Elvi sólet

konokpéter003

Az egész az árengedményes füstült pulykacombbal kezdődött.

A faluban, ahol K. lakott, remek hentes volt. Egy hentes persze nem attól lesz remek, hogy szabadidejében mondjuk, Palestrinát hallgat, vagy sűrűn adakozik az árvák javára, nem. Ettől kiváló ember lehet, vájtfülű műélvező és példás polgár, de hentesileg mindez lényegtelen. Egy remek hentesnél az ember olyan váratlan kincsekre bukkanthat, mint a marhapofa, a bikahere, vagy apró kacsacomb-darabok, amelyek a combok fazonigazításából hullottak ki, szaftos combszélek, kifejezetten józan áron, mégis hordozva az eredeti, dús combok minden kulináris előnyét.

Vagy éppen házilag füstölt pulyka-felsőcombokat, igen nyomott áron.

A házilag füstölt, nyomott árú pulykacombok azonnal felébresztették K.-ban a sólet igényét. Nem mintha gyerekkorában az asztal körül kergették volna, ha szombatonként nem sóletet evett. K.-nak egyáltalán nem voltak ilyesféle kötődései, sóletet először tizenévesként evett, valami kifőzdében, és nem volt tőle elragadtatva. Vallástalan családban nőtt fel, és még nagyanyja sóletjére sem emlékezhetett vissza jóleső nosztalgiával, lévén egyik nagyanyja talán tót volt, a másik talán sváb, és nem csináltak sóletet. Az az első, kifőzdei sólet pedig – miként a kifőzdei, sőt flancos éttermi sóletek túlnyomó része – valójában füstölt húsokkal és gerslivel bolondított babfőzelék volt, laktató, de teljesen deszakralizált étel. Elvtelen fogyasztási cikk egy fogyasztói társadalomban.

K. ugyanis a sólet iránti elfogult szeretetét irodalmi forrásokból táplálta. Olvasott a sóletről, ahogy általában véve is leginkább könyvekben találkozott nagy, híres ételekkel, így a Wellington bélszínnel, a papírvékony, bükkfán füstölt lazaccal, amit hirtelen ráolvasztott Gruyère-sajttal és friss rukkolalevéllel tálalnak, vagy a bolondos nevű jambalayával, amiben csak úgy hemzseg a sok étikagyló, süldőkorában lemészárolt garnéla és friss okra. K. elvi sóletismerőként kezdte annak idején, és mindig megmaradt elvi sóletrajongónak, aki az askenázi irodalomból vette sólet-metaforáit.

Az ennyire szikáran elvi sóletnek azonban a faluban (sőt az országban), ahol K. lakott, nagyon is gyakorlati akadályai voltak. Ezek részint anyagi természetűek voltak. K. bölcsészként (az elvi sóletrajongók szinte kivétel nélkül bölcsészek, vagy hasonló, a társadalom szempontjából kevéssé hasznos funkcióval bírnak) nemigen engedhette meg magának a füstölt libamellet és az érlelt marhaszegyet, amelyek egy szigorúan elvi sóletben központi szerepet kapnak. A babot és a gerslit igen (K., aki egyetemi évei alatt piacokon babot és más szemesterményeket árult, eléggé értett a különféle babokhoz, ezzel tehát nem volt gond).

És itt jött a képbe a füstölt pulyka-felsőcomb. Apró engedmény, kisebb kapituláció a valóság előtt, de még tolerálható. K. vett egy szép szelet rostélyost is (ami szintén nem annyira ortodox, mégis érthető lépés volt a marhaszegy árát tekintve). A libazsírt K. a CBA-ban szándékozott beszerezni. A faluban, ahol K. lakott, a CBA volt az egyetlen jelentősebb bolt, és bár K. (aki az elvek emberének tartotta magát) nem szívesen vásárolt a CBA-ban, meggyőzte magát, hogy a kormányközeli boltban csupa olyan ember dolgozik, mint ő, aki egyáltalán nem volt kormányközeli. Az kissé visszariasztotta, hogy libazsír éppen nem volt kapható, de akciós szlovák sertészsír igen. Ez már jókora eretnekségnek tűnt, de K.-t vallási megfontolások nem befolyásolták, sóletjének szakralitása nem volt transzcendens. Megvette még a babot is a zöldségesnél, szép, éppen megfelelő fehérbabot kapott, aprószeműt, nem több éveset. Alapvetően elégedett volt vele. Hagymája volt otthon, jóféle cserdi cigányhagyma, ajándékba kapta. És persze a pirospaprika. K. tudta, hogy a pirospaprika minősége kulcsfontosságú, pontosabban van, ami pirospaprika, és van, amit csak annak neveznek, és ez utóbbi hangsúlyosan kerülendő. A pirospaprikát ezért inkább piacon vásárolta (de megkóstolta mindig, hiszen piacozó múltja miatt eléggé tisztában volt vele, hogy az elárusítóhely, a sokszoknyás, roppant autentikus parasztnéni még semmire sem garancia.) Mostani pirospaprikáját viszont K. szintén ajándékba kapta, mint a hagymát, és igen jó minőségűnek találta.

K. előző este gondosan beáztatta a babot (előtte szellőzni hagyta, hogy a zsizsikek elleni gázkezelés utolsó nyomai is kipárologjanak belőle), bepácolta a marhahúst. Reggel felvágott három fej ropogós cserdi hagymát, két fej (vélhetően kínai) fokhagymát szétzúzott, és a szlovák disznózsíron (kissé azért pironkodva) megdinsztelte, paprikával megszórta, kevés vízzel felöntötte (éppen csak néhány másodpercet adva a paprikának, hogy a forró hagymás zsírban az ízei kirobbanjanak). Ezt az alapot összekeverte babbal-gerslivel, és a felkockázott húsokkal (K. nem volt a réteges lerakás híve, ezt a túlzott pedantéria kényszeres jelének tekintette). Kevés kömény, babérlevél, csipetnyi római kömény. Komoly mennyiségű keverék lett, pont kitöltötte a jókora cserépedényt. K. eredetileg a régi öntöttvas lábosban akarta elkészíteni, amit nagyanyjától örökölt, de azután mégis a cserépedény mellett döntött, hiszen sóletjében, mint tudjuk, nem volt semmi nagyanyai. A sütőt kilencven fokra állította, és elégedetten hátradőlt.

– Elvi sólet lesz – gondolta. Akciós füstölthús, rostélyos. Cigányok termelte biohagyma, szlovák disznózsír a CBA-ból, a jól kiválasztott bab, vélhetőleg Lengyelországból (K. ismerte a babok nemzetközi útvonalait). Kínai fokhagyma, magyar házi pirospaprika. Az öreg, viharvert vaslábas helyett az Auchanban vásárolt cserépedény. Villanysütő.

Az irodalmi előképeknek talán nem felelt meg mindenben, sőt. De kósernek kóser volt, legalábbis, ahogy K. értelmezte, aki hajlamos volt azzal hízelegni magának, hogy elvei szilárdak, de rugalmasak, mint a vörösborban hosszan konfitált marhapofa (mondom, remek hentes volt a faluban).

K. nem hitt az egységes kultúrában. A kultúrák összjátékában, egymásra hatásában hitt, és az elvi sóletben, ami egyszerre örök és egyszeri, szilárd és illékony. Az ilyen kultúrát nem lehet elvenni, csak dúsítani, variálni. Az ilyen kultúra, ahogy lassan összesül, csendesen rotyogva remek illatot áraszt. Az ilyen kultúrát napokig is lehet enni anélkül, hogy unalmassá válna.

A sólet, gondolta K., csak egy szó. A hangsúly az elveken van.

A CBA miatt azért egy kicsit szégyellte magát.

Forrás: Facebook

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük