BREXIT: köszi Mr. Cameron!

Soha el nem múló hálával gondolok Mr. David Cameron lemondott Brit miniszterelnökre, aki egy nagy, és történelmi győzelemre vezette a Brit Munkáspártot az Európai Unió ellen.

Igaz hogy nem ez volt a szándéka, és ezzel gyakorlatilag nehéz helyzetbe hozta a szupergazdag támogatóit, ám a végeredmény a lényeg: ezzel a munkásosztálynak minden EU tagállamban jót tett. (Van remény!)

De mi is történt valójában?

1990-ben a világ liberális pártjai Washingtonban tartottak Internacionálét. Több, a nemzetközi gazdasági és politikai viszonyokat a későbbiekben alapvetően meghatározó határozatot fogadtak el, de mind közül az Új Világrend létrehozását, és az abban – az USA kormánya mellett – elsődleges végrehajtó szerepet vállaló Európai Unió keleti bővítésével kapcsolatos terveket és kötelezettség vállalásokat kell itt kiemelni.

Az Új Világrend bevezetése tulajdonképpen nem volt más, mint a globális tőke uralmáról szóló egyezség, és annak a liberális internacionalisták általi ratifikálása. A szaktudományok sokat foglalkoznak ezzel az aktussal, de csak kevesek által ismertek a megállapításaik. Annak ellenére is, hogy az emberiség sorsfordulójának számító un. „neoliberalizmus” kora kezdődött el ekkor, amit leánykori nevén „amerikai imperializmusnak” hívnak, vagy is az ekkor színre lépő neoliberalizmus annak egy modern, csak politikai és gazdasági eszközökkel hódító és rabló formája.

A liberálisok az Új Világrend megvalósításáért egyebek mellett kötelezettséget vállaltak arra, hogy az általuk – illetve a nagytőke leányvállalatainak számító konzervatívok által – irányított nemzeti intézmény és jogrendszert úgy alakítják, hogy a tőke és profit korlátlan áramlását és korlátozhatatlanságát megvalósítsák. Ennek keretében minimalizálják az állami ellátórendszereket (pl. egészségügy, oktatás, nyugdíj) és a lehető legnagyobb mértékben magánosítják azt. Kötelezettséget vállaltak arra, hogy minden lehető eszközzel előmozdítják a profit állandó növekedését, korlátozzák a szakszervezeti és munkavállalói jogokat, lehetőség szerint – pl.: ahol nincs erős Munkáskamara ott mélyen tartják a béreket. Megállapodtak abban, hogy a munkásosztály akkor követelhet majd „felhevülten” polgári és politikai jogokat, ha majd a középosztályba lép. (Értsd: egymillió USD magánvagyona lesz minden utcaseprőnek is!) Az egyezséget – amit nehéz nem állam-, és emberellenes bűntettnek nevezni – az 1990-es, un. „szabadon választott” magyar parlament több SZDSZ-es, Fideszes, és MDF-es képviselője is aláírta. (pl. Orbán Viktor is) Tették ezt abban az elbizakodottságban, hogy általános vélemény volt a politológusok között: a baloldal több száz évre elbukott a SZU látványos összeroppanásával, és a neoliberalizmuson kívül „más már nem játszik”.

Az európai liberálisok az Egységes Európai Okmánnyal összhangban kötelezettséget vállaltak arra, hogy előmozdítják az egységes európai piac kiszélesítését a korábbi SZU érdekzónához tartozó keleti blokkra is, amihez a keleti blokk neoliberálisai az együttműködésüket garantálták. (Az EU „kiszélesítésének” terve és menetrendje tulajdonképpen itt és ekkor öltött végső formát, amivel az EU tulajdonképpen a globalizmus első számú zászlóshajójává vált.) Kötelezettséget vállaltak arra is, hogy a kiszélesített, és integrált piacot „egybe nyitják”, az USA területén és annak impériumaiban a hasonló szabályok szerint működő piaccal, hogy a tőke minél nagyobb térben nyerjen szabad mozgásteret. (Ezt a globális teret kívánja most megvalósítani a TTIP néven ismert rendszer, amit tartalmában az európai polgárok elöl is titkolva(!!) tárgyal az Európai Bizottság az un. „transznacionális” nagytőke képviselőivel.)

George H. W. Bush, az USA akkori elnöke 1990 szeptember 11.-én tartott beszédében hivatalosan is bejelentette az Új Világrend életbelépését!– amit valamiért a liberálisok a mai napig „összeesküvés elméletnek” titulálnak! Sőt, – mint a bíróság előtt álló vádlottak – a tárgyi bizonyítékokkal szemben is tagadnak, bár néha kelletlenül elismerik, hogy „a világban tapasztalható folyamatok olyanok, mintha” az Internacionálé tényleg megtörtént volna, és az azon elfogadott tervek, és dokumentumok tényleg keletkeztek volna, és Bush tényleg azt mondta volna hogy…

Nem sokkal ezután megkezdődtek az EU bővítési tárgyalásai. Az új magyar politikai osztály pedig a washingtoni egyezményhez vazallusi hűséggel ragaszkodva megkezdte a még működő hazai gazdaság szétverését, hogy a főként mai EU tagországok kereskedelmi és termelési központjainak „helyet teremtsen”. Ennek következményeképp másfél millió munkahely szűnt meg örökre, és gyakorlatilag a teljes magyar ipar és mezőgazdaság összeomlott. Ilyen brutális kárt még soha nem szenvedett Magyarország – ideértve a háborúkat és forradalmakat is.. Beléptették Magyarországot a monetáris unióba, aminek érdekében mesterségesen értékelték le évről évre a nemzeti fizetőeszközt, hogy a még fennálló vámokat és illetékeket olcsóbbá tegyék az akkor már szabadon áramló és garázdálkodó tőkének. A keleti blokk vazallusai végül átengedték a terepet az EU „nagyjainak”, így az Egységes Európai Okmány célkitűzései a piac egyesítése és kiszélesítése tekintetében – nem kevés amerikai segítséggel – még azelőtt megvalósultak, hogy az Európai Unió – mint a globalizmus zászlóshajója – a tervezett állomáshoz ért volna. Eközben 1992 februárjában – mivel az Egységes Európai Okmány célkitűzései már megvalósultak a kiszélesített és egységes piac tekintetében, – aláírták a Szerződés az Európai Unióról szóló iratot, a dániai Maastrichtben, majd Koppenhágában meghatározták a kelti blokk volt országainak hivatalos csatlakozási feltételeit is, 1993-ban. A csatlakozás feltételei Magyarország számára tulajdonképpen az addigi EU szerződések akceptálásán felül, csak a fentebb említett 1990-es washingtoni konszenzus végrehajtásának kidolgozott módszertanának elfogadását, és alkalmazását jelentette, amit a hatalmon lévő USA és NATO barát konzervatívok, és a hatalomban nem sokkal később őket követő liberálisok boldogan teljesítettek.

Megtörtént

Ennek tudható be, hogy Magyarország 1990 és 2004 -az EU-ba való hivatalos belépése – között gyakorlatilag kiárusította magát, lerombolta a szociális rendszerét, kifosztotta, proletarizálta a kisebb földvagyonuk működtetésével a mezőgazdaságból élők tömegeit, s közben létrehozta a világ egyik legkomplexebb törvényhalmazát, ami gyakorlatilag az emberek életének legapróbb mozzanatait is leszabályozzák, Utóbbit azért is, hogy a globális gazdasági térbe kényszerítse az állampolgárait (szabad munkaerő áramlás elősegítése) mert mint termelő erőre a lerombolt országban már nem volt rájuk szükség.

És ugyanez történt Angliában is. Az ő helyzetüket az is súlyosította, hogy náluk már korábban is ámokfutást rendezett egy Margaret Thatcher nevű politikai kalandor, (angol becenevén: A Démon, Boszorkány) aki Britek tömegeit fosztotta ki, tette földönfutóvá, és az államcsődöt elkerülendő Leonyid Brezsnyevtől, – a gyűlölt SZU akkori vezérétől – volt kénytelen segítséget kérni. (Brezsnyev eléggé el nem ítélhető módon segített is neki) A szigetország dolgozói némi felüdülést reméltek a Brit Munkáspárt színeiben hatalomra jutott Tony Blair munkásságától, de miután az gyakran járt bizonyos New Yorki „elbeszélgetésekre” ugyan azt a pusztító és káros neoliberális gazdaság és társadalompolitikát folytatta, mint Thatcher. Blairt a politikai lebukás után elsöpörte a népharag, és végül utóbb Cameronnak, a nemzeti konzervatív hősnek látszó, talpig Britnek adták a kormánykereket.

Cameron kettős szorításba került. Részint kötelezően végre kellett hajtania az Uniós szerződéseket, részint válaszokat és legfőképp megoldásokat kellett szolgáltatnia a végrehajtás miatt egyre rosszabb helyzetbe kerülő lakosságának. Azt gondolta, hogy ha a szabad munkaerő vándorlással kapcsolatos szabályok végrehajtásának többletköltségeit sikerül némiképp lefaragnia, azzal egyrészt jó pontot szerez a választóinál, másrészt ad valamit a helyi nacionalistáknak, akik – gondolatiságuk sajátosságaiból eredően – a gazdasági bajokat a bevándorló munkavállalók sokaságában látták gyökerezni. Hogy ennek a tervének nyomatékot adjon az EU nagyjai előtt népszavazással fenyegette meg az EU-t Britannia tagságának tárgyában.

A népszavazás le is folyt, az eredményt „Brexit” néven taglalja a liberális európai sajtó. A háttérről, a valódi okokról azonban szó nem esik, az elemzések leginkább meglepett csacsogások, a Magyar belpolitikától roppant távol álló analógiák erőltetései. Mert hogy a „jó EU” nimbuszában hívő embereknek – a bent maradottak kb. felének – nehéz a valóságot, az EU hátterét és valódi arcát kommunikálni, amit a britek nem kívánnak többé látni: TTIP, munkanélküliség, megszorítások, szociális és gazdasági nyomás a lakosságon, hogy az ne az ellenállással – vagy ami még rosszabb: gondolkodással, tájékozódással – legyen elfoglalva.. Nem lehet azt mondani ezeknek az embereknek, hogy a szabad munkaerő vándorlás nem jog, hanem a tőke érdeke, sőt kényszer, mert az ember a hazájában nem remélhet támogatást ha nincs munkája. Oda kényszerítik – finom trükkökkel – ahova a tőke kéri. Nem lehet azt mondani az embereknek, hogy az EU egyetlen törvénye se foglalkozik a polgárai jólétével, – azt cinikusan a kifosztott tagállamok kormányaira bízza. Azt se lehet mondani, hogy nincs az EU-nak egyetlen olyan törvénye sem, amihez az emberi boldoguláshoz, jóléthez szükséges jogszabályokat kapcsolni lehetne, – sőt mind alapvetően ellentétes azzal. Ebből következően megreformálhatatlan –a létrehozók szándéka szerint. (A szociális jogok ártanak a profitnak!) Nem lehet azt mondani az embereknek, hogy a Brit választók többsége épp ezért az egyetlen logikus döntést hozta – önvédelemből. Ahogy a soron következő exit szavazásokon is ugyan ezt a logikus döntést fogják hozni a választók, ha csak lendületbe nem jön az évtizedek óta kiválóan működő EU hazugsággyár, és valami olcsó maszlaggal meg nem etetik a nyomorgókat.

Egy biztos: Nagy Britannia 1973 óta tagja az EU folyamatoknak, illetve az Uniónak. A brit kilépés ezért alapjaiban rázta meg Európa Uniós felét, és a várható kompenzációs szerződések léte vagy nem léte sem befolyásolja azt a súlyos és elgondolkoztató tényt, hogy a maradék EU pontosan ugyan olyan, mint amilyennek Joachim von Ribbentrop és Cecil Renethe-Fink Német Birodalmi miniszterek 1943-ban megálmodták!

Köszönöm Mr. Cameron!

Arady Pál

Bővebben: Facebook

Szájhősök tere. Olyan gondolatmorzsák a netről, amik nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját, de mindenképpen érdemes tudni róluk.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

2 Comments on “BREXIT: köszi Mr. Cameron!”

  1. szia pali!! tökös csávó vagy. ez a hang, amely fülemnek oly kellemes! végre, itt az az egyéniség, aki nevén nevezi ezt a bűzös, fertőző, oszlásban levő hullát: l-i-b-e-r-a-l-i-z-m-u-s!!!!!!!!! most itt az idő, hogy felállítsunk egy kíméletlen, irgalmatlan, kegyetlen antiliberális, nyíltan magántulajdonellenes, mindenütt jelenlévő, működő hálózatot. hogy ne legyen egyetlen kurva-rohadt libsiféreg biztonságban, hogy legyen, ki betömje a fősodorfirkászok, intelektulkok, pénzpecérek szarszagú pofájit. egyszer s mindenkorra: neoliberalizmus= emberiségellenes bűntény! e náci bűntény elkövetői, támogatói, megtűrői: helyük az új nürnbergi tőrvényszék vádlottak padján, majd a bitófa alatt- a b-i-t-ó-f-a a-l-a-tt!!!!!!!!!!! rajta pali! szavaidat tettek kövessék. forró elvtársi üdv- jóska

  2. “A liberálisok az Új Világrend megvalósításáért egyebek mellett kötelezettséget vállaltak arra, hogy az általuk – illetve a nagytőke leányvállalatainak számító konzervatívok által – irányított nemzeti intézmény és jogrendszert úgy alakítják, hogy a tőke és profit korlátlan áramlását és korlátozhatatlanságát megvalósítsák.” – no mármost, volt már olyan, nincs száz éve, hogy a liberális jobboldal és a konzervatív jobboldal összefogott a pénz hatalmáért, a baloldal ellen. Ezt akkor nevén nevezték: fasizmus. Ma olybá tűnik, neoliberalizmus néven fut. Ez viszont jó magyarázat arra, miért egyeznek ki a globalizátor neoliberálisok a terjeszkedésük érdekében a helyi kis neofasiszta erőkkel, mint komprádoraikkal. (fidesz, szloboda…)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük