Édes nagylányom, te megélhetési bevándorló!

london nagy

Levél nagylányomnak a távolba.

Édes nagylányom, te megélhetési bevándorló! (Na nem itt, hanem másutt. Igaz, mint kiderült, már itt is az voltál, csak nem szólt senki, tapintatból.)
Levelet kaptál ide, most forgatom és tűnődöm, mihez kezdjek vele.

Orbán Viktor a feladója és nemzeti konzultációra hív menekült-ügyben.

Mi is kaptunk, de az öcséd azonnal cafatokra tépte és bizonyos anyák erős és kétes emlegetése közepette kib… kidobta a kukába. Áthúzta a trashbe.

Egyik hugod még mérlegeli, felgyújtsa-e nyilvánosan vagy valami nagyobb happeninget tervezzen neki, székház-ostrommal, mifenével egybekötve.

Én most próbálom felidézni, hogyan is kell papírhajót hajtogatni, de lehet, hogy egyszerűen csak elviszem a megfelelő gyűjtőhelyek egyikére, ott újrahasznosítják és az árából például a menekülteket segítik.

A legkisebb hugod irigyen néz ránk, mert pár évet még kell várnia, míg ő is kaphat Orbán Viktortól levelet. Mondtuk neki, mi pontosan milyen levélre gondoltunk tőle, egyetértett.

A tiéddel mi legyen? Adjam oda a kishugodnak gyakorolni rajta a polgári ellenállást vagy küldjem utánad, hogy ott is lássanak csodát, hogy a mi középkori, feudális, hűbérúri rendszerünkben is lám, működik a postakocsi és használják a nyomtatót? (Egyelőre még nem rovásírással, de légy türelmes, feltalálják majd azt is itt nálunk, akárcsak az antigravitációt.)

Mindig faggatlak, mikor jöttök, olyankor hetekkel előtte még a falat és a padlót is kivasalom és megfőzök mindent, ami csak eszembe jut, hogy szeretitek (és amitől long lasting gyomorbántalmaitok vannak utána, mert már a gyomrotok is idegenszívű), már előtte pár nappal nem alszom, csak lesem a repteret, amit megint hívnak valahogy, de én már nem veszem a fáradságot megjegyezni.

Most nem faggatlak.

Édes nagylányom, ha be meritek tenni a lábatokat ebbe az országba, személyesen tépem meg a füledet, pedig tudod, hogy soha nem tettem, viszont elég drabális vagyok ahhoz, hogy ha mégis megtenném, hát az nagyon fájna.

Ti ne gyertek ide, míg ez az elmeháborodott bagázs uralkodik. (De azért bízom a mielőbbi viszontlátásban.)

Az egyetemet, ahová jártál, épp most kótyavetyélik el, szerintem beszántják az imádott növénykéidet is, vagy mélygarázst építenek a helyükre. Attól függ, ki veszi meg, a büdös paraszt vagy az ízlés nélküli betonbuzi.

A Várba se fogtok tudni felmenni andalogni, mert magánlaksértés lesz.

A Városligetet sem ajánlom, mert ott is brümmögnek már a munkagépek.

Minket, bevándorlókat még valahogy megtűrnek, de szerintem csak azért, mert most nincs idejük és pénzük a bevándorlókat végképp kiutasítani, mert nyakukon ez a sok cigány, az viszi a pénzt elfele a rendes emberektől.

Nem tudom, meddig maradhatunk. Előbb-utóbb nyilván – a többség érdekeire hivatkozással – megszabják majd, hány százalékunk tölhet be ilyen vagy olyan állást, már ha egyáltalán. Egyelőre még felszállhatunk a villamos bármelyik kocsijába, de egészen biztosan változni fog ez, nem várhatjuk el a többségtől, hogy velünk kelljen együtt utaznia.

Egyetemről már rég nem álmodnak a kisebb testvéreid (a nagyobbik meg csak-csak befejezi, amíg engedik neki), pénzünk nincs rá bekerülni arra az egy-két szakra, amelyet esetleg meghagynak (szittyaságkutatás, népnemzettudat), az nekünk fizetős lenne, meg hát kurvára nem is érdekli a tesókat.

A házat lassan eladjuk, mert mióta rezsicsökkentés van, nem nagyon tudjuk fenntartani – ráadásul a rohadt devizahiteltől is úgy megmentett minket állandó levelezőpartnerünk, nagy vezérünk, hogy most már csak a másfélszeresét kell kiköhögnünk annak, amit felvettünk, és amit törlesztünk vagy hét éve.

De jobb is lesz az úgy, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy létszámunkhoz képest aránytalanul lakunk és akkor mehetünk az ócsai lakóparkba megélni a havi negyvenezer körüli összegből, mint minden rendes ember.

Jobb, ha magunktól megyünk, hátha ezt majd beszámítják akkor, amikor terelnek minket.

Nagyszerű stadionjaink épültek egyébként közben, szóval ha Ócsára nem is tudunk elgyalogolni – kicsit vacakol a szívem mostanában, hiába, a sok stressz, a kórházi listára nem vesznek fel, legutóbb a vérvételre másfél hónapra adtak időpontot, de aztán jobban lettem, de mindegy is, mert táppénzt úgyse kapnék, rég kiestem minden ellátórendszerből -, valamelyik stadionban csak szorítanak helyet nekünk a többiek, az egyéb menekültek.

Na most, drága nagylányom, ha te azt hiszed, hogy én viccelek, nagyon tévedsz.

Ha én mernék viccelődni, körülbelül egy hét múlva gyorsított eljárásban akasztanának olyan sajtópert a nyakamba, hogy még ők is elcsodálkoznának rajta. És akkor még örülhetek, hogy a sajtópert akasztják és nem engem rögtönítélve – napirenden a halálbüntetés visszaállítása is.

Estelente, amikor együtt a család, kihasználjuk, hogy egy ideig még nyomkodhatjuk kedvünkre a tévét – nemsokára államilag meghatározott csatornákat, államilag meghatározott kiosztásban nézhetünk csak.

Most nyomkodunk.

És forgatjuk szeretett vezérünk levelét, amelyet neked is küldött, és amelyet már biztosan láttál a neten, mert sokan örülnek neki.

Majd küldj fotót magatokról.

Neten nem biztos, hogy átjön, a posta elég kétséges, inkább csak a nemzeti megjelölésű leveleket hozza ki, azt is ellenőrizve, tehát kibontva, átjavítva… Jobb lesz, ha valami ismerősre bízod, hátha át tudja majd csempészni a megerősített határon valahogy.

Ha időközben unokám is születne, madarakkal üzenj.

Csókol anyád, az itthon menekült

Forrás: Török Mónika blog

 

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük