Erzsébet napra

konokpéter003

Így az Erzsébet napról eszembe jut, hogy mikor katona voltam, és nagyon szerelmes a barátnőmbe (egy laktanyába zárva a szerelem igazán heves tudott lenni, fájdalmas és mártírjellegű), névnapjára (Erzsébetnek hívták) egy apró bicskát kapott tőlem.

Bevonuláskor magammal vittem hatalmas, bumfordi lengyel bicskámat. Volt azon minden – a lengyel bicskagyártás zászlóshajója lehetett, a szocialista ember afféle (kudarcosnak bizonyult) túlélőkészlete, a sokoldalú marxi embereszmény – az ember reggel vadász, délben földműves, este kritikai kritikus – torz materializációja. Kiskés, nagykés, ráspoly, villa-kanál, halpucoló és horogkiszedő, dugóhúzó, konzervnyitó, zsákvarró-tű, csavarhúzó, fogpiszkáló, szemöldökcsipesz, fafűrész és vasfűrész, és még ki tudja, mennyi instrumentum, mennyi álságos lehetőség nyílt és csukódott, mint valami furcsa acélvirág. Az élek persze kissé csorbák voltak, a rugók is lötyögtek néha, de volt hozzá szép (tényleg szép) műbőr tok is, aranyozott felirattal: „Gerlach – Poland”.

Szóval igen impozáns bicska volt.

Semmire sem lehetett használni.

Nagy volt, nehézkes. Még a teljesen formátlan gyakorlózubbony zsebét is lehúzta, kinyomta. Túl sok volt rajta a mindenféle ahhoz, hogy hasznos legyen, ideértve a sörnyitót is egy katonai univerzumban, ahol sör nemigen volt, de ha mégis lett, akkor tényleg minden sörnyitóvá vált.

Az egyik katonatársamnak volt egy apró, “női” svájci bicskája, amit a városban talált valahol. Kiskés, nagykés, körömolló, ráspoly. Ennyi. Elegáns, letisztult. Alapvető funkciók.

Gyorsan sikerült rábeszélni a cserére. A lengyel megabicska egyvalamit nagyon tudott: meggyőzőnek látszani. Fontosnak.

Elcseréltük a bicskákat, és megvolt a névnapi ajándék. A barátnőmmel tizenhat évig éltünk együtt, szerette az apró bicskát, mindig magánál hordta. Nem volt szívem vele együtt eltemetni, a halála után én hordtam magamnál (de idén március 15-én Pécsen elvesztettem, kicsúszott valami lyukas zsebből, aki hallja, adja át, visszavárom).

Sokszor eszembe jut (ha a körmömet vágnám, nyúlok a zsebemhez, nincs ott…), hogy ez az kis bicska mennyivel hasznosabb és szerethetőbb volt, mint döher nagy kollégája, hogy egy apró, csak a legszükségesebb funkciókra szorítkozó, de azokat maradéktalanul ellátó állam (bár egyáltalán nem szeretem az államokat) mennyivel élhetőbb, mint egy mindenre rátehénkedő, mindenbe belekontárkodó, vastag és nevetséges masinéria, műbőrtokkal, vonóval; hogy a túltengő szerszámok és applikációk (minisztériumok, államtitkárságok, álcivilek, lakájmédiák, udvari költők és piktorok és balett-táncosok és kőfaragók, vadásztársaságok, akadémiák, uracsok és hölgyecsek…) hübrisze nem csupán drága és szánalmas, de végtelenül felesleges is. A bicska (miszerint zsebkés), amit nem lehet zsebben hordani, okafogyottá válik; egy állam, ahol a rengeteg felesleges vicik-vacak miatt ki se lehet nyitni a szociális ellátás, az egészségügy, az oktatás, és hasonló alapfelszerelések eszközeit, kukába való, mint egy elszomorodott, névre szignált luxuszakó.

De most még azt az öntelt lengyel bicskát is visszasírom. Drótkerítés, Makovecz-kazán, Fekete György és Mészáros Lőrinc, CÖF és Mandiner, 888 és földmutyi, Nemzeti Dohánybolt és vasárnapi zárvatartás, intézményesített gyermekéhezés és idegengyűlölő plakátkampány nem volt rajta. Röhejes volt és fontoskodó, eltúlzott, suta – de legalább nem rosszindulatú.

Forrás: Facebook

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük