Ellenállás vagy szopás – a prekariátus születése?

prek

A nemzetközi helyzet fokozódik, a hurok szorul. A hetvenes évek gazdasági válságát még sikerült átvészelni azzal, hogy a tőke a globalizációban és a virtuális pénzügyi műveletekben talált szűz területeket, de a mostani válság után nincs hova továbblépni. Mindeközben jelentős eltolódás figyelhető meg a tőkejövedelmek javára a munkajövedelmekkel szemben. Ez a fontos arányváltozás csak egyik mutatója a bizonytalanság fokozatos növekedésének, ami az alsóbb rétegek után a középosztályt is kikezdte. Többen az átalakulás veszteseinek megszerveződésében látják az egyetlen lehetőséget a katasztrófa elkerülésére és a társadalmi kohézió helyreállítására; egy új osztályról, a prekariátus felemelkedéséről beszélnek.

A prekariátus fogalmával próbálják megragadni a bizonytalanság és kiszolgáltatottság növekedése által leginkább sújtott csoportokat. A proletariátus mintájára, amit az ipari termeléssel frissen gyárba kényszerített heterogén elemekre húztak rá ideológusok. Utóbbiak osztályba és szakszervezetbe szerveződése kényszerítette ki az olyan apróságokat, mint általános választójog, nyugdíj, fizetett szabadság, mielőtt a fogalmat súlyosan lejáratták a keleti totalitárius szocialista-kommunista-államkapitalista kísérletek. A prekariátus egy születőben lévő csoport, amibe mindenkit bedobálnak az illegális bevándorlótól kezdve a munkanélküli bányászon át a HR-től rettegő multirabszolgáig. A mozgalmi oldalról pedig az Occupytól az arab tavaszon át az Indignadosig.

Akkor ez egy blöff?

Lehet. De a növekvő bizonytalanság megkérdőjelezhetetlen – persze régiónként más hangsúlyokkal. A szociális ellátások visszavágása, az atipikus (és szürke/fekete) foglalkoztatottság térnyerése, a közszolgáltatások leépítése, a rugalmasság, a különböző ingyenmunkák és az önképzés fokozott elvárása, a kollektív szerződések hiánya, a kiszervezés, a munkanélküliségi ellátás csökkentése és feltételekhez kötése, a munkanélküliség és kiszámíthatatlanság növekedése, a karrier- és életperspektívák beszűkülése, és az ezekkel járó pszichikai terhek, vagy a Foxconn öngyilkosokat “védő” hálója. Vagyis a kockázatok és az ezzel járok terhek áthárítása az egyénre – még egyszerűbben: külföldi mosogatás.

Helyben is vagyunk. Kelet-Európában a rendszerváltás során (a Világbank szerint!)* a gazdasági világválsághoz mérhető gazdasági visszaesés söpört végig. A nagy lobbal beizzított kapitalizmus és szabad piac zászlaja alatt a régi és új elit véghezviszi a gazdaság átstrukturálását, szétrablását, magánosítását – aka privatizáció. Lejátszódik „gyorsban” az, ami nyugatabbra az elmúlt 40 év sztorija: azok, akik a globális termelést szervezik (multik, tőkések, pénzügyi alapok) hatalmi pozíciójukat megsokszorozzák a munkavállalókkal (vagy munkát vállalni akarókkal) szemben. A kormányok mindeközben tehetetlenek, hiszen költségvetésüket hitelből finanszírozzák, ezért előbbiektől lényegesen jobban függnek, mint utóbbiaktól – marad számukra az, hogy rendészeti kérdést csinálnak az ügyből.

És hol jön ki a feszkó? A kocsmában (mind a kül-, mind a belvárosban), a hétköznapi fasizmusban (nem, nem a gárdaparára gondolok hanem arra, hogy nem lehet úgy beállni a piacon a sorba, hogy ne balhézzon össze két arc vmi fxxxságon), meg abban hogy „ha én húsz évvel fiatalabb lennék, biztos elmennék külföldre.” Hogy ez a magyar virtus? Lófxxxt. Maximum itt az informális kiskapuk társadalmi feszültséglevezető képessége lényegesen nagyobb. Kialakul az oligarchabirodalom, akinek már az is tök mindegy, hogy jobb vagy bal, libsi vagy konzi, hiszen jó (kádári) szokás szerint ő maga az állam. Közben a szegénységi küszöb alatt 3 millióan élnek, ebből 7-800 ezernek napi gondjai vannak. Mi vár ezekre az emberekre? Ha valaki pedig ezt leszarja, akkor: mennyiért vállalnak vajon munkát, mennyire nyomják le a béreket? Vagy mennyit képesek beledobni a közösbe?

A para nem csak azokat érinti, akik legalul vannak, hanem mindenkit egy szinttel lejjebb vág. A prekariátus azoknak a mozgalma, akiket egyre nagyobb bizonytalanságba kényszerítenek a változások, de felismerve közös érdekeiket, nem egymásnak esnek, hanem közösen kezdenek el cselekedni és próbálják visszavenni saját életfeltételeik feletti kontrollt. Nálunk ez az első lépés szokott különösen nehéznek tűnni, a hatalom “oszd meg és uralkodj”-elve eddig általában jól működött. Dehát a nemzetközi helyzet fokozódik, a hurok szorul … szóval mielőtt egymásnak esnénk, azért érdemes lenne belegondolni, hogy kik az áldozatok és kik is profitálnak ebből az egészből.

————————————————————————————-

*:”The magnitude and duration of the transition recession was, for all countries, comparable to that for developed countries during the Great Depression, and for most of them it was much worse.” in.:Transition – The First Ten Years  Analysis and Lessons for Eastern Europe and the Former Soviet Union, Washington , DC World Bank, 2002, 3.o.

FORRÁS: Fent és Lent Blog

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük