Biopolitika és osztálypolitika

tgm wtfbal

A biopolitikai baloldal

A biopolitikai baloldal azokat az egyenlőtlenségeket veszi célba, amelyek még a kapitalizmus előtti rendi (vagy kasztos) társadalmakból származnak: ilyen mindenekelőtt a nők alávetettsége és elnyomása, máig másodrendű szociális helyzetük, továbbá redukciójuk a magánélet szférájára, szimbolikus és valóságos kirekesztettségük az agoráról, létük és mibenlétük visszametszése a szexualitásra. Ilyen a nyílt és hivatalos homofób kormánypolitika, az LMBTQ csoportok hátrányos megkülönböztetése és az ellenük irányuló pszichológiai terror, amelyben a civil társadalom megtévesztett, félrevezetett része is ludas, akár a rasszista jelenségekben.

Ilyen a „faji” megkülönböztetés, a sötét bőrű „honi” kisebbségek elleni széles körű, hivatalos és nyilvános diszkrimináció, újabban a menekültekkel és bevándorlókkal szembeni adminisztratív, rendőri-katonai és informális politikai terror, továbbá a „hagyományos” sovinizmus a szomszéd népekkel szemben, amely még a XIX. századi Magyarország akkori nemzetiségeivel szembeni brutálisan elnyomó és diszkriminatív állampolitikájából ered: ez akkor világbotrány volt.

Ilyen a változatlanul vehemens és mindent megmérgező, néha álcázott, de többnyire nyílt antiszemitizmus. Akár a fasiszta korszakban, kormánytényezők a baloldalt zsidózzák („LEzsidózzák”): a baloldal – mondják – genetikailag idegen, értsd: zsidó. Az újságírók „Soros György újságírói”, értsd: zsidók vagy zsidóbérencek.

Ilyen az idősekkel szembeni diszkrimináció és öncenzúra nélküli, önfeledt társadalmi megvetés („nyuggerek” stb.), ilyen a gyerekek autonómiája és méltósága elleni oktatási-pedagógiai merényletsorozat, ilyen a széles körű közönnyel fogadott gyermekbántalmazás, gyermekszegénység és alultápláltság, az időskori nyomor – vagyis a nemzedéki / életkori represszió és egyenlőtlenség.

A biopolitikai – elsősorban feminista és antirasszista – baloldal szembeszáll a természeti-biológiai különbségeknek a strukturális egyenlőtlenségekké változtatásával, amely a kapitalizmusra jellemző. A kormányzó radikális jobboldal avval vádolja (alaptalanul) a biopolitikai baloldalt, hogy „nem ismeri el” a különbségeket. A szóban forgó különbségek többnyire természeti-biológiai jellegűek, ámde a rájuk épített társadalmi egyenlőtlenségek konstruáltak, politikailag intézményesítettek – tehát politikai eszközökkel lebonthatók és megszüntethetők.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a második világháború (a fasizmus első világtörténelmi veresége) utáni nyugati, liberális kapitalizmus a gazdag és fehér centrum területén – továbbá a Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság és a nemzeti fölszabadító mozgalmak nyomása alatt bizonyos korlátozott mértékben másutt is – hajlandó volt (mint látni fogjuk, nemcsak biopolitikai tekintetben) egalitárius (egyenlőségelvű) reformokra. Egy ideig.

Az ellenhatalom bukása után

Ámde az is nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus erre addig volt hajlandó, ameddig fönnállt az ellenhatalom és az ellenkultúra: azaz megvolt a – szociáldemokrata, kommunista, kisebb mértékben anarchista – nemzetközi munkásmozgalom (és külső fenyegetésként a szovjet típusú újraelosztó-bürokratikus-tervező államkapitalizmus), illetve megvolt az embermilliókat magával ragadó marxizmus és a komoly riválisként megmutatkozó szocialista és kommunista művészeti kultúra.

A termelőmunka középponti szerepe a kapitalizmusban lehetetlenné teszi a tőke-munka kontinuumból kiesett populációk (prekáriusok, munkanélküliek, szubproletárok, képzetlenek, betegek, fogyatékosok, idősek, s a mindezek körében fölülreprezentált etnikai kisebbségek és nők) jövedelmi, kulturális, tekintélyi és politikai egyenlőségét – még ún. progresszív újraelosztási politika esetén is, még akkor is, ha ebbe beleértjük a mindenkinek hozzáférhető oktatás, egészségügy, művelődés utópiáját is – , s ez fönntartja a biopolitikai egyenlőtlenségeket. Szükségképpen.

A biopolitikai baloldal nem lehet más – ha elválik a pusztán karitatív és morális tevékenységet folytató, „haladó polgári” csoportoktól, és csakugyan politikai jellegűvé lesz – , csak antikapitalista.

A baloldalnak azt is tudnia kell, hogy a „liberalizmus” elleni, szűnni nem akaró rágalom- és gyűlöletkampány – amelyet a prefasiszta sötét reakció már a XIX. század vége óta szervez, s amelyet a XXI. század elején a posztfasiszta sötét reakció folytat – semmi egyéb, mint A RASSZIZMUS ÁLNEVE. Ennyiben ez azokat is érinti, akik nem liberálisok; a rég megszűnt SZDSZ-t mocskoló, állandó posztumusz gyalázkodás sem más, mint „kódolt” fajgyűlölet, illetve a jogegyenlőség, a biopolitikai emancipáció heves – és olykor elmekórtani magasságokba emelkedő – ellenzése. A kormányzó jobboldal a liberalizmuson túllépő biopolitikai baloldal puszta létezését sem észlelte még, de erre meg rendelkezésre áll majd a „kommunista” és „internacionalista” vád, amelyet nem lesütött szemmel, hanem dacos, kihívó csakazértis-büszkeséggel fogunk majd üdvözölni, a fűzfán fütyülő rézangyalát.

Miért csak a biopolitikai baloldal látszik?

Egészen elvontan és sematikusan: az „osztályegyenlőség” ideálja a forgalmi szférára koncentrál, az elosztási viszonyokat akarja megváltoztatni. Itt most nem taglalhatom a szociáldemokrácia (lenyűgözően érdekes és Magyarországon ismeretlen) történetét, de annyi biztos: a szociáldemokrácia történelmi jellege az alapelvekkel (amelyek forradalmiak voltak) ellentétben alakult ki, és a „polgári demokrácia” (alkotmányos-szabadelvű jogállam, parlamentarizmus: ezt helytelenül nevezik „demokráciának”) keretében (a burzsoáziával és a bürokráciával) megkötött évszázados kompromisszumsorozat adta meg módszerét.

Ennek a lényege: a szervezett munkásság politikai (fizikai) fenyegetésére támaszkodva elérni a proletariátus életkörülményeinek javítását (béremelés, munkaidő-csökkentés, nyugdíj, fizetett szabadság, beleszólás a munkahelyek irányításába stb.); kivívni a munkásság politikai jogait (általános, nőkre is kiterjedő választójog, parlamenti és helyhatósági képviselet, sztrájkjog, az ellenkultúra autonómiája, marxista kutatás és oktatás, munkássajtó, munkáskönyvtárak, munkáskórusok, munkás sportegyesületek, proletár ünnepek stb.); a – főleg állami – közszolgáltatások kiterjesztése (olcsó tömegközlekedés, ingyenes egészségügy, ingyenes világi iskola, fölnőtt- és szakoktatás, átképzés, munkanélküli-segély, államilag garantált társadalombiztosítási rendszer, szociális lakásépítés, ingyenes fogamzásgátlás, abortusz, szexuális fölvilágosítás, válás, óvoda stb.); kormányzati részvétellel létrehozni a munkásosztály társhatalmát (bankok, takarékpénztárak, energiaszolgáltatók, közlekedési és más kommunális vállalatok államosítása, népgazdasági tervezés,  progresszív adópolitika, állami beruházás a gazdaságba, a magánvállalatok szociális célú állami ellenőrzése, antimilitarizmus és antinacionalizmus, békepolitika, a gyarmatok fölszámolása, antiimperializmus; szövetség a „haladó polgársággal” az agrárius reakcióval, a tisztikarral, a monarchiákkal és az arisztokrácia maradványaival, a hűbéri államegyházakkal és mindenekelőtt a fasizmussal szemben; haladó médiabefolyás, szövetség a baloldali értelmiséggel, progresszív-antikapitalista művelődéspolitika). Mindezt kísérte: aufklärizmus, pozitivizmus, antiklerikalizmus-vallásellenesség, fordista produktivizmus, növekedés- és haladáshit.

Ezekkel a súlyos föltételekkel a szociáldemokrácia korlátozta, de fönntartotta a modern kapitalizmust – így azonban kettős újraelosztási rendszer maradt fönn: a piaci és az állami. Ez természetesen ellentmondás, amelynek következménye a szüntelen és heves politikai osztályharc volt.

Az átalakítás nem bizonyult elég mélynek. Az egyenlőség még nem szocializmus, ameddig az elkülönült tulajdont (tőkés magántulajdont vagy állami tulajdont) nem szocializálják, az államot nem rendelik alá a társadalomnak – ez azonban persze csak nemzetközi méretekben lehet igazán eredményes. És föl kellene számolni hozzá szinte minden fönnálló jogintézményt: ezeket azonban minden idők leghatalmasabb hadseregei, rendőrségei, titkosszolgálatai, ideológiai-tömegkommunikációs intézményei védik. Ezek védik a népek, országok, régiók, kontinensek, „népfajok” közötti egyenlőtlenséget is.

A baloldali reformizmus legújabb válsága

A mai európai baloldal az egyenlőség (pontosabban: az egalitarizmus) zsákutcáiba nem akar visszamenni, de előre se, inkább csak egyedi esetekben improvizál. A szociáldemokrácia nagyon gyönge, és amint a Sziriza intő példája is mutatja, a nemzetközi tőke nem tűri a leghalkabb ellentmondást se.

A jóléti államok nem azért mentek tönkre, mert „nem lehetett őket finanszírozni”, mert „kibírhatatlan volt már az állami túlköltekezés”, hanem azért, mert megváltoztak a politikai-stratégiai osztályviszonyok, amelyek korábban nagy engedményekre kényszerítették a tőkét meg az uralkodó osztályt, miután a fasizmus 1945 után Európában már nem állt rendelkezésükre.

Az európai, észak-amerikai és kelet-ázsiai kapitalizmusok konzervatív fordulata, brutális nyomásuk a dolgozókra (és a munkából kiszorult szegényekre), a szervezett, nyilvános, elismert (olykor kormányzó) balközép (szakszervezet és párt) eltűnése vagy jobbra tolódása miatt sokan elfelejtik: a jóléti kapitalizmusok is kizsákmányolók (az újraelosztás „ajándékai”, az ún. szociális juttatások javítják a proletárok jövedelmi és „egzisztenciális” – egészségi, lakhatási, művelődési stb. – helyzetét, de nem szüntetik meg az értéktöbblet tőkés elsajátítását, a munka tőke alá rendelését, az időn és az észen uralkodó, a többtermelést és a tőkelogikát szolgáló technikát, ha tetszik: az elidegenedést és az eldologiasodást).

Akárhogy is legyen, parancsolóan szükséges, hogy a baloldali biopolitika és osztálypolitika egyesüljön. A színtiszta „jogvédő” retorika – amely tiszteletre méltó NGO-k, önkéntes egyesülések szókincséből való, amelynek a leíró és kritikai értéke sajna csekély – a liberalizmushoz vezet vissza. A puszta újraelosztó egalitarizmus – nagy reformista munkásmozgalom hiányában – ahhoz, hogy a baloldal a haladó állami bürokrácia segédcsapata, szükség esetén pedig „aktivista”, „mozgalmi” ágyútölteléke legyen. A kapitalizmuskritika helyettesítése a „neoliberalizmus”, a „globalizáció”, az „elitek”, az „értelmiség”, a „fogyasztás”, a „pénz”, a „spekuláció”, a „bankokrácia”, a „klímaválság” mint olyan bírálatával pedig szemlátomást – és nyílegyenesen! – vezet a szélsőjobboldalhoz.

A moralizáló rendszerellenzék hátrányai

A jelenkori moralizálás fő hátránya, hogy csak a tőkés kormányzatok jogilag jellemezhető kirekesztő intézkedéseit, rendszabályait veszi célba (egyébként helyesen), és a strukturális repressziót láthatatlanná teszi. Láthatóvá válnak a szegregált iskolába kényszerített roma gyerekek és a kilakoltatott, szüntelenül rendőrileg zaklatott szegény roma családok, de láthatatlanok maradnak a hangtalanul szenvedő öreg parasztasszonyok az elnéptelenedő falvakban, az unalomra és kerttévére kárhoztatott betegnyugdíjasok és munkanélküliek a lepusztuló proletár külvárosokban és a szalagmunkások az autógyárban.

Az emancipációs mozgalmak univerzális célkitűzéseivel évszázadok óta rokonszenvező zsidó értelmiség legújabb nemzedéke etnokulturális enklávékat hoz létre, és a történelem fölötti holokausztvallás hívéül szegődik, amivel akaratlanul is alátámasztja az etnicista fölfogást, ami – azon fölül, hogy orbitális marhaság, és össze nem hasonlítható dolgokat hasonlít össze – az új antiszemita taktikával remekül összeegyeztethető.

Az elnyomó biopolitika nem a kizsákmányolás puszta „álcája” – aminek a Komintern tartotta a legrosszabb korszakában – , hanem a lényegi aspektusa, amelynek értelmezésében a reakció legrégebbi és változatlanul mindent eldöntő húzása a döntő: a történelem természetté változtatása (vagy stilizálása).

A mai baloldalnak – mindenfajta redukcionizmus kizárásával – egyszerre kell biopolitikai és osztálypolitikai beszédet folytatnia, különben törekvései föloldódnak vagy a liberalizmus, vagy a fehér-heteronormatív populizmus polgári tendenciáiban. Azt, hogy a valódi baloldal kiszorult a politikából, nem szabad a vereség álszent fölmagasztosításával politikaidegenséggé (ezen belül a polgári tendenciák iránti, behódoláshoz vezető közönnyé) zenésíteni, hanem – mint mindig – fölkészülten és aktívan várni a megfelelő pillanatra, amikor tehetünk majd valami valóságosat a népi többség érdekében. Ehhöz a biopolitika és az osztálypolitika egyesítésén kívül még két dolog kell: az elméleti és politikai különállás, különösen az éles – de a szélsőjobboldal haszonszerzését meghiúsító – szakítás a liberalizmussal.

Bővebben: Kettős Mérce

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük