Egy rendező tragédiája

jankovics

 

Készen van a nagy mű, igen, a gép forog, az alkotó pihen, a néző pedig majd’ három órán keresztül feszülten mered a vászonra: Jankovics Marcell több, mint 20 évig készült filmjét végre megnézheti a magyar honpolgár. Madách Ember Tragédiája 111 éve iskolás tananyag, feldolgozták már színpadon és filmen egyaránt és itt a legújabb adaptáció. Azonban mégsem teljes az örömünk, a katarzis elmarad s az ember nyugtalanul áll fel.

Óhatatlanul az az érzésem, hogy Jankovics félreértette a drámát, félreértette Madáchot. Elsősorban azért, mert adaptációban a központi problémát a férfi-nő konfliktusra hegyezte ki, mintha Ádám álma, bukása és végzete egyetlen momentumban adódna össze: ez pedig a szexuális kielégületlenség. A rendező filmjéből árad a kielégületlenség legötletesebben a római, legízléstelenebbül pedig a forradalmi jelenetben. Nemcsak és nem elsősorban a meredő falloszokra és a meztelen női mellekre gondolok, hanem arra, hogy a drámai költemény ennél sokkal többet takar.

jankovics2De nézzük először magát a művet. Jankovics tévedése nyilvánvalóan abból az irodalomtörténetünkben komoly hagyománnyal rendelkező felfogásból ered, mely Madách művét vallásosnak és még inkább pesszimistának tartja. Ezt több, vallásos, progresszív-polgári és marxista kritikus – így a rajzfilmben feltűnő, 1919-es számot és vörös csillagot viselő Lukács György – is így gondolta. Alapvetően igazuk is lehetne, miszerint a mű így Jankovics adaptációja is pesszimista kicsengésű, mely szerző beteges lelki alkatából és osztályhelyzetéből indul ki. Ez egyébként a rajzfilmben hangsúlyossá is válik, mert az Úr szavai után Ádám még mindig összeroskadva sír, aztán Lucifer szavai, később az Ádám által az űrjelenetben megfogalmazott gyengének ható „mégis-morál” csendül fel. Ezt azért furcsállom, mert Jankovics sejti, de rosszul értelmezte az emberiség mozgatóját. A kiűzetés után Lucifer a következőt mondja és ezt egy sikerült képsorban ábrázolja is a film, egyszerre jelenítve meg magát a szexuális aktust és a későbbi korokat:

„A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója
Melytől minden kéj s kín születni fog.
E két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek
És felfalója önnön gyermekének”

Jankovics számára ugyanis az eszmék nem fontosak;az emberi történelem számára vérgőzös kudarctörténetek sorozata, mindenfajta fejlődés és változás nélkül. A nép mindenhol ugyanaz az élő szörnyeteg, legyen az ókori vagy modern proletár, nála mindenki „genetikusan kódolt alattvaló”, ebben látom a film legnagyobb hibáját: Madách alapvetően optimista és nem cinikus, mint Jankovics. Az eredeti tragédiában a legfontosabb a testvériség és a szabadság eszméjének a megjelenése, fejlődése és azok konfliktusa. Már Szerb Antal is felfedezte az egyén és a közösség közötti, szinte szabályosan változó ellentétet a történelmi színekben, mégis Ádám és Éva ellentétére helyezte a legfontosabb hangsúlyt. Ugyanezt a liberálisan érzelgős polgári vonalat viszi tovább Jankovics is, mikor csak az emberre koncentrál – talán ezzel magyarázható Lucifer karikatúra-szerűsége is az eredeti modellhez képest.

Ellenben az eredeti drámában Ádámmal együtt fejlődik a nép is: az athéni vérgőzös csőcselék Párizsban már nem vásárolható meg kilóra, Londonban pedig már az öntudatra ébredő munkásosztály jelenik meg – őket egy az egyben kihagyta a rendező. Pedig a politikus Madách köszön itt vissza, aki már fiatal korában a tulajdon korlátozása mellett érvelt. (1848-49-ben lapunk alapítója, Táncsics Mihály fogalmaz majd meg hasonló követeléseket!) Jankovics Párizsa borzasztóan kiábrándító és Madách elgondolásával teljesen ellentétes. Az eredeti drámában a párizsi szín a mű dramaturgiai középpontja, álom az álomban, az egyetlen vízió, melyből Ádám bizakodva tér vissza és amiben Lucifernek nincsen szerepe. A rendező, mint azt több interjúban elmondta: nem bízik a haladásban és konzervatív értelmiségiként a francia forradalomtól számítja világunk hanyatlását. Madách Dantonja azonban forradalmár, aki nem retten meg a terrortól sem, Jankovics alakja viszont igen, sőt nagysága, forradalmisága szexuális kiéhezettségén jóformán megbicsaklik, bukása a kielégületlenségével magyarázható. Ezzel még a liberális felfogást is átértelmezi, mely a jakobinus Dantont mérsékeltté színezte, mint azt a Wajda-féle Dantonban láthattuk, bár ez utóbbi film a forradalom „megálljáról” szólt, semmint a terror helyességéről.

jankovics-marcell-ember-tragediaja-5
A második prágai jelenet dramaturgiai üresjárat, melynek egyetlen funkciója az lenne, hogy Ádám hitet tegyen a forradalom és a haladás mellett. A filmben ez mérhetetlenül üresre sikerült és a szín végén, mikor a régi tudomány elvetését ajánlja akkor az inkvizíció szerzetese sejlik fel, aki később könyvégető nácivá alakul. A londoni szín, a maga kusza összevisszaságával hűen követi Madách elképzelését, Jankovics azonban Madách jelenétől a napjainkig vezeti az idővonalat. A társadalom itt is csupán kellékké aljasult, mely a haláltánc forgókerekéről hull a feneketlen mélybe. Itt aztán ténylegesen kaleidoszkópszerűen megjelenik a kapitalizmus: milliomosok, kurvák, nácik, kommunisták, Micky Mouse, Che Guevara és hogy magyar aktualitás is legyen: feltűnik még Rákosi, Kádár, Gyurcsány (!) és végül a 2006-os eseményekből egy magyar zászlóba burkolt vérző tüntető, valamint a rendőrsorfal. Nehéz is megemészteni, az igazság istennője vérzik is belé: a rendező a kapitalizmus bűneit teljesen összemossa a baloldallal: Lucifer hol Leninné, hol Hitlerré, hol Sztálinná alakul. A sors kereke közben mindenkit ledarál, puszta salak marad az emberiségből, és az egyetlen eszme, az „örök nő”, Éva az, akiért Ádámnak érdemes folytatni az utat – itt jegyzem meg, hogy Éva kettős alakját találta el legjobban a rendező, legfinomabban egyébiránt a prágai történetben.

A jövőbeli falanszter „poszt-apokaliptikus világot” rejt, érződik benne 1984 sivársága és rendőrállami kontrollja. A Tudós alakja eleinte nem is jelenik meg, helyette egy biztonsági kamerát látunk, mintha Kubrick Űrodüsszeia c. filmjéből lépett volna elő. Gépszerűség, technokrácia, elidegenedés, diktatúra. A film innentől kezdve üresen kattog tovább két technikailag is rossz jeleneten keresztül a végső kétségbeesésig: Ádám vánszorog, a küzdésből kielégületlenség lett, a katarzisból pedig hiányérzet. Ezt a hiányt éreztem, mikor sokadszorra is felcsengett Mozart Requiemjéből a La Crimosa tétel.

Csókás Máté

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük