A Tanácsköztársaság a magyar jobboldal legnagyobb ellensége. Horthy és pribékjei üldözték és irtották, akik részt vettek benne, ötezer embert mészároltak le a fehérterror tomboló különítményesei 1919-1920 vérgőzös hónapjaiban.
A történelmet ma is hamisító jobboldali kurzus, Orbán és Vona tudományos helytartói minden rosszat elmondanak, amit csak lehet, természetesen hazudnak rendületlenül és a fiatal generációk fejébe töltik be a sok ostobaságot 1919 133 napnyi vörös államalakulatával kapcsolatban.
A gyűlölethullám elsöpörte a közterületekről mindazon szobrokat, utcaneveket, amelyek ehhez az időszakhoz kötődnek. Egyként tette ezt Demszky és Tarlós. Vajon mi ösztönözte ezt az antikommunista hisztériakampányt? A kérdésre adandó válasz rendkívül egyszerű. A polgári és keresztény úri középosztály 1918-1919-ben feladta vagy elárulta a fiatal és független Magyarországot, azonban a munkásokra és szegényparasztokra támaszkodó baloldali szociáldemokraták és kommunisták megpróbálták és sokáig sikerrel vívták azt a honvédő háborút, amelyet az urak elárultak.
Mi történt pontosan? 1918 őszén az I. világháború véget ért. Kifulladt Németország és szövetségese az osztrák császárság is. Magyarország idegen érdekekért harcolva sok százezernyi halottat hagyott az orosz, olasz, szerb és román frontokon. Egy hatalmas vereség árnyékában nyertük vissza a Mohács után elvesztett függetlenségünket. Majd 400 évnyi elnyomás után szabadultunk meg az országot gyarmatként kezelő Habsburg elnyomástól. Voltak azonban baljós előjelek. Az 1867-et követő évtizedek dzsentri uralkodó elitje feltétel nélkül vitte az idegen érdekek mészárszékére az országot. Rettegtek saját népüktől, a földtől megfosztott szegényparasztoktól és a munkásmozgalomnak köszönhetően egyre erősebb magyar proletariátustól. Tisza István, akinek Orbán Viktor szobrot állítatott, nem véletlenül lett gyűlölt vezetője az országnak, akit súlyos személyes felelősség is terhelt az első világháború kirobbantása miatt. Külső szemlélő a magyar népet nem elnyomottnak, hanem a világháború vesztesivel szövetségesnek láthatta.
1918, az őszirózsás forradalom ilyen körülmények között nem lehetett az a dicsőséges folyamat, amelynek lennie kellett volna. A szomszédos országok bejelentették igényüket a történelmi Magyar Királyság azon területeire, ahol nyilvánvaló többségbe kerültek a románok, a szerbek, a szlovákok. A győztesek éhségére jellemző módon még olyan területekre is igényt tartottak, ahol szó sem volt többségről esetükben, egyszerűen vonzó volt a megszerezhető terület. 1919 első hónapjaiban Magyarországon mély döbbenet lett úrrá, mert jól felszerelt haderők kezdték megszállni az ország jelentős részét három irányból és esély sem mutatkozott arra, hogy ennek katonailag ellent tudjunk állni. Amikor a győztes nagyhatalmak képviselője márciusban újabb területi igényeket jelentett be, akkor a polgári kormány lemondott. Károlyi Mihályék nem tudták elfogadni, hogy Pécs, Salgótarján, Miskolc, Szeged és Debrecen is idegen kézre kerüljön. Mert a győztesek éhsége féktelen lett, Magyarország végső határát még a mainál is jóval beljebb akarták tolni.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben, amikor nem volt kormánya és jelentősebb hadereje az országnak, kik voltak azok, akik vállalták a küzdelmet? Talán Horthy Miklós és a hozzá hasonló urak? Talán ők, nemzetileg elkötelezett legényeikkel álltak a csehek és a románok útjába? Nem! Ők tétlenek maradtak, kvaterkáztak nyugodtan a kávéházakban megszállt területeken. Akik elhatározták az ellenállást, azok az addig lenézett és megvetett magyar bolsevikok voltak, akiket még a polgári kormány is börtönbe zárt. Ők voltak azok, akik 1919 március 21-én a Tanácsköztársaság kikiáltása és a fegyveres ellenállás mellett döntöttek. Senki más nem volt, aki erre hajlandó lett volna. 1919 márciusában nyitva volt az út a főváros irányába, azt ellenállás nélkül foglalhatták volna el a román és cseh csapatok.
A Magyarországi Tanácsköztársaság ilyen, szinte reménytelen körülmények között indult el és lett a magyar történelem egyik legfényesebb időszaka. Hatalmas társadalmi változások történtek szinte napok alatt, felszabadították és jogot adtak a magyar népnek, egyenjogúsították a nőket, megszűntették az egyház világi hatalmát, államosították az ipari termelés egészét. És mindemellett elindították a fegyveres ellenállás irdatlanul gyors megszervezését. A ma átkozott Kun Béla és Szamuely Tibor kellett mindehhez mint politikus és Stromfeld Aurél, mint katona. Néhány hét alatt felállították a harcra kész magyar Vörös Hadsereget, amely először Salgótarjánt, majd Miskolcot szabadította fel és elindította a magyar hadtörténet utolsó győztes hadjáratát. Az addig megállíthatatlannak tűnő román csapatok pánikszerűen menekültek a Tisza mögé, a csehek ilyen természetes védelem nélkül maradva alig egy hónap alatt kénytelenek voltak feladni Kassát és a mai Szlovákia szinte egészét. A Tanácsköztársaság olyan nemzeti egységet szervezett, amilyenre a magyar történelemben csak ritkán volt példa. Voltak Horthyhoz hasonló lapítók, akik várták a magyar bolsevizmus bukását, de az ország többsége őszinte hittel állt a győztes vezetés mellett. Ez a nemzeti egység és ez a katonai győzelem a legnagyobb bűne a Tanácsköztársaságnak. Az, hogy ők képesek voltak megtenni azt, amit a többiek meg sem próbáltak. Ezért kellett és kell az írmagját is pusztítani azoknak, akik hittek és hisznek abban, hogy a magyar történelem egyik legszebb időszaka volt az 1919-es baloldali országvezetés időszaka.
A Tanácsköztársaság elbukott. Miért? A túlerő hatalmas volt, de legyőzhető. A kishitűség és a naivitás azonban nem. Kun Béla annak ellenére is hitt a francia elnöknek, hogy Lenin külön figyelmeztette arra, hogy Magyarországot becsapják. Kun Béla félreállította a radikálisokat, legfőbb vezetőjüket Szamuelyt és gesztust gyakorolt a visszafoglalt területek kiürítésével. Ezzel azonban nem érte el, hogy a Tanácsköztársaságot meghívják a béketárgyalásra, azt azonban igen, hogy a csalódott katonák tömegesen hagyják el az addig győztes Vörös Hadsereget, amelynek vezetéséről a visszavonulás miatt Stromfeld Aurél is lemondott.
Mindezek ellenére is büszkék lehetünk mindarra, ami a Tanácsköztársasághoz köthető. A társadalmi és gazdasági haladásra, a politikai kísérletre, amely kiutat kívánt találni az 1000 éves úri nyomor Magyarországából.
Kalmár Szilárd
