Érdemek és korlátok – a Baloldali Frontról

bastille

“Il n’est pas de sauveurs suprêmes / Ni dieu, ni César, ni tribune”
Essünk túl gyorsan a tényeken: a francia elnökválasztás nagy eseménye, amivel tele vannak a médiák, az internet, a tévék, az újságok, Franciaországban és a művelt világban (Magyarországon kívül persze, leszámítva Simicska Lajos lapját és a bérgyilkosok által is elpusztíthatatlan Frei Tamást – Illetve amint megtudtuk, a Munkások Újsága is közölte – szerk – ), hogy a Baloldali Front elnöke Jean-Luc Mélenchon a szavazatok 15-17 százalékára számíthat az elnökválasztás első fordulójában. Ez az ún. Baloldali Front 2009-ban jött létre a halódó Francia Kommunista Párt (PCF) és a Szocialista Pártot annak szociálliberális politika miatt 2008-ban, éppen Mélenchon vezetésével (főként a német Die Linke példájára) elhagyó balszárny egyesülésével.

A párt és Mélenchon mostani előretörése elsősorban természetesen a megszorítási politikának való társadalmi ellenállásnak köszönhető, melynek radikalizálódását csak tovább erősítették az elmúlt évek szociális mozgalmainak vereségei (főleg a nyugdíjreform keresztülvitelére gondolhatunk). Franciák milliói látják egy Mélenchon-szavazatban az esélyt, hogy túl azon, hogy megszabadulnak Nicolas Sarkozy-tól, elkerüljék a legutóbbi nem túl fényesre sikerült baloldali kormányzás (1997-2002), a Jospin-kormány szociálliberalizmusának csalódásait is. A szocialistákkal szembeni bizalmatlanság annál is érthetőbb, mert jelöltjük, François Hollande kétségtelenül kitette a kártyáit az asztalra (szemben például az 1981-es Mitterrand-nal): megoldási javaslatai finoman szólva sem váltottak ki össznépi lelkesedést, hiszen a hírhedt euro-paktum újratágyalásának félénk ígérete mellett (mely egyrészt lehetetlennek tűnik, másrészt olyan médiaellenszelet váltott ki még Franciaországban is, hogy azonnal tudni lehetett, hogy mi a lényeg és hol van az átléphetetlen határ) lényegében csak szimbolikus intézkedéseket tartalmaznak, a megszorítási politika tartalmi fenntartása mellett. Ebben a kotextusban a Baloldali Front egyre inkább úgy tűnik fel, mint a hasznos szavazat az első fordulóban, egy olyan radikális voks, amely legalábbis kellemetlen lehet a választásokat minden bizonnyal megnyerő Hollande számára. Ez a hit adja a Baloldali Front kampányának lendületét, ez fűti az egyre harcosabb választási nagygyűléseket, ez a kombattív hangulat érződik egyre inkább a mindenapokban és persze ez okozza Mélenchon népszerűségét is.
A már temetett Francia Kommunista Párt tagjainak rég látott mobilizációja kulcsszerepet játszik mindebben: hajlamosak voltunk elfelejteni, hogy a PCF (főleg szakszervezeti és helyi politikai beágyazódottsága miatt) még mindig tömegpárt. A kommunisták kezdetben igen visszafogottak voltak a volt szocialista (és volt trockista) Mélenchon iránt, azonban hamar nyilvánvaló vált számukra, hogy a Baloldali Front vezetője igen komoly esélyt kínál nekik, hogy megállítsák az évtizedek óta tartó zuhanásukat. Ráadásul az  öregedő párt valóságos új fuvallatot kapott az egyre inkább beinduló Mélenchon-kampánytól: fiatalok ezrei csatlakoznak a párthoz, vesznek részt a nagygyűlések szervezésében, ragasztanak plakátot, újra trendi lett (lényegében a hatvanas évek eleje óta!) ha nem is maga a PCF, de a Baloldali Front bizonyosan. A siker másik kulcsa alig tagadhatóan magának Jean-Luc Mélenchonnak a személyisége. Az elnökjelölt igazi kemény débatteur, kitűnő vitázó és anyanyelvi szinten beszéli ennek a baloldali miliőnek a nyelvét a forradalmi szimbolikától, az „egységfronton” át a „burzsoá újságírók” megleckéztetésésig.

A kétarcúság fényei…

Mindenestre azt is le kell szögeznünk, hogy amit nemzetközi sajtó (Magyarországról mindez teljesen láthatatlan, de hetek óta valóban Mélenchon – különböző előjelekkel persze – az európai, sőt az amerikai lapok sztárja) jobboldali és szociálliberális része „gazdasági rémálomnak”, „őrült fantáziálásnak” nevez Mélenchon programjában, az aligha nagyobb őrültség mint az európai gazdaságpolitikák valósága. Már Soros Györgytől az Obama-adminisztráción át a „The Financial Times”-ig (!!!!) könyörögnek főleg persze Merkelnek, hogy az Unió azonnal hagyjon fel a kontinenst tartós recesszióba, mély válságba, egetverő munkanélküliségbe taszító megszorítási politikájával, melyet az ún. európaktum foglalt jogszabályba és számos tagállam egyenesen az alkotmányába. Ehhez képest a Baloldali Front jelöltjének javaslatai nem tűnnek irracionálisnak: követeli a minimálbér megemelését, a munkaidő csökkentését, a legmagasabb jövedelmek kemény megadóztatását, azt, hogy az Európai Központ Bank ugyanolyan kamattal (egy százalék) adjon hitelt az államoknak, mint a bankoknak, valós „ökológiai tervezést”, a francia monarchikus V. Köztársaság végét, igazi munkahelyi demokráciát – hogy csak a legfontosabbakat említsük.  Forradalom mindez? Dehogy. Mondjuk úgy radikális reformizus. Egyszóval a követelése annak, hogy ha a baloldal kományoz, az legalább látszódjon is.  
Mint ahogy az is kétségtelen tény, hogy az amúgy számunkra személyében mérsékelten szimpatikus, igen agresszív, feltehetően betegesen hiú és a trockistákra jellemző visszafogott vitastílussal bíró Mélenchon egy emlékezetes tévévitában olyan szépen mosta fel a padlót az addig rettegett (valóban igen jó, ámde meglehetősen primitív débatteuse-nek számító) Marine Le Pennel, hogy tényleg öröm volt nézni. Ez a „Front a Front” (Baloldali vs. Nemzeti) elleni nyílt sisakos politika kétségtelenül igen szimpatikus volt végig a kampány alatt: Mélenchon nem hogy menekült volna Le Pen elől, hanem folyamatosan provokálta, kijelentéseivel nyílt vitába szállt, demagógiáját teljes össztűz alá vette. A dolog inkább szimbolikusan volt hatékony talán, mint a gyakorlatban (a felmérések szerint a 2007-es Le Pen szavazók alig 3 százalékát sikerült elhódítani): megmutatni, hogy szó sem lehet arról, hogy a szégyen, miszerint a Nemzeti Front a legnagyobb munkáspárt, eltűrhető lenne. A kép tényleg megváltozott, és ez Mélenchon harcos természetének el nem múló érdeme: a „lenti” Franciaország hangja újra a baloldalról szól.
Ehhez kétségkívül kellett az is, hogy ez a hang egységes legyen: hiszen maga a mostani választási előretörés valójában igen mérsékelt. Nagyjából ugyanott tart a szélsőbaloldal, mint tíz éve: 2002-ben a négy (három trockista és egy ex-sztálinista kommunista) jelölt 14 százalékot szerzett a választásokon, ma Mélenchon 15 és 17 százalék között áll. 

Persze ennek a másik oldala az is, hogy akkoriban két igazi outsider, a hivatásos politikával semmilyen kapcsolatban nem levő jelölt (Arlette Laguiller és Olivier Besancenot) hordozta az „antikapitalizmus” zászlaját, ma pedig a politikai establishment teljes jogú tagja, a szenátor, volt miniszter Mélenchon „az állampolgárok forradalmának” néptribuna, a politikai elitnek címzett (az argentin gyárfoglalóktól lopott – „Que se vayan todos!”)  „Mind tűnjetek el!” című könyv szerzője. Ez a felszólítás bizonyára a szenátorokra és a volt miniszterekre nem vonatkozik. A másik két baloldali párt egy-egy százalékon álló jelöltje ma is egy gimnáziumi tanárnő, Nathalie Arnaud (Lutte Ouvrière) és egy gyári munkás, Philippe Poutou (Nouveau Parti Anticapitaliste) – különösen utóbbi a figyelemreméltó, hiszen a kampány előtt a Mélenchonnál utcahosszal népszerűbb, már említett Besancenot éppen a politika professzionálódása és a személye körül kialakult erős médiatizáció miatt lépett hátrább egy lépéssel.

A mostani Baloldali Front-tábor lényegében a másfél évtizede meglevő szélsőbalos tábor egésze, egy ember mögé felsorakozva (ez a közvetlen elnökválasztás rémes perszonalizációjából is fakad – noha ebben a rendszerben kétségkívül hatékonyabb így). A számadatok ezt maximálisan bizonyítják: a 2007-es trockista szavazók kétharmada, a volt zöldek harmada (Franciaországban a Zöldek baloldali párt, sőt még José Bové is jelölt volt legutóbb) szavaz ma Mélenchonra – ez kiegészül a volt Royal-szavazók (ő volt a szocialisták 2007-es jelöltje) mintegy negyedével. Lényegében arról van szó, hogy összeolvadt a fiatalos, antiglob, feminista, internacionalista, bevándorló-barát volt LCR-, majd NPA-tábor a Kommunista Párt öregedő, jakobinus, franco-centrikus, fehér, erősen maszkulin bázisával, mely kiegészült némi – de egyre számosabb –  balra csúszó szocialistával és zölddel. Felülreprezentáltak benne így életkorilag egyrész a fiatalok, másrészt a régi kommunista generáció (a 18 és 24 év, illetve az 50 és 64 év közöttiek negyede-ötöde Mélenchon szavazó), más tekintetben pedig a szakképzetlen munkások és persze a közalkalmazottak. Igen fontos tény az is, hogy a Baloldali Front tábora egyre kevésbé „proteszt”-szavazatot jelent: a Mélenchon szavazók jó háromnegyede valóban óhajtja, hogy jelöltje a köztársaság elnöke legyen, nem csak valamiféle „üzenetet” akar küldeni a szociálliberális kormányzás számára.     

Ez igen jó hír, de azért jelenti azt is, hogy továbbra sincsenek igazán jelen a külvárosok (a hisztériával ellentétben itt elsöprő többségben francia állampolgárok laknak – csak lehet, hogy éppen nem fehérek, szégyen arra, aki szerint ezért nem is franciák), a választástól való távolmaradás új rekordot fog dönteni mintegy 30 százalékkal, amihez még hozzá kell adni 6-8 százaléknyi állampolgárt, aki fel sem vetette magát a választási listákra (ez Franciaországban nem automatikus). És mint már szóltunk róla, nem sikerült a Nemzeti Front-ellenes üdvözlendő hadjárat fő eleme, azaz a fehér, főleg kétkezi munkások (bár ezek egyre inkább munkanélküliek) egy részének  visszahódítása a szélsőjobbtól. Ezt egyébként választási földrajz is igazolja: Mélenchon előretörése éppen ott a legkorlátozottabb (a dezindusztrializált, hatalmas munkanélküliseggél küzdő, egyre reménytelenebb helyzetben levő északi Pas-de Calais-ben, és a régi szélsőjobboldali fellegvárnak számító PACA-régióban), ahol a Nemzeti Front a legerősebb volt és maradt. 

A mostani Mélenchon-tábor talán a 2005-ös, az Európai Alkotmányra nemmel szavazó bázisra emlékeztet a leginkább (mínusz a szélsőjobboldal természetesen, amely szintén nemmel szavazott). A „lenti” Franciaország, rengeteg fiatal, diákok, közalkalmazottak, régi mozgalmárok, számtalan szervezet – és szemben velük a jobboldal,  a média- és a politikai-elit, a politológusok és a közgazdászok hada, akik szerint mindez „populizmus”, és a „realizmus” mindig az és csak az, amit ők képviselnek. Egy évtizeden belül másodszor fordul elő Franciaországban, és ez azért mindenképpen jelent valamit, hogy a nép büszkén üzen hadat ennek a „realizmusnak”, hogy „nincs más választásotok, csak a megszorítások”. Ez a büszkeség, ez a dac az oka a mostani példátlan lelkesedésnek.    
Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amely ebben a mostani francia kontextusban a Baloldali Front igazi jelentőségét adja. Aligha kétséges ugyanis, hogy túl a Sarkozyt övező mélységes undoron és gyűlöleten, alighanem a Baloldali Front dinamikája nyeri meg ezt a választást François Hollande-nak. Nem belemenve az egyébként nem túl érdekes kampány részleteibe, február végén úgy tűnt, hogy a sokáig utcahosszal vezető Hollande-ot utoléri szerencsétlen elődeinek végzete. A szemérmetlenül szélsőjobboldali kampányt folytató Sarkozy (sajnos ennek volt köszönhető Le Pen visszaesése, nem Mélenchonnak) teljes offenzívát indított: a szokásos bevándorlóellenesség kiegészült a „halal” – iszlám szokások szerint levágott – húst áruló hentesek elleni hadüzenettel (nem tréfálunk), a munkanélküliek kötelességeiről és a bevándorlók jogairól szóló népszavazás kilátásba helyezésével, a szakszervezetek elleni frontális támadással, a Schengeni-övezetből való kilépés és a „határok újraépítése” megemlítésével – hogy csak a legnagyobb őrültségeket említsük. Amikor jöttek minderre a szörnyű gyilkosságok Toulouse-ban és Montauban-ban, sokan ijedtek, ijedtünk meg, hogy megint így járunk. 

És alighanem ekkor, a legjobbkor, jött a híres százezres Bastille téri nagygyűlés. Nem csak arról volt szó, hogy az eddig erősen a futottak még mezőnybe tartozó Mélenchon napok alatt nyert jópár százalékot (bár a dinamika jelei már látszottak – Sarkozy 2007 után másodszorra már túl átlátszó volt, hiszen két dologról nem kívánt beszéni: amit öt év alatt tett és amit tenni készül), hanem az is egyértelművé vált, hogy nem lehet még egyszer a szélsőjobbról megnyerni a választásokat. Az embereknek elsősorban a válságból és a válságkezelésból van elegük, és  persze abból, hogy ezeknek tényleg semmi sem szent, hogy ezek bármit elővesznek, bármivel játszanak, hogy megosszák, elnyomják és kifosszák a népet. Ebből a gyűlöletes jobboldalból lett elég.

Ez a nagygyűlés (és az az után következőek, Lille-ben, Toulouse-ban, Marseille-ben, majd ismét Párizsban, mindig igen forró hangulatban, több tízezer, vagy akár százezer ember előtt) újra megtaníthatta velünk, hogy a politika igenis részvétel is, nem csak egy szavazat. Hogy utcára vinni a politikát, ahogy rettenetes országunkban mondják rettenetes emberek, nem hogy természetes, hanem hatékony is. És persze midez újra alátámasztja, amit a PCF mobilizációs jelentőségéről mondtunk cikkünk elején: egy tömegpárt nélkül ez sosem lett volna lehetséges. Alapvetően változtatta meg mindez a kampány hangulatát. Kit érdekelt már az iszlámista őrült, a halal hús, Schengen, vagy a bevándorlók? A kérdés újra a lehető legegyszerűbbé vált: a megszorítások politikáját vagy valami mást akartok?  Minden, ami ebben a kampányban érdekes volt – hiszen Hollande bölcsen hónapok óta soha sem mond semmit, legfontosabb kampánystratégiája abból áll, hogy ne hibázzon és Sarkozyt úgyis annyira gyűlölik, hogy ennyi elég lehet -, minden a Baloldali Fronttól érkezett. Hiszen végül is maga a rendszer került szóba.

…és árnyai

A kérdés csak az, hogy hogyan és hogy miért.
A Bastille „bevétele”, ahogy a párt plakátjai hirdették, csak a legismertebb megnyilvánulási formája volt Mélenchon néhol egészen elképesztő verbális radikalizmusának. Szó van „állampolgári forradalomról”, a „hatalom megragadásáról” sőt „felkelésről” is! Aztán kiderül, hogy a „hatalom megragadása” egyszerűbb, mint hittük: egy cetlit kell dobni egy ládába, míg a „felkelés” nem más, mint a VI. Köztársaságról szóló népszavazás. Ez egy, mint említettük, nem szélsőbaloldali poltikustól nem volna meglepő, a nagyobb baj az, amit takar ez a jelenség.
Mélenchonnál az osztályharcot felváltja az „elitek” ostorozása (azaz a rendszer kritikája helyett egyes emberek megbélyegzése), a kapitalizmus-kritikát a „felelőtlen pénzügyi körök túlzásainak” leleplezése, a proletariátust a „nép”, hirtelen a tőkéseknek és a munkásoknak közös érdekei lesznek a „pénz hatalmával” szemben.

A mostani szélsőbaloldal közös és igen veszélyes illúziója a „pénzügyi kapitalizmus” és a „reálgazdaság” teljesen légből kapott szétválasztásáról Mélenchon progamjának szerves része. Számára a a kapitalizmus néhány gonosz gazdag ember hatalma a dolgozók felett, nem egy társadalmi viszony és egy nagyon is személytelen elnyomás.  Innen már csak egy lépés (melyet Mélenchon természetesen nem tesz meg – de a dolog logikájában bizony benne lehet ez is), hogy ezek a „pénzügyi oligarchák”, „a nemzetközi nagytőke képviselői” mondjuk más vallásúak, vagy más nemzetiségűek és máris a legkeményebb reakciónál, a hülyék szocializmusánál vagyunk.

Nem véletlen, hogy Mélenchon egyébként a cimborazzója mindennek: természetesen az idegengyűlölet hiányzik az eszköztárából (éppen ezért vérlázító, hogy a maintsream lapok rendszeresen párhuzamba állítják Marine Le Pennel, mint a két „populistát”), de őszintén szólva az internacionalizmus is. Mélenchon egy jakobinus, kokárdás szociáldemokrata, annak a Felvilágosodásból és persze a forradalmi háborúkból eredeztethető történelmi hagyománynak a továbbélője, amely Franciaországban a „történelem fáklyája” hordozóját látja. A Bastille terén elmondott lírikus himnusza a francia népről („ez nem Görögország” – üzente a pénzügyi köröknek, majd „Vive la France!” felkiáltással zárta a beszédét) igen beszédes volt: nép, haza, köztársaság – Mélenchon sok tekintetben egy jakobinus szenátor, aki néptribunt játszik a lecsúszástól okkal rettegő francia középosztály élén.

Másrészről igen ügyesen keveri a kommunista hagyományokat a francia nacionalizmusssal: aligha véletlenül a Bastille téri nagygyűlést a Párizsi Kommün kitörésének évfordulójára időzítették. Nem csak mi döbbentünk meg azon, hogy a Kommün évfordulóján büszke francia trikolórok alatt menetelt a nép (ez Franciaországban amúgy sem szokás a baloldalon), mintha a trikolór nem a Kommünt vérbe fojtó versailles-iak lobogója lett volna! A hangszórókból pedig a Marseillaise szólt  („a kannibálok dala” – ahogy a PCF lapja, a „L’Humanité” hívta még a húszas években…), a kommünárok sírján felépült III. Köztársaság himnusza… Szimptomatikus volt az is, hogy amikor Eva Joly, a zöldek elnökjelöltje, kijelentette, hogy legszívesebben megszüntetné a július 14-i katonai felvonulást, mert ilyet csak fél- és egész diktatúrákban tartanak szerte a világon, Mélenchon közölte, hogy „a francia nép nem szégyelli hadseregét és nemzeti büszkeségét”. Ugyan mi köze van a nemzeti büszkeségnek a hadsereghez? Vagy ugyan mi teszi olyan különlegessé a francia hadsereget, amely éppen olyan imperialista háborúkban vett és vesz rész, mint bármelyik másik hadsereg a világon? Mi közünk van nekünk internacionalista baloldaliaknak ehhez az egészhez?

Mélenchont egyébként mozgalmi múltja is erre predesztinálja: a szocialista áramlat, ahol a hetvenes évek végéig politizált (hasonlóan a nála jóval cizelláltabb világképpel rendelkező volt miniszterlenökhöz, Lionel Jospinhez) az Organisation communiste internationaliste (OCI) volt, azaz a trockizmus úgynevezett lambertista ága. A lambertisták mozgalmi jellegzetessége az ún. titkos entrisme volt (azaz tagjait titkosan léptette be a nagy baloldali pártokba és szakszervezetekbe, hogy ott „átvegyék a vezetést és forradalmi irányba fordítsák azokat” – így került a Szocialista Pártba Mélenchon vagy Jospin), míg ideológiailag elutasították, hasonlóan a brit trockista SWP-hez egyébként, a még Trockijtól eredő, a Szovjetuniót „eltorzult munkásállamként” leíró koncepciót (a lambertisták így a nem-kommunista baloldali pártokba és szakszervezetekbe léptek be, mert a szovjet-barát Kommunista Pártot és szervezeteit, mint például a CGT-t, menthetetlenül ellenforradalmároknak tartották). Ezért is komoly tévedés Mélenchont, mint a szovjet-modell védelmezőjét feltüntetni, hiszen ő ugyan valóban államkapitalista, de ennek demokratikus és nem diktatórikus formájának képviselője.

Ez a trockista áramlat forradalmi jellegzetességeit elveszítve a nyolcvanas éveg végétől a francia nemzetállam, a republikánus iskolarendszer, a kiterjedt szociális ellátások, az erős szakszervezetek – azaz a francia kontúrokkal rendelkező jóléti állam legfőbb védelmezőjévé vált, erős Európai Unió-ellenes, akár nacionalista hangsúlyokkal. Az Unióban – egyébként joggal – a „neoliberalizmus trójai falovát” látták, amely „megsemmisíti a francia jellegzetességekkel bíró szociális köztársaságot” – más kérdés, hogy ebben egyre inkább a „francia” jelzőre tették a hangsúlyt, mintha nem ez történne minden más jóléti állammal is…Mélenchon innen érkezik és ez finoman szólva eléggé látszik is.  

Ha már a brit párhuzamnál tartottunk, érdemes megemlíteni, hogy a mai „szélsőbaloldal” két sztárja, Mélenchon és a brit George Galloway mintegy személyükben szimbolizáják hazájuk eltérő társadalmi modelljeit, azaz a francia republikánus-univerzalista modellét és a multikulturalizmusra épülő britét.  Míg a francia citoyen Mélenchon a republikanizmusba akar új életet lehelni (például újra kizárólagos szabállyá akarja tenni az ún. ius soli-t, azaz mindenki, aki Franciaországban születik, automatikusan francia állampolgár lesz), addig Galloway Nagy-Britannia iszlám vallású lakosságának keserűségét csatornázza be a szociális elégedetlenség más formái közé (a közös nevező természetesen az, hogy Labourrel vagy a mostani igen félelmetesen reakciós brit kormánnyal nem csak a szociális kormányzásuk a gond, hanem Irak, Afganisztán és persze főleg Palesztina is). Ezt teszi akár igen rémisztő vallásos jelszavak átvételével és a vallási-etnikai keretek nem csak hogy kritika nélküli támogatásával, hanem megerősítésével is!

Igen a „ius soli” a legalapvetőbb, amit tehetünk, az imperialista politika felháborító, de persze szögezzük le rögtön: mindkét út zsákutca, mindkét út végeredménye (legjobb esetben!) az idegen gyökerekkel bíró szubproletaritáus forradalmi, lázadó potenciáinak domesztikálása, becsatornázása. Mélenchonnál egy illúzióba, míg Gallowaynél egy vallási-etnikai közösségbe. Ha nem tudnánk, hogy mindkét országban léteznek (a francia NPA és a brit SWP, utóbbi éppen emiatt dobta ki a pártból „Gallahway”-t) ezzel szembemenő politikai szervezetek, igen szomorúak lennénk a „szélsőbalodal” mai állását illetően.

Daloló holnapok?

Nehezen vitatható tény, hogy a gazdasági es politikai válság magával hozta a politikai radikalizmus megerősődését mindenhol, Görögországtól az Occupy-mozgalmakig. De mindez nem járt együtt a baloldali radikalizmus szervezett politikai formájának megerősödésével, sőt valójában válságára sem hozott új megoldást. Maga a múlt súlya, azaz a vereségek és a kudarcok által megtépázott szervezeti modell lett a válság egyik összetevője, melyet csak csillapított a kilencvenes évek végétől jellemző, mindazonáltal igen mérsékelt előretörés. Az antiglobalizációs mozgalom által stimulált baloldali radikalizmus a 2000-es évek elejétől kétségtelen fejlődésnek indult. Azonban jó pár éve (néhány kivétellel, mint természetesen elsősorban Görögország, vagy a kevésbé ismert példák közül Dánia) leginkább a stagnálás, vagy egyenesen a visszaesés a jellemző. Néha ez egyszerűen helyi tendenciáknak köszönhető (mint például a Zöldek előretörése – részben – a Die Linke rovására Fukushima után), de az alaptendencia jól látható.

Mint ahogy az alapprobléma is: hogyan lehet a szélsőbaloldali pártok szívét alkotó antikapitalista áramlatok, csoportok befolyását növelni, elősegíteni kitörésüket a „kis radikális csoportocska” szerepből (különösen manapság, amikor látható, hogy minderre társadalmi fogadókészség is lenne – legalábbis elvben) úgy, hogy ne essünk vissza az opportunizmus, a szociálliberális „kapitalizmusmenedzselés” szintjére.

Ebből a szempontból a Baloldali Front (minden érdeme ellenére) jóval inkább a probléma, mint a megoldás része. Hiszen mint már többször említettük: a Baloldali Front a szó szoros értelmében nem szélsőbaloldali párt. A párt abba a családba tartozik, melynek még mindig a legfontosabb tagja Oskar Lafontaine érdekes kísérlete, a Die Linke. Azaz egy balodali szociáldemokrata párt létrehozatala, megerősödése, majd politikai áruba bocsátása egy szociálliberálisokkal kötött koalícióban – azonban igen kemény feltételekkel, lényegében magának a baloldalnak a programja alapján (vagy annak erős befolyásával).
Ez meg azonban soha, sehol senkinek sem sikerült.

A most számunkra adódó történelmi párhuzam természetesen 1936 és a Népfront lehet (szemben a Franciaországban Mélenchontól Hollande-ig dúló elképesztő Mitterrand-kultusszal, mintha Mitterrand megválasztása után nem árult volna el mindent, amit ígért…). Azaz a választási győzelem után egy „harmadik forduló”, azonnal beinduló szociális mozgalmak, sztrájkok, most már a „saját kormányunk” ellen, vagy inkább azt befolyásolandó. A választási ígéretek végrehajtásának kikényszerítése az utcán és az üzemekben. Nem tudni, hogy a Baloldali Front készen áll-e erre, a trockista NPA már felszólította a szocialistáktól balra álló erőket egy szociális egységfront létrehozatalára a választási győzelem után, éppen attól tartva, hogy mintha ez az akarat nem lenne igazán egyértelmű.
Meglátjuk.

A Baloldali Front mindenestre valahol félúton áll a szociálliberalizmus és az antikapitalizmus (vagy akár a valós „rendszerkritika”) között: szakít néhány ponton a neoliberális rendszer logikájával, de mindezt egy erősen nemzeti, reformista alapokon teszi meg. Feltűnésének és sikerének a kulcsa a nép egyre nagyobb részének érezhető radikalizálódása és a szociálliberalizmusban (az azt megtestesítő pártokban és szakszervezetekben) való mélységes csalódás és bizalmatlanság. A Baloldali Front megmutatta, hogy lehetséges egy új politikai erő létrehozatala a szocialista/szociáldemokrata és a zöld pártoktól balra, lehetséges a meglevő szervezeteket összefogva egy olyan új politikai dinamikát létrehozni, mely szélesebb bázisokon nyugodhat, mint az eddigi szervezetek, sok olyan embert is bevonva a küzdelembe, akik éppúgy keresik a mostani rendszer alternatíváit, mint a szélsőbaloldal régi kemény magja. Érdemeinek és korlátainak vizsgálata pozitív és fontos tanulság lehet mindenki számára.
Nem több, de nem is kevesebb.  

Forrás: RedNews

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük