Ellenállni!

wall

A “Fal” is ellenállásra szólít!

A gazdasági világválságra többféle választ adnak a világ népei. Sajnos többnyire a rémület, a tehetetlenség, a menekülés a válság elől határokon át – hiába, mert a válság előbb-utóbb mindenütt utoléri az embert, a migránsokat pedig egyre ellenségesebben fogadják az összes jómódúbb országban – , a kapkodás a felelet. Az államok többnyire avval kísérleteznek, hogy egymás ellen fordítsák a globális válság különféle (részben persze eltérő érdekű) kárvallottait, és hogy különféle kuruzslóreceptekkel és demagóg, hazug, igazságtalan “megoldásokkal” áltassák őket.


A hozzánk képest gazdag dél-európai országok (Görögország, Ciprus, Portugália, maholnap Spanyol- és Olaszország) az összeomlás határán vannak, Kelet-Közép-Európában Magyarország és Szlovénia (nemsokára Szlovákia) recesszióba süllyed, a balkáni országok nyomorognak. Japán inog. A nemzetközi gazdasági és pénzügyi szervezetek folytatják rég csődöt mondott politikájukat – a legtöbb kormány is.

Hőn óhajtott kormányváltások – mint például Francia- és Olaszországban – keserű csalódásba torkollanak. Régi államok esnek szét (Spanyolország a katalán és a baszk, Nagy-Britannia a skót szeparatizmus miatt – követve a volt Szovjetuniót, a volt Jugoszláviát, a volt Csehszlovákiát). Terjed az etnicizmus és a rasszizmus, sok helyütt korrupt és erőszakos kormányok teszik tönkre azt a keveset, ami a polgári demokráciákból itt-ott megmaradt. A harmadik világ forradalmai kudarcot vallottak, a Nyugat győzedelmes armadái belefulladnak a sivatagi homokba, a latin-amerikai félszocialista kísérletek penészednek, az “emberi jogok”: rossz tréfa. A világ tehetetlenül nézi a szíriai mészárlást.

A kétségbeesés rossz tanácsokat ad: hódít a babona és az előítélet.

Inspiráló, tehetséges vezetőknek – ilyen volt nemrég Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke – fordít hátat unottan a kudarcokba belefáradt közvélemény.

S ami mindennél aggasztóbb: a népakaratot eddig így-úgy, annyira-amennyire mégiscsak szolgáló intézmények (pártok, szakszervezetek, egyházak) veszítik el teljesen a népek bizalmát. A modern korban hagyományossá vált világnézetek kiüresednek, halk sóhajjal lehelik ki a lelküket, anélkül, hogy bárki érdemesnek tartaná fölfigyelni. Még vannak emberek, akik liberálisnak, konzervatívnak vagy szocialistának nevezik magukat – de ezek többnyire üres szavak, s igen gyakran (ön)félreértésen alapulnak. A hazafiság, a nemzeti büszkeség és a vallásos hit nyomokban még előfordul, de jelentése alaposan megváltozott – elszánt nacionalisták vándorolnak ki, és egyházi jelképekhez ragaszkodó hívek veszik semmibe derűsen a legelemibb parancsolatokat. A valaha oly erős római katolikus világegyház beleragadt a legszánalmasabb szexuálpolitikai küzdelmekbe, a vörös zászlókkal és vörös csillagokkal szügyig dekorált Kínai Népköztársaság és vezető ereje, a délceg Kínai Kommunista Párt a legszélsőségesebb ultrakapitalizmust kombinálja a neokonfuciánus tekintélyelvűséggel és rendőrállami brutalitással.

A magyar miniszterelnök ilyen szavakkal parentálja el a kormánytól független médiahatóság elhunyt elnökét: úgy voltak egymással, “…ahogy a bajtársak, a katonabajtársak szoktak. Csendben, szó és fogadkozás nélkül, az utolsó csepp vérig, az utolsó leheletig, az utolsó golyóig. Katonaként, szolgálatteljesítés közben érte a halál.” Szavaiból csakugyan süt a valóságos szeretet és nagyrabecsülés, ám milyen fölfogás ez a politikáról és a demokratikus tisztségviselők közötti kapcsolatról? Milyen állam ez? Milyen elit irányítja ezt az országot? (No meg a közszolgálati médiákat és a sajtórendészetet?)

És milyen alternatíva látszik evvel szemben?

Minél kevesebbet mondunk a magyarországi ellenzéki pártokról, annál jobb – nekik és nekünk.

2013. május elsejére rég óhajtott esemény következik be: az egyesülést tervezi három nagy szakszervezeti konföderáció, az MSZOSZ, az Autonómok és a SZEF (remélhetőleg majd az ÉSZT is csatlakozik később); már korábban – a Liga kezdeményezésére – összefogott a három legjelentősebb vasutasszakszervezet.

Erre minden haladó embernek hangos hurrát kell kiáltania – csakhogy…

Először is ez a mindenképpen üdvözlendő, pozitív fejlemény szerintem későn jött, legalább tíz évvel később a kelleténél. Másodszor: kérdés, hogy a hitelüket vesztett, rendkívül népszerűtlen szakszervezetek – amelyeket (hol indokoltan, hol kevésbé) a különféle politikai pártokhoz fűződő kapcsolataik miatt bírálnak – mennyire harcosak, mennyire elszántak, mennyire SZTRÁJKKÉPESEK, mennyire hajlandók a szervezett dolgozókat (az összlétszám 16 százalékát) mozgósítani, amikor mindenki retteg az elbocsátástól, az állami szektorban, ahol a főnökség nem tűri a lázongást, és a magánvállalatoknál, ahol a legtöbb helyen valóságos terror uralkodik, és ahol – bár nem mindenütt – úgy üldözik a szakmai szervezkedést, mint 1945 előtt. (Az 1949 és 1989 közötti sztrájktilalmas időkről ne is szóljunk.)

Harmadszor: az is kérdés, hogy az egyik hagyományosan nagyon nehéz munkásmozgalmi problémát, a munkanélküliekkel való szolidaritást, hogyan kívánja megoldani az egységesülő szakszervezeti mozgalom? A munkanélküli-segély folyósítását három hónapra korlátozta a jobboldali, munkásellenes kormány, és a tartós munkanélküliek segélyezését (alkotmányellenes módon) a közmunka teljesítéséhez köti – ez még a “baloldalinak” nevezett, szintúgy munkásellenes kormány ötlete (is) volt – , ez ellen szakadatlanul tiltakozni kellene. De itt belép a munkásmozgalom régi ellensége, az etnikai előítélet: mivel a közvélemény jelentős (bár nem tudni pontosan, mekkora) része a közmunkát a romákkal való KITOLÁSnak tartja, ezért ez a gyalázatos jogintézmény – hiszen a munkáért munkabér jár, a segélyért pedig fogalma szerint nem szabad ellenszolgáltatást kérni, márpedig sokfélét kérnek ma már – széles körben elfogadott. “A közmunkások szakszervezetének” létrehozása elvileg remek ötlet, de mivel az egyik – nem általánosan tisztelt – párt, az MSZP teremtette meg, nagy iránta a bizalmatlanság, amelyet a hivatalos állami propaganda is táplál.

A szolidaritás különben is gyalázatos állapotban van. A diákmozgalmakkal, a fölsőoktatási és a közoktatási “reformokkal” egy időben az egyetemi-főiskolai oktatóknak, a gimnáziumi, általános iskolai tanároknak, tanítóknak EGYSZERRE kellett volna sztrájkba lépniük. Némi félénk torokköszörülés után – nem történt semmi. A PSZ és a HÖOK simán kiegyezett a kormánnyal pár látszatengedmény fejében, a többiek – fejüket csóválva – némán követték őket.

Törvénymódosítással tették lehetővé az etnikai (ha tetszik: faji) szegregációt. Nyíregyházán – a görög katolikus egyház felejthetetlen segítségével – teljesen szegregált, tisztán roma iskolát tartanak fönn; amikor az egyik jogvédő csoport pört indított, hogy ezt a gyalázatos helyzetet megszüntesse, uszító kampány indult ellene (még az érdekelt cigány családokat is láthatólag megtévesztették). A pedagógustársadalom hallgat.

A magyarországi dolgozók, a magyarországi állástalanok és nyugdíjasok joggal gondolhatják, hogy csak magukra számíthatnak, nem áll mellettük szervezett erő. Ezen csak következetes politikai és szervezőmunka, no meg a bizony nem kockázatmentes áldozatvállalás segíthet.

Az ellenállásnak van gazdasági értelme. A recesszió egyik fő oka az alacsony munkabér és nyugdíj. A kilátásokat rontja a munkaerőbe való beruházás alacsony szintje: a két évvel ezelőtti állapothoz képest 45 ezerrel (!!!) kevesebb hallgató jelentkezett idén a magyarországi egyetemekre és főiskolákra az ostoba átalakítások és “reformok” miatt. (A legjobb professzorok kényszernyugdíjazása vagy elbocsátása se ígér sok jót a színvonal tekintetében…) A magasabb bérekért és nyugdíjakért küzdeni kell, a dolgozó nép nem fogja ajándékba kapni őket.

A kormány megpróbálja alacsonyan tartani vagy csökkenteni a hatósági energiaárakat és a közüzemi díjakat: EZ – VAGYIS A REZSICSÖKKENTÉS – ÖNMAGÁBAN HELYES. Természetesen ebben is érvényesíteni kellene a társadalmi igazságosság elvét, a rászorulóknak jobban kell járniuk – anélkül, hogy a hatóság állandóan jövedelmi kimutatásokért zaklatná a fogyasztókat. A társadalmi igazságosság különben is hiányzik az új magyar állam alapelvei közül.

Az alkotmányozó hatalom – az Országgyűlés (jelenlegi) minősített többsége – kiiktatta Magyarország Alaptörvényéből az “egyenlő munkáért egyenlő bért” követelő cikkelyt (ez a gesztus, bár burkoltan, mindenekelőtt a magyar nők, elsősorban a magyar munkásnők ellen irányul). Ugyanez a mostani parlamenti többség az új alkotmányba (az ún. Alaptörvénybe) beleírta az egykulcsos személyi jövedelemadót, amely – azon túl, hogy mélységesen igazságtalan és erkölcstelen – hírhedten gazdaságtalan is, ezért is szüntetik meg másutt, ahol még előfordul. Tömeges tiltakozásokra van szükség ennek a gyalázatos adófajtának a fölszámolására.

A kormány lineárisan segíti vagy sújtja a fogyasztókat: egyformán a milliárdosokat és a rokkantnyugdíjas kazánkovácsokat és kórházi takarítókat – egyformán csökken a vízdíjuk és a szemétszállítási díjuk, s egyforma mértékben fizetik a boltban a nemzetközi összehasonlításban is példátlanul magas, 27 százalékos általános forgalmi adót (áfát). Nem véletlenül ellenezte és ellenzi a szociáldemokrácia már másfél évszázada az eleve igazságtalan forgalmi adót mint olyant (s mindenféle közvetett adót). Van olyan amerikai tagállam, ahol a forgalmi adó – mint köztudomásúlag immorális elvonás – alkotmányos tiltás alá esik majdnem évszázada.

A magyarországi kormány általában is a honpolgárokat kizárólag fogyasztóknak tekinti: mint termelőknek – vagy volt termelőknek, azaz nyugdíjasoknak, illetve jövendő termelőknek, azaz diákoknak – alig vannak jogaik. Az új Munka törvénykönyve és a sztrájktörvény ún. novellája (azaz alapos módosítása) tehetetlenségre ítéli a szakszervezeteket, amelyekkel a “munkaadó” mind az állami, mind a magánszektorban úgy bánik, mint a ronggyal.

Itt kell szóvá tennünk a polgári sajtó bántó szóhasználatát is: “munkavállalónak” nevezi a dolgozókat, mintha az éhhalál fenyegetésének árnyékában munkába állók önkéntesen, széles jókedvükben “vállalnák” a gerinctörő, egyhangú, piszkos, egészségtelen, rosszul fizetett munkát. Ugyanez a sajtó ezerszeresen sulykolja, hogy a szakszervezetek “érdekképviseletek”, hogy a szakszervezeti aktivisták “érdekvédők”; ezt a VOSZ-ról, a GYOSZ-ról, a kereskedelmi kamaráról, a bankszövetségről, az AmCham-ról nem olvassuk – ez utóbbiak nyilván a magán- és csoportérdek és önzés fölött állnak.

A még mindig a legnépszerűbb, “baloldalinak” nevezett országos napilapban az országos bérajánlásról és az egységesülő vasutasszakszervezetekről a vezető publicisztikát a vállakozók – nyilván nem érdekképviseletének, hanem vélhetőleg – ÉRTÉKKÉPVISELETÉNEK elnöke írja.

Bár az Alkotmánybíróságnak a jövőben nem szabad alkotmányos precedenseket (pl. a saját korábbi ítéleteit) tekintetbe vennie, mégis: tartsuk észben, hogy annak idején (a végsőkig feszítve saját hatáskörét, amely ezek szerint ma már ilyen széles) lehetővé tette a “szociális népszavazást”, amelynek következtében Magyarországon tilos a NEM INGYENES kórházi kezelés, és tilos a tandíj (beleértve a “költségtérítést”). Így tehát ún. költségvetési vonzatú ügyekben immár lehet népszavazást kezdeményezni. A Munka törvénykönyvét és a sztrájktörvényt népszavazás útján kellene eltörölni.

De mindaddig semmi se lesz itt, ameddig nincs olyan sztrájk, amely tényleges reálbéremelést ér el. Addig mindenfajta munkásmozgalom, baloldal, szakszervezet csak látszat.

Magyarország kilenc és fél millió lakosából négymillió él a szegénységi küszöb alatt, ebből egymillió “mélyszegénységben”, azaz nyomorban, éhezve, fázva, betegen, minden kultúrától és örömtől megfosztva. Ez a négymillió – majdnem a “lakosság”, azaz a magyar nép fele – hangtalan és láthatatlan. A legtöbb, ami jut neki, az a jószívű, művelt emberek részvéte, akárcsak a tizenkilencedik század első felében. Saját szava nincs, mert nincs saját szervezete.

Tehát nincsen saját ereje.

És megfordítva: ameddig nincs saját ereje, addig szava se lesz. A szegénység egyre terjedelmesebb irodalmában a szegénység a tekintet tárgya. De nem a cselekvés alanya.

Évezredes tapasztalat bizonyítja, hogy a szegénységet nem lehet megszüntetni – vagy akár csak jelentős mértékben enyhíteni – “fölülről”. Ugyanis “fönt” szükségképpen abban bíznak, hogy majd “beindul a gazdaság”: a költségvetési egyensúly helyreállításával, a hiánycsökkentéssel, a megszorító intézkedésekkel. Két évtizede ezt halljuk, s a szegénység egyre nő. Mind a válság, mind a válságkezelés csak a nyomort és a kiszolgáltatottságot fokozza.

Fordulat magától nem lesz. Fordulatot csak az ellenállás hozhat.

FORRÁS: Népszava

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük