Die Linke: A társelnökök változtak, a politikai irányok nem

A Die Linke párt a német baloldal egyik vezető politikai ereje. Társadalmi és politikai beágyazottságának alapja az, hogy hagyományos munkásmozgalmi alapon maradt az elmúlt évtizedekben. Akkor is, amikor a német szociáldemokraták neoliberális fordulatot vettek. Legjobb választási eredményüket 2009-ben érték el, azóta azonban támogatottságuk stagnál, az utóbbi években jelentősen esik. A velük egykor azonos támogatottságú Zöldek váltópárttá erősödtek és feltűnt a politikában az erős szélsőjobboldal is, az Alternativa für Deutschland (AfD). A Die Linke közelmúltban megtartott online kongresszusán leköszöntek eddigi társelnökei Katja Kipping és Bernd Riexinger, helyükre Susanne Hennig-Wellsow (a kép jobb oldalán) és Janine Wissler (a kép bal oldalán) érkezett.
A Munkások Újsága Nico Popp-al, baloldali Junge Welt napilap belpolitikai rovatának vezetőjével beszélt a pártról, a közelgő választási kilátásokról. 

A Die Linke tisztújító kongresszusán megválasztott új vezetőséggel kapcsolatban milyen elvárásokat fogalmaz meg a tagság? Politikailag mérsékeltebb vagy radikálisabbnak mondhatóak az új társelnökök?

Körülbelül másfél évtizeddel az alapítása után már nincs semmi igazán radikális a Die Linke-ben, főleg nincs a vezetésében, a meghatározó áramlatai a maguk módján mind “mérsékeltek”. A pártban társelnöki rendszer van, az új kettős vezetés politikai irányzata alapvetően hasonló a régihez. A két elnököt a párt hasonló irányzatai támogatják ma is: Janine Wissler mögött, mint korábban Bernd Riexinger mögött, áll a “mozgalmi” és a “szakszervezeti” bázis, Susanne Hennig-Wellsow mögött – mint korábban Katja Kipping mögött – a kormányzati és a parlamenti munkákban dolgozók tábora található. Az “egyszerű” tagok hangulatát kívülről nehéz felmérni. A pártot a szövetségi államok parlamentjeinek képviselőcsoportjai és a párt Bundestag frakciója jeleníti meg, itt születnek a politika irányával kapcsolatos alapvető döntések is. 
Az a benyomásom, hogy a párt bázisa alapvetően balra áll frakció és vezetés vonalától. Régen ugyanez volt a jellemző, a PDS-re is (a Die Linke elődje – szerk), ráadásul ott ez még hangsúlyosabb volt, azonban ez nem befolyásolta a gyakorlati politikát, amely kezdettől fogva reformista (a hagyományos marxista forradalmi politikai elmélet ellentéte – szerk) volt. A mai Die Linke tagság jelentős része – amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni – támogatja ezt a vonalat és a kormányzati szerepvállalás folyamatát akár szövetségi szinten is. Ezt Susanne Hennig-Wellsow képviseli elsősorban, de például ezt irányvonalat támogatja a Die Linke ifjúsági szervezete, a Linksjugend [‘solid] is. 

A legutóbbi tartományi választásokon a párt nagyon gyenge eredményeket ért el. Mivel magyarázható ez az évek óta tartó visszaesés?

A nyugatnémet szövetségi államokban, ahol a pártot régóta elsősorban kemény ellenzéki és antikapitalista erőként tartották számon, a Die Linke – alacsony szinten ugyan – de hosszú idő után elfogadottságot nyert és a 2017-es szövetségi választásokon szinte mindenhol túllépte az öt százalékos bejutási határt. Négy évvel ezelőtt még Bajorországban is megszerezte a szavazatok 6 százalékát. Ez elképesztő eredmény, ha belegondolunk, hogy az ötvenes évek óta milyen nehéz volt az SPD-töl balra álló pártoknak. Úgy tűnik, hogy ez a lassú növekedési tendencia időközben megállt, ami összefügg azzal a ténnyel, hogy a párt egyre inkább “integrálódott” része a “normális” politikai rendszernek a szövetségi köztársaság nyugati részén is. A keletnémet államokban a baloldal – Szászország kivételével – részt vett vagy jelenleg is részt vesz a helyi kormányzatokban. Ott emiatt már nem tekintik alapvetően ellenzékinek vagy szocialista pártnak. A keletnémet szövetségi államok baloldali vezetése – az egyik példa Bodo Ramelow türingiai miniszterelnök – rendkívül támogatja az állami szerepvállalást és kétségkívül ez is az egyik oka annak, hogy a párt elveszít szavazókat ott. Türingiában ez azért nem volt észrevehető a legutóbbi 2019 őszi tartományi választáson, mert itt a Die Linke már olyan választói közegekből is szavazatokat kap, amelyek más szövetségi államokban az SPD-re, a Zöldekre vagy akár a CDU-ra is szavaznak hasonló esetekben. A párt azonban itt, a hagyományos hátországát jelentő Türingiában is vesztett régi szavazóiból, akik a szegények, munkanélküliek, munkások, nyugdíjasok, NDK identitású emberek voltak, ezt a legutóbbi helyi választások is megmutatták. A keleti szavazatok csökkenésében természetesen az is szerepet játszik, hogy azok az emberek, akik érzelmi vagy politikai okokból kötődnek az egykori NDK-hoz, akik egykor a PDS-re vagy utána a Die Linke-re szavaztak, mert számukra ez volt az “NDK-párt” lassan eltűnnek.

Sahra Wagenknecht, a Die Linke egyik meghatározó politikusa úgy véli, hogy a párt ma már nem a munkások politikai  pártja, hanem sokkal inkább a fiatal városi értelmiségé. Szerinte emiatt sokkal többet foglalkozik a párt modern identitáspolitikával, mint hagyományos osztálypolitikával. Reális ez a probléma? 

Wagenknecht az erős jóléti állam és a “szociális piacgazdaság”, azaz a klasszikus szociáldemokrata orientáció híve, de természetesen nem “hagyományos osztálypolitikai” értelemben. Az sem új felismerés, hogy a politikai baloldal egyes részei elfordulnak a „klasszikus” tartalomtól, és olyan diskurzusok irányába tájékozódnak, amelyek politikai tartalmi szempontból nem szocialisták és nem is szociáldemokraták, hanem alapvetően liberálisak. Az identitáspolitika felé fordulás csak egy példa. Tény, hogy a Die Linke párton belüli identitáspolitikai kérdések az utóbbi években nagyobb befolyásra tettek szert, a folyamat hátterében Katja Kipping állt, nagyon nyitott volt minderre. Ez igaz a párt ifjúsági szervezetére is, amely szinte kizárólag felsőoktatási hallgatókból és fiatal diplomásokból áll. Náluk lényegében senkit sem érdekelnek ma olyan kulcsszavak, mint az “szociális igazságosság”, a “társadalmi osztálytagozódás” és az “újraelosztás”, amelyeknek központi szerep jut Wagenknechtnél és sok már párttagnál is. Ennek ellenére nem mondanám, hogy a párt túlnyomórészt identitáspolitikára fókuszálna vagy alapvető szándéka lenne ebbe az irányba elmozdulni. A pártvezetésben mindenki világosan látja, hogy ez egyszerűen politikai öngyilkosság lenne. Bizonyos értelemben tehát ez egy színlelt vita, amelyet a Wagenknecht generál. 

Németországban folyamatosan erősödik a szélsőjobb AfD, sokak szerint sok Die Linke és SPD szavazót is elszívva. A jogos szociális düh miatti elégedetlenség miért a jobboldal támogatottságát növeli?

Ennek a folyamatnak két oldala van. Az 1980-as évek óta jellemző a strukturális tömeges munkanélküliség, a szocialista és kommunista baloldal visszaesésének hátterében a munkásosztály politikai aktivitási szintjének csökkenése áll. A munkások nagy része politikailag passzív és letargikus lett. A hagyományos területeken, ahol korábban magas volt a munkások aránya – különösen a kelet-német városokban – évek óta rendkívül alacsony a választási részvételi arány. Az állami- és szövetségi választásokon ez a közelmúltban csak 40 százalék körül volt. Összehasonlításképpen azokban a választási körzetekben, ahol a középosztály miliője dominál, ez 60-80 százalék. Ennek hátterében ma már láthatóan az áll, hogy a politikai baloldal 1990 körüli eltűnése után a munkásosztály egyes részein teret nyertek a jobboldali, a nacionalista és a fasiszta ideológiák. És ezek az emberek most az AfD-re szavaznak. Magyarországon a Fideszt vagy a Jobbikot választanák. Kétlem azonban, hogy ezek a szavazók korábban jelentős mértékben a Die Linke-re vagy az SPD-re voksoltak volna. Vannak jelek arra, hogy ezen munkásosztálybeli AfD támogatók közül korábban sokan vagy más jobboldali pártra szavaztak vagy nem mentek el választani. Az AfD sok régóta nem szavazó embert mozgósít. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az AfD támogatók nagyobb része nem a munkásosztályból, hanem a burzsoáziából és a közszolgálatból érkezik. 

A Die Linke támogatottságának visszaesésében szerepet játszott a Sziriza, a görög radikális baloldali kormány történelmi kudarca?

Nem. A párton belül is nagy figyelemmel kísérték a görögországi eseményeket, de a 2015-ös fordulat, (azaz a Trojka győzelme, a görög radikális baloldali kormány lényegi kapitulációja – szerk) után ennek hirtelen vége lett. 

Sokan úgy gondolják, hogy erősíteni kellene a piros – vörös együttműködést, azaz a Die Linke és az SPD kooperációját a politikában. A szociáldemokraták azonban hallani sem akarnak erről. Lehet változás ebben?

Nagyon alaposan meg kell vizsgálni, hogy ki szorgalmaz szorosabb együttműködést a Die Linke és az SPD között. Ezt mindenekelőtt a Die Linke jobbszárnya ösztönzi. És korántsem igaz az, hogy az SPD-ben senki sem akarna erről hallani. Még a jobboldali szociáldemokraták is megpróbálnak kiszabadulni a CDU és a CSU karmai közül. A jelenlegi SPD társelnökök, Norbert Walter-Borjans és Saskia Esken valószínűleg szövetségi szintű együttműködésre is hajlandóak lennének. Azonban a közelmúltban világosan láthattuk, az SPD vezetésében jelentős erők vannak, akik inkább a Zöldekkel és az FDP-vel (német liberális párt – szerk) alkotnának inkább szövetségi kormányt a Zöldek és a Die Linke helyett.

Németországban a baloldaliak mit gondolnak Magyarországról? Érzékelik az ország már-már gyarmati jellegű függését német nagytőkétől és azt, hogy Orbán nemzetközi legitimációját az adja, hogy jó szolgálója a német érdekeknek?

A német baloldal kevés figyelmet fordít a kelet-európai helyzetre. Még a közvetlen szomszédos országok, mint Lengyelország vagy a Cseh Köztársaság esetében sem igazán követik a társadalmi és politikai fejleményeket, legfeljebb szórványosan figyelnek fel egy-egy eseményre. Magyarország esetében ráadásul még ott van a speciális nyelvi korlát is, a magyar baloldal vitái valójában egyáltalán nem érkeznek meg Németországba. Ez sajnálatos tény, de tény. 

Kalmár Szilárd
Munkások Újsága

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •