekről, amik lehetővé teszik, hogy lobbicsoportok megvásárolják maguknak az elnökválasztást és a kongresszust. Bernie Sanders nem Marx, Lassalle vagy Lenin örököse, hanem azoké az amerikai progresszívoké, akik tapasztalták, ahogy a hihetetlen ütemű, gazdasági egyenlőtlenségeket teremtő, és azokra alapozó ipari fejlődés felborítja a vidékies, jefferson-i Amerikát: az ipari kapitányok, a trösztök, a megvásárolt demokrácia, a spekuláció és végül az ezek következtében periódikusan visszatérő válságok ellen próbáltak egy olyan liberalizmust megteremteni, ami egyszerre hű az amerikai politikai gondolkodás gyökereihez és egyúttal szociálisan szolidáris. A progresszívok ideája volt a ’gazdasági szabadság’ megalkotása, egyfajta második lépcsőként a liberalizmus által megteremtett politikai szabadság után.

Wilson a saját progresszivizmusát „New Freedom”-nak, Theodor Roosevelt „New Nationalism”-nek, Franklin D. Roosevelt pedig „New Deal”-nek nevezte. Ez utóbbi olyan meghatározónak bizonyult, hogy az amerikai történész, C. N. Degler a New Dealt az USA történelmének második forradalmaként azonosította. A New Deal, bár a gazdasági szabadságról való progresszív elméletek előzték meg, egyúttal egy szükséghelyzetben létrehívott, összetákolt valami is volt, ám ez a pragmatikus beállítottság szintén amerikai hagyomány.

A felsorolt politikus előképek közül kettő elszánt és harcias antikommunista volt, Teddy Roosevelt ráadásul republikánus. Franklin Roosevelt volt a legbarátságosabb a szovjetekkel, de mint politikustól és embertől semmi sem állt tőle távolabb, mint a baloldali radikalizmus. (A republikánus vádakkal szemben Robert H. Jackson főügyész memoárja (Robert H. Jackson: That man. An Insider’s Portrait of Franklin D. Roosevelt. Oxford UP, 2003. 73 o.) a hitelesebb tanú: szerinte FDR keményen fellépett volna a kommunistákkal szemben ha arra kerül a sor.) Az igazi, kőkemény szocialista Eugene V. Debs sikertelen politikus maradt, Roosevelt alelnöke, a kommunizmussal vádolt H. A. Wallace helyébe pedig Truman került. (De felmerült a kőkemény New Dealer James F. “Jimmy” Brynes neve is, akiben felmerült, hogy atommal kell jobb belátásra bírni a szovjeteket.) Helyesen állapította meg tehát Seymour M. Lipset klasszikus művében (It didn’t happen here: Why socialism failed in the United States), hogy Amerikában a szocializmusnak és kommunizmusnak sosem volt esélye, mert a körülmények és a politikai kultúra nem tették lehetővé.

Az sem igaz, hogy Sanders Donald Trump baloldali mása, tehát a „populizmus” másik arca. Míg Trump vállalhatatlan, kókler és durva figura, akit a konzervatív értelmiség és elit szívből utál és gyakran baloldalinak bélyegez, (Trump korábban a Demokratákat támogatta) addig Sanderst legutóbb 170 tekintélyes közgazdász ajánlotta elnöknek, köztük James K. Galbraith és Robert Reich. Ezek ugye hivatalviselt, komoly emberek. Egyébként a „populizmus” mint címke, elég szerencsétlen, a valódi demokrácia mi más lehetne ugyanis, mint populista, a populus, azaz a nép szolgálata?

Sanders valójában nem radikális: a Roosevelt és Jimmy Carter közt eltelt időszakban senkit sem lephetett meg a New Deal-alapú politika, legfeljebb Reagan (és Nixon) konzervatív forradalma után lett ebből ritkaság. Ha a programját nézzük, akkor ott a tipikus progresszív ideatárat pillantjuk meg: a valódi egyenlőség (faji és nemi) megteremtése, a pénzügyi spekuláció és csalás visszaszorítása, mindenkire kiterjedő egészségügyi rendszer, lehetőleg nem háborúzó, morál-alapú külpolitika, és leginkább: fizessen adót végre a „Wall street”. Sanders ma a Demokrata párt balszárnyához tartozik, de igazából a párt haladt jobbra, nem ő balra. Ahogy Thomas Frank kifejtette, leginkább a Glass-Steagall törvényt visszavonó Bill Clinton a felelős a Demokrata párt New Deal-gyökereinek kiirtásáért. A Clintonok közelítették az európai típusú, elősorban piac-párti, technokrata liberalizmus felé a Demokratákat. Természetesen a liberális identitás válsága korábbról eredeztethető: a vietnámi háború erősen aláásta azt az idealista külpolitikát, amit az amerikaiak, elsősorban a lelkes, lázadó fiatalok akkoriban a Demokratáktól vártak. A konzervatívok közben folyamatosan teret nyertek, mind ideológiailag, mind a pedig a politikai felépítmény szintjén.

Sanders nem feleltethető meg egyértelműen olyan radikális és baloldali európai politikusoknak mint mondjuk Jeremy Corbyn. Például a fiatal liberális nők jelentős része támogatja, és feministának tartják, ugyanakkor a radikális feministákkal senki sem azonosítja, főleg miután Gloria Steinem Hillary Clinton érdekében fellépett ellene. Egyes baloldali és feminista oldalakon (Slate, Salon) gyakorta olvasható kirohanás ellene, pl. azért mert nem ellenezte a NATO jugoszláviai beavatkozását, azaz nem teljesen és parttalanul pacifista, mert a feketék egyenlőtlenségét gazdasági és nem kulturális alapokra helyezi, egyszóval néhány kérdésben egyértelműen különbözik a radikális-aktivista baloldaltól.

Emellett, bár az elveitől falnak mennének a konzervatívok, személyét nem övezi gyűlölet, úgy, mint Hillary Clintonét. E tényekből nem egy szélsőséges politikus képe bontakozik ki. A National Review egyik frissen megjelent online cikke sem neosztálinista diktátorjelöltként utasítja el Sanderst, egyszerűen csak álmodozó liberálisként, aki ingyen ebédet ígér. (Ezt mondják Clintonék is…)

Woodrow-Wilson_BWSajnos nem csak Amerikában, de úgy tűnik, Európában is nagyon elharapódzott az eszetlen radikalizmus: a gazdasági-politikai válságokat az egyik oldalon a marxizmus sokszor újítás nélküli, dogmatikus formáival oldalnák meg, akár a demokrácia kárára, akár valami naiv demokrácia-elmélettel összekapcsolva. A másik oldalon állnak azok, akik a neoliberális ideológiától való legkisebb eltérést is kambodzsai vörös khmer kommunizmusként aposztrofálják. A harmadikon pedig a jó öreg nacionalista elmélet felmelegítése zajlik ’illiberális’ adalékanyagokkal keverve. Ez a koktél biztosan és gyorsan öl.

Egyesek az államszocializmus bukásából, mások a legutóbbi gazdasági válságból nem tanultak semmit. Mivel nálunk főleg a szélsőség a közép, ezért egy Bernie Sanders-féle normális jelenséget egyelőre nehéz megértenünk. Egyelőre.

A társadalmi egyenlőtlenség ma ismét az első világháború előtti szinten van az Egyesült Államokban. Ez önmagában csak egy dolog, ugyanakkor azt jelenti, hogy már rég nem egyén verseng az egyénnel a társadalomban. Egyesek, mint például a Koch-testvérek kezében óriási hatalom összpontosul. „Egy láthatatlan birodalmat állítottak a demokrácia formái fölé” – írta egykor Woodrow Wilson a New Freedom című művében, és mintha most ezt a filmet vetítenék le újra. Aligha hihető, hogy a demokrácia így sokáig megmaradhat. Jó lenne orvosságot találni erre mielőtt az utolsó filmkocka is lepereg.

Bártfai Imre

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük