Elefántok a porcelánboltban

chin shop elephant full

Schmidt Mária sorait úgy értelmeztük néhányan, hogy a magyar dolgozók szerinte lusták és nem tudnak felelősen gondolkodni. Aztán arisztokratikusan azt írta a nevezett hölgy, hogy ő nem a magyar dolgozókra, hanem Európa munkavállalóiról vélekedik így. A Népszabadság újságírói utólagosan sem tudták így értelmezni a leírtakat, de ennek nincs is jelentősége. A kijelentés megerősítésre került, csupán tágabb értelmezést kapott. Akit megnyugtatott Schmidt kiegészítése, az bizony szégyellheti magát, mert Európa munkavállalóira nézve sem fogadhatjuk el igaznak a leírtakat.

Az ügy ráadásul tovább is bonyolódik, mert az értelmiségi síkon is zajló vitába az LMP-s Schering Gábor mellett beszállt a hvg.hu publicistája, Seres László is, Schmidt álláspontját védve. Próbálkozása egy cseppet sem szimpatikus, mert cikkéből inkább sértődött gőgöt érezni a racionális érvek felsorakoztatása helyett. A jobboldali „böszmeséget” azonban egy cseppet sem teszi méltányolhatóvá, sőt inkább árt Schmidtnek és a mögötte álló mérsékelt jobboldalnak, mivel nyilvánvaló módon rántja le a leplet egy antiszociális politikai alternatíváról.

Miről beszél Schmidt és Seres? A globalizált piaci viszonyok miatt a munkaerőpiacon kialakult radikális versenyhelyzetet szükséges és szabályozhatatlan ténynek fogadják el. Álláspontjuk szerint a bolygó minden dolgozójának a legigénytelenebb és legolcsóbb munkavállalóhoz kell hasonulnia. Le kell mondani szinte valamennyi szociális vívmányról, mert csak azon nemzet munkaerőpiaca lehet versenyképes, ahol olcsó a munkaerő és a közösségnek nem kell a gyermekek és fiatalok tanítására, a betegek és öregek ellátásra pénzt kiadnia. Ezen retorika a kellően távol levő keleti munkaerőt hozza fel példának, de egy szót sem szólnak a szabad verseny hívei arról, hogy éppen egy tervutasításos, szabályozott gazdaságú kontinensnyi ország képes olcsó munkaerejével magához csábítani a tőkét és a munkahelyeket. Miként arról sem beszélnek, hogy Kínában, éppen a szabályozott áraknak köszönhetően a létfenntartás töredékébe kerül, mint Európában. Szóba sem merik hozni ezek az emberek, hogy Kína sok szempontból hasonlóan működik, mint Magyarország az államszocialista kísérelt utolsó másfél évtizedében.

Schmidt és Seres szánalmas módon próbálja manipulálni nem csak a régmúltat, hanem a közelmúltat is. Negatív példának felhozzák a szocialista kormányzathoz köthető „jóléti rendszerváltást”, minta emiatt úszott volna el a magyar költségvetés 2005-öt követően. Teszik ezt úgy, hogy nekik is tudniuk kell, hogy a pénzügyi egyensúlyra ez alig volt hatással. Annak felborulása olyan lépésekhez köthető, amelyek alapvetően a gazdagoknak kedveztek. Az első ilyen a támogatott lakáshitelek biztosítása a „felső kétszázezer” számára Orbán idején, a második pedig a betonlobby által erőltetett autópálya építések voltak Gyurcsány alatt. Érdekes, hogy Schmidt és Seres egy szót sem szól a tolnai dombokat átszelő alagutakról vagy a tökéletesen fölösleges viaduktról, pedig ezek az igazi szimbólumai az értelmetlen pénzkidobásnak.

Egyértelmű, hogy ez a vita a felül lévők vitája az alul levőkkel. Magyarországon két és fél évtized alatt a többség fejébe lett verve, hogy akik alulról kérnek azok élősködők, akik felülről lopnak, azok tisztelni való gazdasági szakemberek. Ennek az agymosásnak köszönhetően lehetett és lehet a legvadabb korrupciós ügyeket is komolyabb következmények nélkül végigvinni és ez a mentalitás kell ahhoz, hogy simán lehet frontálisan betámadni a rokkantakat, a hajléktalanokat vagy a segélyből élőket.

Mi a valós helyzet? Az, hogy nem lehet kategorikusan kijelenteni társadalmi csoportokról, hogy lusták vagy képtelenek a felelősségteljes döntésekre. A kollektív ítélkezés a nácizmus vagy a sztálinizmus alaptulajdonsága. Meglep, hogy erről pont nekem, egy marxistának kell felvilágosítanom az egykori anarchista Serest és a Terror háza igazgatónőjét, akinek legfeljebb abban van igazuk, hogy a globális verseny valóban komoly kihívásokat tartogat az emberiség számára, a végkövetkeztetésük azonban helytelen. Ha meghajlunk a profithajhász mentalitás előtt, akkor soha nem lehet elég olcsó a munkaerő. Éppen Magyarországon láthatjuk, hogy milyen galád módon építenek gyakran a munkát bármi áron vállaló emberekre, akik munkabérnek pusztán az ígéretére képesek hónapokat dolgozni. Emlékezzünk csak azokra a kiskunfélegyházi munkásokra, akik majd félévnyi ingyenmunka után döntöttek úgy, hogy az utolsó szállítmány gyárból való elszállítását megpróbálják akadályozni. Ezekért a „munkahelyekért” versenyezzünk? A válasz egyértelműen az, hogy nem. Egy baloldali számára maga a munkaerő-piaci versenyszemlélet is visszataszító, mivel fokozatos jóléti kompromisszumokra kényszerít. Nem véletlenül mondjuk Marx óta, hogy a nemzetközivé váló tőkét követve a munkásoknak is nemzetközi szinten kell szerveződnie. Csak így érhetjük el, hogy ne kelljen éhbérét vagy még annál is kevesebbért dolgozni, ne kelljen éhen pusztulnia néhány milliárd munka nélkül maradt embernek pusztán azért, hogy a virtuális térben a profitok néhány nullával gyarapodjanak.

De maradjunk a kapitalista viszonyok közepette, mert még itt sem olyan egyszerű a helyzet, miként azt Schmidt és Seres láttatják. A világ sikeres és kapitalista országai, ahol magas szinten tud maradni a táradalom széles köreinek jóléte, nem az olcsó munkaerővel versenyeznek, hanem az állam egyrészt hatékonyan közvetít a tőkések és a munkások között, másrészt intenzíven fejleszti a munkaerőt, azaz jól fizető és felelősségteljes beruházásokat ösztönöz. A magyar gazdaság tragédiája éppen az, hogy majd harminc éve olyan fejlődést ösztönzünk, amely képzetlen munkaerőt igényel és emiatt valóban a kínai munkavállalókkal kell konkuráljanak honfitársaink.

Seres a Schmidtet „támadók” szemére veti azt is, hogy nem az egész dolgozatot bírálják, hanem egy abból kiragadott apró kis részt. Valóban hosszan kellene foglalkozni azzal a sok butasággal is, amelyen keresztül Schmidt eljut a kritizált másfél mondatig. A kérdés csak az, hogy érdemes-e vitatkozni? Egy totálisan beszűkült szemlélettel, félremagyarázott történelmi tényekkel nincs mit kezdeni. Mit mondjunk arra, hogy valaki nemes egyszerűséggel a komplett náci mozgalmat áthelyezi a baloldalra? Mit kezdjünk azzal a szemlélettel, hogy az európai fasiszta mozgalmak előfutára, a Horthy-rendszer a mai magyar jobboldal és Schmidt számára az etalon és sérthetetlen? Nincs értelme a szörnyű tetteket a halottak száma alapján mérlegre helyezni. Sem a sztálinizmust, sem a nácizmust nincs helye mentegetni. Azt azonban már ne a munkások huszadik századai mozgalma nyakába varrjuk, hogy Hitler hatalomra került és felgyújtotta a világot! Hadd ne mentsük fel azokat a konzervatívokat, akik szálláscsinálói és – nem zsidó – tőkésként haszonélvezői voltak a nácizmusnak. Az pedig  egyszerű tény, hogy az emberiség történelmének legnagyobb szörnyűségét vörös csillagos katonák, partizánok és emberien gondolkodni tudó ellenállók millió állították meg. Schmidt Máriának tudnia kell, hogy hányan voltak azok, akik életüket adták baloldaliként is azért, hogy mi élhessünk és ennek a vitának ne valahol az Ural hegységben, a magyarok náci németek által kijelölt szálláshelyén kelljen lefolynia.

Hasonló kilátástalan történelmi vita az, hogy Schmidt Mária az egyik világbirodalomból csak a rosszat, a másikból csak a jót hajlandó meglátni. Mintha az Amerikai Egyesült Államok soha nem tett volna olyat, amelyet nem szabadott volna egy demokratikus országnak megtennie. Érdemes Schmidt emékezetébe idézni, hogy az USA saját őslakosságát módszeresen kiirtotta, majd a szovjet gulagokat idéző táborokba zárta? Beszéljünk arról, hogy mely világbirodalom vetette be az atombombát vagy gyilkolta módszeresen a civileket Vietnámban, Irakban vagy Afganisztánban? Vegyük komolyan, hogy az a Ronald Reagan az etalon, aki a tálibokat és az iszlám fundamentalistákat felfegyverezte és mély recesszióba taszította az Egyesült Államokat? Idézzük fel, hogy mely ország titkosszolgálata segítette Pinochet hatalomra kerülését és az azzal együtt járó népirtást? 

Schmidt eltemeti dolgozatában Marx tőkéjét. Én azt javaslom neki, hogy szépen ássa elő, porolja le és lapozza fel azt újra. Rá fog jönni, hogy a XIX. századi gondolatok mennyire pontosan írják le a tőke és a munka mai viszonyát is.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük