Elegem van a csicsás sírkövekből!

elegem van 2015

Az évnek ez az időszaka nem csak hangulatában hordozza magában az elmúlásra emlékezést, hanem erre a borongásra ráültettük a halottakról való megemlékezés ünnepét is. Ilyenkor lépni sem lehet a temetőkben, kaszálnak a krizantémárusok, akik közül az alkalmiaknak egy nap többször is sikerül eladni ugyanazt a csokrot ezzel cáfolva az anyagmegmaradás törvényét.

Temetkezési szokásaink meglepően sokszínűek. Alapvetően két iskola létezik, a hamvasztásos és a koporsós. A hamvasztásos temetkezés ideológiája is változatos. A leggyakoribb ok persze az anyagi, mert míg egy koporsós temetés százezreket kóstál, addig a hamvasztásos néhány tízezer forintból kijöhet. Vannak olyanok, akik kevésbé anyagi, mint inkább spirituális okból döntenek a hamvasztás mellett. Új jelenség figyelhető meg a kivándoroltak miatt: a távolság miatt már nehezen oldható meg a sír gondozása, látogatása, ezért egyszerűbb hamvasztani. Az ő szeretteiknek sírjai már nem Magyarországon domborulnak.

A koporsós temetés sokszor kizárólag a gyászolókról szól. Az elhunytnak mindegy. A szertartás, az ahhoz használt kellékek mennyisége és minősége a család hiúságának szimbóluma csupán, amelyen a temetkezési vállalkozók szépen keresnek. A búcsúbeszédekben általában eltorzítják Kosztolányit: „Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,…” szöveget: „Ismertük őt. Nagy volt és kiváló,…”-ra szokták módosítani különösen a protokolláris temetéseken. Pedig a lényeg nem a kiválóságon van, hanem a következő sorban: „csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.”

A temetőknek mégis van egy sajátos hangulata, amely számomra – aki szinte kényszeresen ironikusan szemléli a világot – nem az elmúlásról, hanem az emberi hiúságról szól. Ott fekszik a sok „pótolhatatlan” ember, és még ott is, haló poraikban is versenyeznek egymással, kinek van nagyobb, szebb, drágább síremléke.

Nem tudom megfigyelték-e, hogy a temetőkben van a legtöbb: „Szerető férj”, „Legjobb apa.” Van tehát remény a sok családját terrorizáló, iszákos, kurvázó férjnek! Ha meghalnak, elnyerhetik a magasztos címeket, alig kerül néhány tízezer forintba a kőfaragónál. Bizonyára van közöttük sok olyan, aki megérdemli, hogy így emlékezzenek rá, de egyfelől ez miért tartozik másra, másfelől a mennyiségből ítélve ezek a kitételek önigazolásra jók csupán. Hátborzongató, amikor a még életben lévő házastárs (általában a feleség) már magát is rávéseti a síremlékre, csak az elhalálozás időpontját hagyja üresen. Milyen lehet úgy kilátogatni a sírhoz, hogy saját magát is meglátogatja? És persze a sok böhöm nagy síremlék márványból, arany betűkkel, betongalambokkal… A temetők hercegei a kriptába temetkezők, ők úgy gondolják, hogy nemcsak az idővel, de kukacokkal is dacolva lebomlásukat lassabb biológiai folyamatnak teszik ki. Persze ezért alaposan kell a pénztárcába nyúlni, a sírok fosztogatóitól viszont a kripta sem véd. Az meg mennyire vonzó, hogy esetleg évszázadok múlva valami régész-orvosszakértő tanulmányozgassa az ember gyerekét.

Azt hiszem, hogy szeretteinkre való emlékezés nem kötődik a temetőhöz, ők a szívünkben élnek, és addig élnek, amíg van szív, amelyben élhetnek. A temetők csicsás síremlékeit nem a halottaknak állítjuk, hanem saját butaságunknak, hiúságunknak, amiből elegem van.

Bővebben: Elegem van!

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük