„ez a mi munkánk és nem is kevés”

Ha gondosan elolvassuk a ferencvárosi önkormányzat égisze alatt tavaly megjelentetett Ünnepi szonettkoszorút, akkor olyan dolgokról is véleményt mondhatunk, amilyenekkel eddig nem nagyon foglalkoztunk. Pedig ezek is hozzátartoznak az egyre gazdagodó József Attila-recepcióhoz. Akkor most lássuk a – láncon totyogó buksi – medvét!

A KÖTET

Egy valóban tetszetős műtárgyat tartok a kezemben. Könyvnek is nevezhetném, ha alkotói annak szánják. De nincs bolti ára, ISBN száma, csupán projekt-kódszáma van. A cím – Ünnepi szonettkoszorú József Attila tiszteletére – pontosan meghatározza tartalmát. A részleteket illetően pedig maga dr. Bácskai János, Ferencváros polgármestere ad eligazítást: „A ma költőinek József Attila-élményét igyekeztük megjeleníteni 14 kortárs költő felkérésével, írjanak szonettkoszorút e jeles nap tiszteletére, József Attila Hazám című versének utolsó szonettjére.” Tőle tudjuk meg azt is, hogy „a kötetben található versillusztrációk József Attila néhai, ferencvárosi iskolája, a József Attila Általános Iskola művészeti képzésében résztvevő, 10-16 éves tanulóinak munkái”. Az impresszumból még az is kiderül, hogy ez az iskola Alapfokú Művészetoktatási Intézmény egyben, és hogy az illusztrációkat a – szívderítően tehetséges – tanulók Vincze Angéla tanárnő szakmai irányításával készítették el. Ugyancsak dicséret illeti a Visualia Kreatív Ügynökség anonim munkatársait, akik munkaköri kötelességükön felül teljesítették feladatukat. (Például a szonettkoszorú szabályaihoz igazodva minden kép alján egy keskeny csíkban megjelenik a következő kép fölső része.) Tehát a látvány ünnepi, akik hozzájuthattak ehhez a kötethez, valódi ajándéknak érezhették.

A TÉMA

Magát a témaválasztást csak dicsérhetjük. Az évtizedek óta újabb és újabb ötletekkel előrukkoló J. A.-kultuszban már roppant nehéz valami eredetit kitalálni. (Ennek kapcsán is elgondolkodhatunk újra a J. A.-kultusz kivételességéről. Petőfi és Arany költői forradalmának is volt kultusza, ám az erőltetett lejtmenetben jutott el a – mindenféle haladással szembenálló – „cifraszűrrealizmusig”. [Tverdota György szerint ugyan ez valószínűleg inkább „pór poésie” lenne.] Az Ady-kultusz vakvágányra futott, mert csak azt tudta utánozni, aminek ellenére tartjuk Adyt nagy költőnek. Furcsa fintora a sorsnak, hogy három-négy kötet után ő maga is belesett ebbe a csapdába. Nem tudta eredetien intonált hangját tartani, és inkább lefulladt, mintsem hogy önmaga epigonjává süllyedjen. Számára megváltás volt, hogy jött a világháború új kihívásokkal.)

A J. A.-követőknek szerencséjük volt. Nehéz feladatra vállalkozott, aki bármiben őt próbálta követni – végül mindenki profitált belőle. (Gondoljuk csak végig a névsort: Juhász, Nagy László, Pilinszky, Orbán Ottó, stb. – az igazolt kivételek listája rövidebb.) Az igazi fordulatot a ’90-es évek nagy ötlete hozta, amikor poétáink már nem saját verseiket írták J. A.-licencekre hanem egyenesen J. A. hiányzó verseit akarták megírni. Nem is annyira az eredmény, maga a kísérlet egyedülálló. Más költőkről – akár a legnagyobbakról is – legfeljebb paródiákat írtak, J. A. rekreátorai azonban véresen komolyra vették a magukra öltött szerepet. (Ez is megírandó: valaha vitáztunk arról, hogy J. A. modern volt-e vagy már posztmodern. Ma inkább úgy tűnik, hogy egy modern költőnek lett egy posztmodern – intertextualitásban lubickoló – utóélete.) A kötetünkben koszorúzó költőknek ugyan nem volt feladatuk, hogy új fiktív J. A.-verseket készítsenek a mesterszonett köré, de – pluszpontokat remélve – néhányan mégis megtették.

Növeli a szonettkoszorú-ötlet értékét, hogy J. A. egyben a legjelentősebb szonettköltőnk is. (Külön téma lehetne ennek a tradicionális európai formának többszázados kalandozása a lovagkortól máig. A magyar lovagok ugyan fel voltak mentve a szonettírás erényének gyakorlása alól, hozzánk majd csak a klasszicizmus hozza el a műformát. Igazi – máig is tartó – virágzása a XX. századra esik.) Lehet, írtak J. A-nál több szonettet mások – például mestere, Juhász Gyula –, de ők többnyire úgy dolgoztak, mint amikor a nagy olajképek, freskók festője kikapcsolódásképpen ceruzát, krétát vesz a kezébe. J. A.-nál nem is az a legfontosabb, hogy igazi szonettköltőként indult. (A szépség koldusa kötetnek a címe is egy szonettből származik. Az önmérlegnek is tekinthető Medvetáncban pedig ezt a kötetét nem véletlenül két szonett reprezentálja – Éhség, A jámbor tehén.) Ennél lényegesebb, hogy J. A. a szonettírást sohasem hagyja abba, sőt egyre változatosabb tematikájú szonettjeit nagyobb művek építőköveiként is fel akarja használni. Már 1923-ban írt egy szonettkoszorút (nem véletlenül Juhász Gyulának ajánlva). Sajnos, gyorsan rá kellett jönnie, hogy műve egy formailag szépen csiszolt üresjárat. (A legtöbb szonettkoszorú alkotója átéli ezt a csalódást.) Az 1925-ben megjelenő Nem én kiáltokba a gyorsan hervadó koszorúnak csupán két levelét menti át.

Tíz év múlva, 1935 nyarán pedig már éppen egy szonettciklusban kezdi el feldolgozni az őt akkortájt leginkább foglalkoztató bűn-témát. (Ekkori a Bűn című verse és az Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból c. töredéke.) Kilenc szonettel készül el. Ebből hét a Hazámhoz hasonlóan önálló kompozícióként is felfogható. A maradék kettő arról árulkodik, hogy talán bővíteni akarta ciklusának tematikáját, de – mint annyiszor – ezt is félbehagyta valamiért. Ettől függetlenül nyugodtan kimondhatjuk, ez a próbálkozás volt a két évvel később megírt Hazám előzménye.

A. alkotómódszerének lényeges eleme, hogy kulcsszavai, mondatai, képei időkorlátokat, vershatárokat nem ismerve vándorolnak életművében. Vagyis gyakran használ fel korábban megírt szövegeket, sőt vannak versei, amelyek utólag leginkább nyersanyag-forrásként lettek jelentősek. Ilyen például a ’37 májusában írt Jön a vihar, amelyben már ott van a Költőnk és kora híres befejező rímhármasa (lanka nyúl – lekonyul – alkonyul). Ugyanitt található meg a Hazám indító szonettjének emblematikus rímpárja (nesz inog – jázminok). Ezekre általában odafigyelünk, mert J. A. költészetében a konvertibilis képek jelentése vershatárokon túl is érvényes. A penészes fal mindenütt térkép, a tenger gigantikus nyál, a fényre megvilágosult termek pedig tudatunk egy titkos terrénumát jelképezik. A Hazám kevés ilyen konkrétan kimutatható szövegszálon kötődik az életműhöz. Ugyanakkor gondolatilag szerves része, mintegy betetőzése mindannak, amit J. A. kora Magyarországáról előtte megírt. Mondhatjuk nyugodtan, ez J. A. képviseleti költészetének utolsó szintézise. (Egyébként megrendelésre készült, a ’37-es júniusi Könyvnapra kihozott Mi a magyar most? című ünnepi Szép Szó szám nyitóversének. Egy évvel korábban ugyanígy született A Dunánál.) Minden szempontból sikeres alkotás. Ezt már a J. A. iránti elismeréssel fukarkodó kortársak is megérezték. A Válasz körül tömörülő népi írók nem lehettek boldogok, látván, hogy legfontosabb kérdéseikre épp a konkurencia lapja és költője adja meg a legérvényesebb választ. Művének rendkívüli értékével alkotója is tisztában volt. Amikor Vágó Márta – személyesebb, „reneszánszosabb” költeményre számítva – visszautasítja, hogy neki ajánlja a Hazámat, Attila értetlenkedik: „Az egyik legnagyobb magyar verset kapnád mégis…”. (Mindehhez hozzátehetjük, hogy a Hazám J. A. életművében nem csupán a politikai költészetnek, hanem a szonettírásnak is zárköve.) Egyszóval méltó feladatot kaptak a koszorúzó költők.

Összefoglalva az eddigieket megállapíthatjuk, az ötlet kiváló. Ha egy pillantást vetünk a koszorúzó csapat névsorára, az is tekintélyt parancsol. Ők is koszorúsak, a legtöbbjük több elismerést gyűjtött be magának, mint József Attila egész életében. Tehát reménykedjünk!

A FELADAT

A kritikus kíváncsi lény. Szereti pontosan elképzelni, milyen instrukciókat kaptak a koszorúkészítők. Sok évtizedes gyakorlattal rendelkező szerkesztőként tudom, a pegazusokat nehéz hámba fogni. (Manapság pláne, hiszen – a végsőkig elmenve – az a vers, amit alkotója annak szán, és ezt valaki elhiszi neki.) Ráadásul még a túlszabályozott kalodának tűnő szonettnek is annyi változata alakult ki évszázadok során, hogy a szakirodalom alig győzi lajstromolni mindet. (A világirodalom szonett-lelőhelyeinek száma szinte végtelen: a Don Quijotéból kibányászható szonettbetétektől kezdve a szintén szonettrokon 14 soros Anyegin-strófáig. Idézzük fel az utóbbit:  a b a b c c d d e f f e g g.  A 6. és a 7. sorvéget felcserélve szabályos szonettet kapunk.) Ezúttal minden egyszerűbb: megvan a mesterszonett, annak paraméterei kötelezőek a koszorúzók számára. Tehát négyes és ötödfeles jambusokban (nyolc és kilenc szótagos sorokban) a hím és női rímeket szabályosan váltakoztatva kell verselni. Ezt a látszólag egyszerű feladatot azonban nem mindenkinek sikerült hibátlanul megoldania.

Mint tudjuk, egy verset strófa- és rímszerkezete tesz szonetté. Két négysoros (quartinák) és két háromsoros (terzinák) versszak feszül benne egymásnak. A négysorosakban könnyen elhelyezhetők a rímpárok, így szerkezetük stabilitást sugall. (Ez fokozódik, amikor a második szakaszban az első rímei ismétlődnek: a két quartina egy kétrímes oktávában egyesül.) A háromsorosokban a költő kénytelen átrímelni a szakaszhatárokon. (Ezen alapszik a dantei terzinák végtelenített folyondárja: a b a b c b  c… stb. Ezt befejezni nem, csupán elvágni lehet. Persze a terzinák lehetnek rímhármasok is, mint Szabó Lőrincnél A huszonhatodik év szonettjeinél: c c c  d d d . Azt talán kevesen tudják, hogy a quartinákból is lehet rímfolyondárokat képezni. Illyés Gyula Árpád című verse ilyen: a b b a  b c c b  stb.)

Mindebből számunkra annyi fontos, hogy J. A. természetesen a nehezebb formát, a kétrímes oktávát választja. Íratlan szabály, hogy a koszorúzó szonettek oktávájának rímképlete többnyire megegyezik a mesterszonettével. (Erre most azért kell figyelni, mert a Hazám oktávájában J. A. a megszokott ölelkező rím helyett keresztrímet használ. Persze erre is van példa: a korábban már említett Bűn ciklus kilenc szonettjének egyharmada ilyen. Az ölelkező és keresztrímek egy szonettkoszorún belül is változhatnak. A két- vagy négyrímes oktáva keveredése viszont nehezen fogadható el. A produkció leglényegesebb eleme a demonstrált versakrobatika. Ezt nem lehet a nehezített vagy könnyített változatok vegyítésével megzavarni.) A terzináknak nincs kötelező rímképletük.

Fontos tudnivaló: a szabályok mindig a kivételekkel együtt érvényesek! A magyar szonettekben leginkább ötös és hatodfeles jambusok váltakoznak. Ezt a mértéket rövidíti meg J. A. itt soronként egy verslábbal. (Érdemes volna arról is elvitatkozni, élete vége felé miért rövidülnek meg verssorai.) Ha az okok nem is, a következmények világosak: minden rövidítéssel növekszik a szövegben a rímes szótagok aránya. (Ezúttal kb. egyötödről egynegyedre.) Amitől könnyen csengő-bongóbbá válna a vers, ha nem lépnének életbe a ritmikai ellenfékek. Ezek közül legfontosabb a női rímek „tisztasága”. A modern jambikus verselésnek talán egyetlen le nem váltott szabálya, hogy a hímrímek (vagy rímtelenség esetében hím sorvégek) mindig tiszták (∪ – ) A női rímben a sorvégi jambus után még egy szótag (töredékláb) kerül. A jambusnak szabály szerint meg kellene tisztán maradnia, többnyire meg is marad, de nem mindig. (Vagyis ∪ – / – helyére olykor – – / –  kerül)

Hogy ezeknek a véletlennek tűnő kivételeknek vannak törvényszerűsíthető tendenciái, arra csupán egy alkalmi statisztikát hozhatnék fel példaképpen. Az 1935-ös 10-11 szótagos verssorokból álló ciklus kilenc szonettjét vizsgálva 67 női rímből 13 bizonyult szabálytalannak. A 8-9 szótagszámú Hazám hét szonettjében 54 női rímből 14 lett „hibás”. Az előbbiben kevesebb, mint egyötöd rész a szabálytalanság, az utóbbiban több mint egynegyedet. További összehasonlítgatásokat is végeztem. A Hazám oktávájával megegyező, ahhoz nagyon hasonló  a b a b b a b a  rímképletű, szintén 8-9 szótagot váltogató Eszmélet ciklusnál ez az arány pontosan egynegyed (12 / 48). Még egy példa: miért érezzük himnikusan lelassítottnak a Hazám 7. szonettje terzináit és miért nem érezzük ugyanezt ugyanilyen képletű 5. szonett esetében? A különbség ott van a rímekben. Az 5. szonett női rímei hibátlanok, a 7.-nél az egyetlen szabályossal szemben három szabálytalan áll, ami lassítja (ünnepélyesíti) a vers ritmusát.

Persze, a József Attila-i verselés ilyen mértékű boncolása már jóval túlnyúlik a feladaton. A költők többségének (a kivételeket jelezni fogom) nem voltak ilyen típusú (mű)gondjai. A legtöbb problémájuk tartalmi. Az „édes hazám”-hoz nem olyan egyszerű verset írni. Hogyha valaki szereti a hazáját, az még nem téma. Akkor válik azzá, amikor ebben a szeretetben akadályozzák. Minden hazafias költemény lényege a „csakazértis”. Az „édes hazám” kifejezést elsőnek Balassi Bálint akkor írta le, , amikor eldöntötte, hogy elmegy innen. Petőfi „gyalázatában” „szereti, hőn szereti” nemzetét. A példák sora – Vörösmartytól kezdve Vajdán, Adyn, Illyésen át napjainkig – már-már áttekinthetetlen. Köztük J. A. műve az egyik legjelentősebb: hat szonetten keresztül vádol és a hetedik a vallomás hazaszeretetéről. Ha ő írna most szonetteket mesterszonetté előléptetett verséhez, bizonyára találna mind a tizennégyhez elég vádolnivalót. De a mostani koszorúzók ezt nem tehetik meg. Aktuális vádakat nem oldhat fel egy 78 évvel korábbi ellenpontozás. Mindenkinek a saját – kezdő és záró idézettel maghatározott – területén kellett megtalálnia a csakazértis helyét. Erre maga a szonett struktúrája kínálja a lehetőséget. Csupán a quartinák és a terzinák formális ellentétét kell gondolatokkal megtölteni.

Hogy ez kinek mennyire sikerült, arról szívesen cserélek majd véleményt. Ám dolgozatomat elsősorban a versformával kapcsolatos problémákról írtam. Egy szonettkoszorú ugyanis elsősorban formai mutatvány. Tartalmi értékeit – J. A. szavaival – ráadásul kapjuk. Persze vannak mindig szabályerősítő kivételek. Sok évtizedes versolvasói múltamból egyetlen olyan szonettkoszorút tudok felidézni, amelynek először költői üzenetei fogtak meg. Ezt Gergely Ágnes írta még a ’60-as évek végén a máglyára küldött szent Johannáról. (Őt ebben a kötetben is szívesen láttam volna.) A szonettkoszorú – Johanna – elérhető az Árnyékváros című gyűjteményes kötetben, a neten is, a Digitális Irodalmi Akadémia jóvoltából. Itt csak két részt idéznék belőle mutatóban. Az első szonett és a mesterszonett indító szakaszait. Ebben a műfajban kétszer intonál a költő: először a részletekben, aztán az összegezésben: „Agyunkban egyre őrlődik a gyom / és mert e század intellektuális / a finom szürkeagy lett a vagyon / nyúlt agyvelőért fizet a király is”. A mesterszonettben: „Agyunkban egyre őrlődik a gyom / Isten sem győzné hajtani a malmát / egy elmeosztály húsz Napóleon / de jól okultunk nincsenek Johannák”. Az eleve csiszolt és dokumentálhatóan többször átdolgozott költői kompozícióról érdemes elmondani, hogy a költő nyolc oktávában használ keresztrímet és hatban ölelkezőt. (Véletlen a szonettre jellemző arány?) A mesterszonettben a többséghez igazodik. Az írásjeltelenség pedig kordivat, meghagyva kordokumentum. Ez a mostani kísérlet is az lesz valamikor.

KONTROLL

Vannak túl tágan értelmezhető elnevezéseink. Szerkesztő az is, aki a kiadó nevében szinte társszerzői ambíciókkal harcol egy optimális változat létrehozásáért, de az is, akinek a feje fölött már mindenben megegyeztek, csak a nevét adja a végeredményhez. Elnézést az újabb kacskaringóért, de ezúttal nagyon jó lenne tudni, ki, milyen puvoárral szerkesztette ezt a kötetet. Az impresszum szerint T. Zuggó Tünde a szerkesztő, akinek munkáját szöveggondozóként maga Mezey Katalin segíti. Némi háttérismeretek birtokában ugyan gyanakodhatunk arra, hogy Mezey azért nem lehetett nominálisan is szerkesztő, mert költőként szerepel a kötetben. Ne vádoljanak szőrszálhasogatással! Megfelelő hasonlatot keresve: egy tizennégy tagú kamarakórus karmestere után nyomoztam. Elsősorban sajnos, azért, hogy legyen gazdája a produkcióban fellelhető hibáknak.

Egy vershalmazban – legyen az ciklus, kötet, vagy akár antológia, stb. – elsősorban az értékeket keressük. Hogy ezt az ünnepi koszorút mennyi költői érték díszíti, arról is beszélnünk kell. Ám ha a koszorú egy-két darabja nem igazán sikerült költemény, az még nem olyan nagy baj. Egy önként vállalt szigorú forma megvalósításában azonban nem nézhetjük el a hibákat.

A könnyebb áttekinthetőség szempontjából különböztessünk meg koncepcionális hibákat (KH). Ez esetben a költő tudatosan nem tartja be a mesterszonett által meghatározott paramétereket. Vannak ugyanakkor véletlen hibák (VH). A költő figyelmetlen volt, így a szövegben benne maradt valamilyen ritmushiba, vagy értelemzavaró központozás. És vannak alaki hibák (AH), amelyek felolvasás esetén észrevétlenek maradnának, csupán szemünket zavarják. Ilyen a 4/4/3/3-as szakaszolás megváltoztatása, vagy a sorkezdetek nagybetűsítése, esetleg az interpunkció elhagyása.     Mindezt figyelembe véve, lássuk a szövegeket!

Dobai Péter
(„Számkivetve”: honvágyas utakon
szebb hazát tévedni)

S mégis magyarnak számkivetve
nyomtalan, honvágyas utakra lépni,
szabad hazát bátran tervezve, remélve,
gyermekek rajzolta térképeket követni,

boldog rajzokat, heves, beszédes színeket
nézni, honvággyal múlt nyarak fényei után,
melyek emlékek erején egyszer talán visszatérnek
szívünk lüktető terébe, át artérián, vénán,

át a sejtek, szövetek labirintusán,
a dolgos szervek tébolyult viharán,
át testünk élő és éltető emlékezetén,

át a fényes szuronyvasak rohamán,
de a szavak a számra fagynak
s lelkem sikoltva megriad.

Dobai Péter pegazusa láthatóan meglódult. Ledobta lovasát és szétrúgta 12 soros pályájának valamennyi gondosan felállított akadályát. Rímekkel még olykor (nem mindig) próbálkozott, de hímrímei sem tiszták. (Pl. színeket – visszatérnek vagy után – vénán. Hiba a terzinákba került rímtelen sor: emlékezetén, és a női rímet hímrímmel összeerőltető sorvég: rohamán – megriad.) A sorok szótagszáma pedig elrákosodva növekszik. (A csúcsszám 16 szótag.)

Ez a szöveg nem illik a koszorúba, nem is szonett. Költői értékeiről lehet vitatkozni. Közlése hiba volt, melyet csak felerősít, hogy ez a kezdet, itt kellett volna intonálni az egész koszorú hangvételét. Aki – a jeles szerzőre való tekintettel – nem tette a dolgát, az kétszeresen is hibázott. Nemcsak az ünnepi vállalkozást kompromittálta, hanem magát Dobait is, aki – ezt tanúsíthatom – valaha tudott verset írni. Bár akkor sem ezért szerettük. (Én például az Eszmélet c. film forgatókönyvére emlékszem szívesen, amelyet az ötletgazda-rendező, Madaras József rendelt meg tőle J. A. halálának 50. évfordulóját megünnepelendő.)

Összegezve: SELEJT.

Zsille Gábor
(Még bennem él)

Lelkem sikoltva megriad –
milyen konokul zsugorodik
a szülőföld, mely enni ad,
és kenyeredtől a borodig

ízét veszti minden, fiad
éhe örök, egyre korog itt
a sok gyomor, sorsod miatt
nélkülözöl végső korodig –

megfakul a jelen, a múlt,
erdőnk a szélhez idomult,
prédájául a hosszú télnek –

de tájaid még bennem élnek,
menekülnék a tűnt szigetre …
Édes Hazám, fogadj szívedbe!

Zsille Gábor versében számomra – sok-sok elolvasás után is – maradtak megfejthetetlen rejtélyek. Pedig kitűnően indul. Az első nyolc sor már-már J. A. mélységeit idéző komor társadalmi hangulatkép. Továbbolvasva azonban könnyen zavarba jöhetünk. Az oktávában domináns második személyt (kenyered, borod, fiad, sorsod... nélkülözöl) ösztönösen az olvasót megszólító általános alanynak fogadjuk el. Aztán a vers végéhez érve revideálhatunk. Kiderül, hogy a szövegben rejtőző te, a költő hazája, amelynek tájai még benne élnek. Végül megpróbálhatjuk egyeztetni a harmadik személyben létező, így megszólítatlan szülőföldet a megszólított – végső koráig nélkülöző (?) – édes hazával, és a vele (tájaival) esetleg azonos tűnt szigettel. Persze ha az olvasó nem kukacoskodik, nem akarja mindenáron az egészet – grammatikai szerkezetével együtt – megérteni, akkor külön-külön gyönyörködhet a szép képeket kínáló verssorokban.

Mentségéül szolgáljon Zsillének, hogy abba a csapdába sétált bele, ahova mások is a koszorúzók közül. J. A. a második személyt indokolja, amikor megszólítja édes hazáját. Az egész koszorú sorrendjét elfogadva az egyes szonettekben fellelhető információkra a mesterszonett itt is alapozhat, fordítva azonban ez már nem működik. Tehát a második személyt – ha a koszorúzó költő él vele – mindig meg kell indokolni.

A formai revízió érdekes hibát talál. Zsille – általam ismeretlen okból – az oktávából kihagyta a női rímeket, ugyanakkor meghagyta a páros sorok kilences szótagszámát. Ezt úgy valósította meg, hogy a női sorvéget (∪ – / –) anapesztussal (∪∪ – ) helyettesítette. (El kell ismerni: hibátlan anapesztusokkal és kitűnő rímekkel.) Ha egy önálló műről lenne szó, lehet, hogy tapsolnék, sőt javaslatokat tennék további anapesztusításra. Így csak bejegyzem a koncepcionális hibát. Tehát KH.

Oláh János
(Van bocsánat)

Édes hazámfogadj szívedbe!
Ezért volt mindenik pöröm,
ezért lett ordas, gyilkos eszme
iránytűm s egyben börtönöm,

atyáink sírját ütlegelve
a százhúsz burzsujt felkötöm,
kibicsaklott durva keserve,
s a hiába áhított öröm.

Felindultak testvéri tankok,
rom a romra döngőn hanyatlott,
de nem a rímeim miatt.

Most azt remélem, van bocsánat,
tékozló fiú, aki lázadt,
hadd legyek hűséges fiad!

Oláh János verse volt legizgalmasabb élményem. Régóta foglalkoztatott, hogyan fogadják aktívan politizáló alkotók a velük szembenálló tábor ideológiáját képviselő művészi produktumokat. (Ez ügyben emblematikus példa számomra a Medgyessy kormány Hiller által vezetett minisztériumának főtanácsos asszonya, akivel társaságunk elnöke – a József Attila centenáriumot előkészítendő –, többször is találkozott. Egyszer a hölgy bizalmasan megsúgta: tudja, professzor úr, az a legnagyobb baj, hogy az a József Attila olyan baloldali költő, mi pedig a nemzeti közép kormánya vagyunk.) A jelenlegi jobboldalnak – a centenárium tanulságai után – már eszébe sincs J. A.-t leírni, de megemészteni sem tudja problémamentesen. Erre kitűnő példa a Duna TV emlékezetes filmje, amelyben Raffay Ernő – Mezey Katalin asszisztenciájával – azt bizonygatta, hogy volt két zseniális magyar fiú – Ady és J. A., akiket saját nemzete bűnös módon elhanyagolt, átadván a terepet a libsiknek és a bolsiknak, akik aztán kilóra megvették őket.

Oláh Jánostól természetesen távol áll, hogy ere a színvonalra süllyedjen. Ő – József Attila lírai énjét öltve magára – elmondja, hogy éppen hazaszeretete vezette a költőt a hibás oldalra. Most – a szellemi öröklétben – az azóta megtörténtek láttatják be vele egykori tévedését, és J. A. ezért bocsánatot kér hazájától. (Nem tudom, Oláh mindebből mennyit értett önmagára, de én már többször rádöbbentem, milyen ordas eszmék lettek iránytűim.) Érvelését Oláh filológiai műgonddal igyekszik hitelesíteni. Forrásait megkísérlem felsorolni. Visszaélve azzal, hogy szakmai közönséghez szólok, csak a motívumként használt szövegeket idézem: „Hamis tanúvá lettél / saját igaz pörödnél.”; „Én nem fogom be pörös számat…”; „Honnan uszulnak ránk új ordas eszmék”…?; „…holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia.”; „tudod, hogy nincs bocsánat”. Vannak komplikáltabb idézetek. Ilyen például amit a már emlegetett ’35-ös szonettek egyik darabja kínál: „Mint gyermek, aki bosszút esküdött / és felgyújtotta az apai házat / s most idegenség lepi, mint a köd, / s csak annak mellén, aki ellen lázadt, // tudná magát kisírni…” Ugyanebben a versben „…jöjjön el már az, ki megbocsát…” Külön bánásmódot igényel az 1927-ben keletkezett Szabados dal. Ez mindenképpen J. A. anarchista korszakát idézi. Szerintem képtelen záró szakaszával J. A. már azt deklarálja, hogy túljutott az anarchizmuson: „egyre többen, egyre jobban, / irtsd a burzsujt megfontoltan; -/ aki gyönge anyámasszony, / az csak százhúszat akasszon, / úgy biz édes cimborám!”

A versháttér legfontosabb motívumanyagát kétségtelenül az Ars poetica következő szakasza adja: „S hol táborokba gyűlt bitangok / verseim rendjét üldözik, / fölindulnak testvéri tankok / szertedübögni rímeit.” A testvéri tankok kétszer is átélt bejövetelének tényét elegendő alapnak tekinthetjük J. A. pálfordulásához. Mármint művészileg. A valóság oldaláról nézve a kérdést, az is tény, hogy a tankok felindulását a „táborokba gyűlt bitangok” agressziója váltotta ki. Sajnos, ezekhez a táborokhoz édes hazánk is csatlakozott. Nagyon sok hűséges fiának ő tartozik – még mindig – bocsánatkéréssel.

De ezért még nem kell visszavonni Oláh költeményének dicséretét. Hogy egy sarkított hasonlattal éljek: antiszemitának sem kell lennie annak, aki az Ómagyar Mária siralomban gyönyörködik.

Oláh szonettjének formája tökéletes. Megnyugodhatunk, ezt is meg lehet csinálni.

Lackfi János
(Csavart elme)

Hadd legyek hűséges fiad,
anyám helyett anyám, te ország,
hol ős sírból zombi riad,
hol orrunkban az ósdi porszag

s borszag, testvér testvért kiad,
hol vérdíj várja, hogy kiosszák,
hol szmoking s varkocs a divat,
van hagyománya kosztnak, kosznak.

Mint kit jelöl önnön hugya,
úgy bandukolsz féloldalazva,
csavart elméjű-szarvú racka…

Légy, ami lennél, hű kutya,
párduc-jelmezed íme, vedd le,
totyogjon, aki buksi medve!

Lackfi János szonettje a legbravúrosabb költői produkció a koszorúban, csavart elmeszülemény. Gyilkos szatíra, megfejthetően rejtjelezve. Természetesen ő is használ J. A.-motívumanyagot. A Tudod, hogy nincs bocsánat… két sorából szerkeszti egybe a „légy, ami lennél” – férfi helyett – „hű kutya” mondatot. Máshonnan is idéz, természetesen csavartan. „Testvér testvért elad” szólt az eredeti – Máraival fölerősített – Tompa Mihály-idézet. Lackfinál nem „elad”, hanem „kiad” – öngúnyolódik nepotizmusunkkal. Az ízlésünk sem kutya: varkocshoz szmokingot öltünk. Sírjaikból beidézett őseink pedig – trendi horrorként – zombiként jönnek elő. És persze még mindig párduc-jelmezzel takarjuk totyogó buksi medveségünket. Lackfit ingerlik mesterkélt szerepjátszásaink, és mesterien teszi gúny tárgyává ezeket.

Mindehhez a bravúrosan kezelt versformát is segítségül hívja. Visszatérve alaphasonlatunkhoz: Lakcfi pegazusa szabályosan végiggaloppozik a pályán, ám ugratás közben lovasa még egy szaltót is csinál a nyergében. Neki is az oktáva női rímei kínálják ehhez a lehetőséget. Bravúrosan kancsalítanak. Így jön létre az ország-porszag-kiosszák-kosznak négyes. (A játszadozás átragad az olvasóra is. Nekem például a 8. sor végére eszembe jutott a „kost was kostnak” rím is.)

Az igazi ellenpontozás egyébként az utolsó sorában robban. Groteszkké csavart képekben, szavakban, rímekben lényegében ugyanazt üzeni az anyja helyett anyja lett országnak: ha megszabadul fennhéjázóan nevetséges jelmezeitől, akkor még szerethetővé is válhat.

Tóth Krisztina
(Nyakamba portrét)

Totyogjon, aki buksi medve,
fűzzön orrába karikát,
skandáljon jelszót egy ütemre,
nevezze versnek, mit kiált,

ez csak mutatvány. S bár ilyenre
manapság Akadémiát
alapítanak, én szívembe
másképp fogadom e hazát.

Nem mintha fennakadnék bármin,
de bőven elég, ha a jázmin
tapsikol, és a vers halad

belső ütemre, mint a percek.
Nyakamba portrét nem függesztek
láncon –  nekem ezt nem szabad.

A legizgalmasabb és a legbravúrosabb szonett után Tóth Krisztina a legszebbet írta meg. Tulajdonképpen tanítani kellene. Őszinte lírai vallomás, hibátlan mesterségbeli tudással megfogalmazva. Az ellenpont – mint ezt a klasszikus poétikákban előírják – az oktáva és a terzinák között van. Először megtudjuk, hogy a kor kiábrándító, az orruknál fogva vezetett kortársak jelszavakat skandálnak, ezt nevezik versnek, erre alapítanak Akadémiát. Ő mindezzel szemben őrzi meg – a második részben kifejtett – autonómiáját.

Kihasználva a kínálkozó példát, itt hívom fel tisztelt olvasóim figyelmét a szonettkoszorú-gyártás egyik alapvető technikai nehézségére. Szonettjéhez készen kapja a költő az első és az utolsó sort. Úgy kell a kettő közé beillesztenie saját szövegét, hogy természetesnek tűnjön a kapcsolat. Tóth Krisztina ezt a feladatot bravúrosan oldotta meg, elöl is, hátul is egy-egy közös képbe foglalta be a saját és az idegen szöveget. Nem egy könnyű műtét, egy – ráadásul áthajlásos – mondatot kellett kettévágnia. Ennek eredménye lett a kétféle lánc: az egyik a medve orrába fűzött karikával jelzett goromba eszköz, amivel az állatot vezetik. A másik pedig ékszer, amellyel a megvezetett ember nyakába akasztja bálványának portréját.

A verselése is hibátlan, bár ő bátran él a női rímek használatának szabadságával, pedig legtöbben – jobb a békesség – igyekeznek pontosan betartani e téren a szabályt.

Lanczkor Gábor
(Láncon: nekem ezt nem)

Láncon: nekem ezt nem szabad
Láncon cipelnem ezt a terhet –
Leláncolva, agyag-
Lábú szoborként

Rángatni magamat,
Miközben
Árnyékkezek terelnek –
Én úgy döntöttem :

Ledöntöm ezt az élő szobrot,
Heverjen el a porban,
És ami újra fölszökik belőle, szökjön!

Vegyék kutyába,
Ne ugasson: harapjon menekedve –
Költő vagyok, szólj ügyészedre!

Kitűnő költemények után jött Lanczkor Gábor kísérlete. Őt is levetette pegazusa, szövege legfeljebb érdekes témaszinopszis. Meg is írhatta volna igazi versben, ha ezt a nyersanyagot nem fogadja el tőle valaki. Ez a szöveg – rím és ritmusproblémák miatt – nem szonett. További elemzése alól fölmentve érzem magam. Csupán azt jegyezném meg, a szerző a mutató szerint „költő, író, műfordító”. Reménykedjünk, hogy verset nem fordít.

Ez most: SELEJT.

 

Térey János
(J. A. változat)

Köl vagyok – szólj ügyészedre,
Hogy zabolázza vak dühét;
Írástudót hűbéri rendbe
Préselni mégse volna szép.

Ne legyen országom kelepce,
Te meg hajbókoló cseléd;
S az elme művét szét ne szedje
Egy műkedvelő  szárnysegéd.

Mindenki művelje magának…
A honfi jókedv bőven árad,
S az államgép úgy jól halad .

De senki bosszuló szeszéllyel
Vagy ellenőrző szenvedéllyel
Ki ne tépje a tollamat!

Térey János szintén csapdába került. Tartalmilag túlzottan összetartozik a neki jutott első és utolsó sor. Ha ennek következményeit pontosan felismeri, akár ki is szabadíthatta volna magát, ahogy Tóth Krisztina tette kétféle láncával. Itt is el lehetett volna játszogatni ügyészségünk úri huncutságaival. De őt is megzavarja az a fránya második személy. Így aztán az 5. és a 6. sorban megjelenik egy harmadik személyben létező ország, amely kelepce lehetne, de ne legyen, majd egy második személyben megszólított – talán maga az édes haza – aki viszont ne legyen cseléd. Ráadásul ez két parancsolat, csak laza szálakkal kapcsolódik az alap-mondanivalóhoz, amely egy cenzúraellenes vádirat. (A vádakat csupán a harmadik szakasz próbálja ellenpontozni: ezt a rendszert jobban is lehetne működtetni.)

Térey verse a valóságtól sem kap elég támogatást. Ahogy ő megfogalmazza, úgy a kora Kádár-korban voltak utoljára veszélyeztetve a tollak. A mai „három T” szerint kultúránk korifeusai inkább hagyják kiszáradni a nem megfelelőnek minősített tintásüvegeket.

A formát illetően Térey fölényes eleganciával versel, női rímei is tiszták. Ugyanakkor – ki tudja miért – nagybetűvel kezdi verssorait. Ez önmagában még nem lenne hiba, akár az egész szonettkoszorúval meg lehetett volna ezt csinálni, hivatkozván arra, hogy 1923-ban J. A. még nagy kezdőbetűkkel írta meg a maga szonettkoszorúját. (Csupán párizsi útja után az 1929-ben megjelent Nincsen apám sem anyám című kötetben tért át végleg a verssorok normál helyesírás szerinti kezdésére. De ebben az esetben a többi verset kellett volna átalakítani, beleértve a J. A.-tól vett mesterszonettet is. Térey valahogy így gondolkodhatott, amikor leadta a kéziratot. De senki sem helyesbített. Még őt sem cenzúrázták, sőt azt sem mondták meg neki, hogy a J. A.-változat cím egyrészt kilóg a többi közül, másrészt nem fedi a valóságot, mert legfeljebb J. A.-kiegészítést lehetne írni helyette.

Ebben a kötetben – mint említettük – nyomát sem lehet fellelni a politikai cenzúrának. (Még a Magyar Művészeti Akadémiának is oda lehet szúrni egy fullánkosat, habár az intézmény itt négy illusztris tagjával is képviselteti magát.) Sajnos a poétikai cenzúrának sem látjuk jeleit. Így Téreyt el kell marasztalnunk alaki hibával. Tehát: AH.

Zalán Tibor
(Kit remény vezet)

Ki ne tépje a tollamat
fondor váddal gonosz hatalom
kezemből, szabad ég alatt
tudom csak túllépni holnapom,

s leírni a fogalmakat,
amelyek mögött a tartalom
hűvös, mint az égi havas,
mit nem szennyez be emberi nyom.

Ronda, csalárd idők ezek,
csak emberselejtet termelnek,
s lecsüngenek unt fejek;

a legjobbak meg messze mennek.
Itt megfagy, kit remény vezet.
Adtálföldmívest a tengernek.

Zalán Tibor szonettje apokaliptikus kor-kórkép. A rejtett ellenpontozás itt is a vers közepére kerül. Amit a szonett elején rossznak látott, azt visszatérve a még rosszabb követi. Tévedés ne essék, amit most elmondtam, az nem tartalmi kritika. A költő társadalomképével, sajnos, sok mindenben egyetértek. A költői üzenet megfelelő formai strukturálását hiányolom. Például, a vers végén valahogyan ki kellett volna mondani, ki adott földmívest a tengernek! József Attilánál az egész negyedik szonett erről szól. De itt csak fityeg a Zalán-szöveg farkán az odaakasztott idézet.

Lehet, hogy ingerült vagyok az általam nem csupán becsült, hanem kedvelt költvel, de mentségemül szolgáljon, hogy ő több szabályt is sértett. Az oktávából ő is kiűzte a női rimeket, mint Zsille Gábor. A különbség csupán annyi, hogy Zalán anapesztusainak csupán a fele tiszta. Ráadásul a nála a 11. sorban botlik a jambus, egy szótaggal rövidebb a sor. Úgyhogy Zalánnak van egy koncepciós és egy véletlen hibája. Vagyis: KH, VH.

Tőzsér Árpád
(Hazám, ha még vagy)

Adtál földmívest a tengernek,
s neked „rendet” az új világ.
Tanult summásod pénz-fegyelmet,
hűlt szívű demokráciát.

S hűl már nyelve is, mely teremtett. –
Mindegy, hová löki fiát
a nemzet: Las Vegas, Szepetnek,
egy a nyelv, hurrah! és vivát!

Hurrah!, hogy a szivünk s szavunk fagy,
s hogy birtokká tettük magunkat:
létünk pusztán a bírt dolog!,

vagyok, amit birtokolok! –
Hazám, ha még vagy, s van létkedved:
adj emberséget az embernek!

A csapat doyenje a nemrég (sokadszor) kitüntetett Tőzsér Árpád a válogatás egyik nyeresége. Felvidéki lévén, ő képviseli a határon túli magyar irodalmat a koszorúzók között. (Egy erdélyi költőt is kereshettek volna mellé a teljesség kedvéért.) Tőzsér saját kisebbségi helyzetét továbbgondolva, a kényszer-világpolgár szonettjét írja meg, aki már túlélni megtanult, de élni is szeretne, s ehhez – morális támaszként – lenne szüksége hazára.

Tőzsér – irodalomtörténész kollégánk – a beavatottak biztonságával bánik a versformával. Talán az utolsó nagyon fontos rímpárban (létkedved – embernek) találhatott volna valami szerencsésebb megoldást. De arról szó sem lehet, hogy ő bármilyen verstani hibát vétsen.

Mezey Katalin
(Ha szegényen, ha gazdagon)

Adj emberséget az embernek,
mert élete nem filmszerep,
amit, ha egyszer eltévesztett,
még másodszorra jó lehet.
Ne járjon a világban kábán,
önmagától mámorosan,
tanítsd: álljon a maga lábán,
és tudja, Isten merre van?
Ne rázza öklét s szórja átkát,
mert szegénynek látja hazáját.
(Lelépek, én ezt itt hagyom!)
Ha szegényen, ha gazdagon,
ne legyen könnyű zsákmány, gyarmat:
adj magyarságot a magyarnak!

Mezey Katalin a tőle megszokott erényeit csillogtatta. Első négy sora a verstől függetlenül idézhető bölcsesség. Ezt folytatja sorban tíz sorban életvitelünket irányítani vágyó kategorikus imperatívuszokkal. A lényeg a terzinákban sűrűsödik össze. Vörösmarty Itt élned, halnod kell parancsa fogalmazódik meg a mai viszonyokhoz adaptálva. (J. A. számára a nagy kivándorlási hullám egy őt személyesen is érintő, mégis inkább múltbeli jelenség volt. A világválság utáni évek Amerikájának már nem volt szüksége számolatlanul özönlő segédmunkás tömegekre. Akkor éppen magasan kvalifikált filmes szakembereket keresett Hollywoodhoz, pár év múlva pedig majd fizikusokat igényel az atombombához.) Mi most megint emigrációs / migrációs hullámok között élünk. A befejezés antibrüsszelita élével együtt lehetne egy – emelt szintű – kormánypropaganda. Az állampolgár (a zember) ne lázongjon, hanem emelkedjék mindennapos gondjai közül a patriotizmus magaslataiba. „Ha szegényen, ha gazdagon” teljesítse kötelességét. (Kár, hogy ezt nem a szegények, hanem a szegényeknek mondják.) Lehet, hogy túl ironikus vagyok, de bosszant Mezey antikollegiális szabálysértése is. Propagandája hatásának fokozása érdekében eltulajdonítja a „gyarmat” rímszót. Pedig ennek használata az utána következő két költőnek a penzuma, akik így vétlenül kivívják tudatalatti rosszallásunkat az elkoptatott rím ismételgetéséért.

Mezey fegyelmezetlensége jelen van a versforma és a megfogalmazás pontatlanságaiban is. Azzal semmi bajom, hogy szonettíróként valaki a négyrímes shakespeare-i, vagy a kétrímes petrarcai tradíciót követi. Juhász Gyula tanítványaként József Attila is külön rímelő quartinákkal kezdte a szonettírást. De aztán elég hamar váltott. (A szépség koldusából a Medvetáncba is csak két olyan szonettet vett át, amelyek kétrímesek!) Mindez azonban lényegtelen. A koszorúzó csapatból vele együtt hárman nem tartották magukat a mesterszonett meghatározta követelményekhez. Ez koncepcionális hiba.

Mezey alaki hibában is elmarasztalható. Nem választotta külön a négy versszakot.

Egyik véletlen hibáját a 8. sor végére tett kérdőjellel követte el. Oda felkiáltójelet kellett volna illesztenie, hiszen az előző négy sor parancsokból áll össze, az utolsó parancsnak csupán mellékmondata kérdez. (Ha valaki ezzel az érveléssel nem értene egyet, kérem, mondja végig hangosan ezt a második négy sort „megkérdőjelezve”! Így egészen mást jelent. Akár elébe is tehetünk egy méghogyot, utána pedig egy divatos nemá’t.) A harmadik sorban a ha elé mechanikusan kitett vessző értelemzavaró mellékmondatot képez a folytatásból, ám a negyedik sor állítmánya (jó lehet) így nem kapcsolható az amit vonatkozó névmáshoz.

A szöveggondozó nem gondozta a saját szövegét. KH, VH, AH.

Szálinger Balázs
(J. A. szonettjére)

Adj magyarságot a magyarnak,
De habcsókot is hagyj neki;
A hatalmasnak adj hatalmat,
Magának már ő mérje ki.
A népfölség pedig álmodjon,
Álmodja, hogy ő dönt, ki más;
Túl vagyunk már bizonyos ponton:
Mindegy, ki volt előbb hibás.

Édes hazám, szitokszó voltál,
S most durvább vagy a vezényszónál,
Előlem védett kormányablak –
Sorszámom van, mért ne maradjak.
A rádió szól, s szinte altat,
Hogy mi ne legyünk német gyarmat.

Mintegy Mezeyvel feleselve Szálinger Balázs pompás szatírát hoz össze. Főleg a terzinákban remekel, gondoljunk a „szitokszó” és a „vezényszó” párba állítására, a „védett kormányablak” és a „sorszám” relációjára! A fenyegető utolsó sort pedig elidegeníti azzal, hogy – rádióból sulykolt – propagandaszlogent csinál belőle.

A formai oldalt nézve rögtön csökken bennem az elragadtatás. Szálinger pegazusa szintén bevállalt akadályokat próbál kihagyni, oktávája kétrímes helyett négyrímes. És nem csak él, hanem vissza is él a nem tiszta női rímek használatának lehetőségeivel. Ez annál is inkább probléma, mert a terzinákba nem tesz be egyetlen hímrímes sorpárt sem. És ő sem tartja be a szonettnek a mesterszonett meghatározta tagolását. Összegezve: KH, VH, AH.

Erdős Virág
(Hogy mi ne)

Hogy mi ne legyünk német gyarmat
legyünk vigyázó ékezet
minden kis néma forradalmat
eltúlzó nyelvi gépezet

legyünk egy hosszú gondolatjel
végén svung na mondd mondd mondd
legyünk a space a legtutibb hely
helyén a bátor pont pont pont

ha már a szó megszokhatatlan
legyünk kötőjel bonthatatlan
legyünk a semmit mondó rím

páratlan páros kecske kín
hajtűkanyar a végeken
Hadd írjak szépet, jót – nekem

Erdős Virág szonettje teremtette meg a legeredetibb képi világot. Műve valódi „írásjelbeszéd”. Sajnos, csak addig frenetikus, amíg győzi – mondandójához transzformálható – írásjelekkel. A befejezés már ezek híján üresjárat. Én azt is fájlalom, hogy Erdős Virág kihagyja a verse végére illesztett J. A. idézetben rejlő poén lehetőségét. (Magyarázat helyett egy alkalmi variáció: „Ha másnak már nem tehetem / hadd írjak szépet, jót – nekem.”

A versformával már több bajunk van. Elsőnek ott a négyrímes oktáva. A rímeléssel is problémák vannak. A 6. és a 8. sor végének összecsengését („mondd mondd mondd” – „pont pont pont”) – a magam részéről – tartalmi értékek miatt elfogadom. De a 10. és 11. sor ritmushibás rímelése fülsértő: „mondó rím” – „kecske kín”. (Hogy kerül ide, az írásjelek közé egy kecske? Kecskerím ugyan van, de ebben a versben ilyet nem találunk.) Ezenkívül alaki hiba, hogy ebből az írásjelbeszédből teljesen hiányzik a központozás. Tehát KH, VH, AH.

Lázár Balázs
(Szo{morú}nett)

Hadd írjak szépet,  jót – nekem
csúf és rossz régi ismerősök,
nyarak helyett mindig csak őszök,
hangom is kongó kórterem.

A múlt gyorsan bomló tetem
szétárad belőle az ős-köd,
kavarog a formátlan hő s rög,
hol világ volt, most por terem.

Az emlékek nyomasztó árnyak,
kígyófürtös Gorgók s várnak,
magába záródik-e utam,

míg kérlek téged Egy-Uram:
mielőtt beszív a  égtelen
add meg boldogabb énekem!

Lázár Balázs színész. Verseit előadhatóvá írja. Ebben a kötetben is az övé a legszellemesebb cím. Az egész mű szerep, egy önmagát gigantikussá, sőt egyenesen kozmikussá képzelő alanyi költőé. Természetes, hogy ezt a lírai hős nem a földbe tér meg, hanem a végtelen szívja be, amikor boldogabb énekével (micsoda abgang!) távozik a színről.

Formai hibát nem vártam tőle. Hogy az oktávában ölelkezőrímet használ, az – mint korábban jeleztem – tolerálható eltérés. De véletlen hibából kettő is becsúszott. A 15. sorban s helyett és-t kellett volna írnia, mert így egy szótag hiányzik, amit nem ellensúlyoz, hogy a 13. sor egy szótaggal hosszabbra sikerült, és a nagyon fontos vesszőt sem tették ki utána. Vagyis VH.

Rózsássy Barbara
(Tarts magasba)

Add meg boldogabb énekem,
vagy szülessen belőled kínom,
szó, gyere szikrázz, égj velem,
légy tűzjel a tiszta papíron .

Koporsócipelésemen
hogy harangozhat szabadságom?
– Dal, jelenésed fény legyen,
egyszer ha örömödet vágyom!

Ha messzire űz is létem,
álmomnak őrzője te légy,
s legyek, ki visszarántja, ébren,

szívéből önnön kése hegyét.
Tarts magasba, híven egybe,
s mégis magyarnak számkivetve.

Rózsássy Barbara szonettje is ragyogva kezdődik. A szó – vízjel helyett – „tűzjel a tiszta papíron”.

Sajnos ezt a szintet nehéz tartani. Ez nem csak Rózsássy problémája, bíztató kezdetek után mással is megesett, hogy elfáradt. A sokaknál problémás egyes szám második személyt ugyan a szó és a dal megszólításával indokolni tudja a költő, ám a befejezés, a mesterszonett első sora teljesen esetlegesen lett hozzácsapva a többi szöveghez. Nem könnyű feladat, de mindenképpen meg kellett volna találni azt a motívumot, amelynek a „mégis” magyarság ellenpontja lehetne. Ehhez lehet, hogy újra kellett volna írni a terzinákat. De hát valamit valamiért.

A formai értékelés sem egyszerű. Egyáltalán hány rímes például az oktáva? A hímrímmel semmi baj, de a női rímből kétféle párt is találunk, hiszen a kínom – papíron és a szabadságom – vágyom rímpárokat Rózsássy költői szintjén már nem fogadhatjuk l négyes rímnek. A szótagszám pedig többször is hibás. Egy-egy szótag hiányzik a 9. és a 13. sorból, viszont egy szótagos többlet van a 12.-ben. A központozást sem ártana újragondolni. Ha egyértelmű hibát nem is, vitatható helyre került írásjeleket találhatunk a szövegben. (Bocsánat a kötözködésért, de nemcsak J. A. összes művei, hanem ránk marad kéziratai is bizonyítják, hogy a mesterszonett szerzője állandóan javított a szövegein.) Tehát: VH.

VÉGÜL

Az összefoglaló statisztika lehangoló. Egy nagy lehetőség maradt ki. Az ünnepi szonettkoszorú tizennégy darabja közül kettő selejt, a maradék tizenkettő kétharmada gyári hibás. A selejtet persze ki kellett volna cserélni, a netről – a József Attila parafrázisok között kutatva – gond nélkül találtak volna megfelelő szerzőket a művelethez. A hibák túlnyomó része könnyen korrigálható, ami nem, annak orvoslásához sem kellett volna két-három napnál több. A hibázó szerző felelősségét persze semmivel sem csökkenti az az evidens igény, hogy egy szerkesztőre lett volna szükség. Egy olyanra, aki tudja, hogy mit kell tennie, van ideje, tudása hozzá, és van felhatalmazása is, hogy érvényesítse a feladat megoldásához elengedhetetlen követelményeket.

Csupa evidenciát mondtam. A hibák elkerüléséhez szükséges tudás túlnyomó részét „középiskolás fokon” tanítják. Hogy még bosszantóbb legyen a dolog, aki kézbeveszi ezt a küllemében hibátlan műtárgyat, az még jobban érzi a kontrasztot a látvány és a szöveg között. Olvasva pedig én még nagyobb kontrasztot érzek a koszorú egyes szonettjei között. Születtek nagyszerű – mellesleg hibátlan – műalkotások és mások, amelyekben a hibákat kiegyensúlyozzák a versek költői érdemeit. Aztán születek … Miattuk ezeket az érdemeket is bosszankodva vesszük tudomásul. Miért nem tudunk nekik hibátlanul örülni?

Rosszkedvűen írom le mindezt. Tisztelem magát a vállalkozást, az ezt lehetővé tevőket. Tisztelem a megbízásoknak megfelelő szerzőket is. Ők valószínűleg bosszankodva szembesültek a végeredménnyel. Nagyon várom a hozzászólásokat, de különösebb vitára nem számítok. A verstani hibákat lehet elbagatellizálni, de nem lehet kétségbe vonni. A nem szakmai közönség valószínűleg neheztelni fog rám, mit kukacoskodok itt ilyen jelentős költőkkel. Hogy jobban megértsék háborgásaimat, hoztam egy példát, amivel talán demonstrálni tudom, milyen tudást vártam el a résztvevőktől. Én is tudom, nem kis bátorság József Attila mércéje alá állni. Könnyen igazságtalanság lehet bármilyen összehasonlításból. De most nem a zseniális költőt, a világméretű nagyságot idézem fel a szemléltetéshez. Az én példám szerzője a 17 éves makói diák, aki úgy másfél éve kezdett el verseket írogatni. Egy éve sincs, hogy az első szonettel próbálkozott és pár hónapja jött arra rá, hogy a menőbbeknek elég két rím az oktávába. Választott példám A jámbor tehén, amely másodmagával saját költőinek ítélete alapján bejutott a Medvetáncba.

A JÁMBOR TEHÉN

A csorda megjött. Vén, rokkant kapukba
piros leányzók állnak illeteg.
Várják az egyetlenke tehenet.
Friss széna barnul már a jászolukba.

Hozza adóját, sok zsíros tejet.
Dús tőgye duzzadt, nagy szemére zúgva
bögölyhad-köd telepszik. Lába durva.
Fődísze rossz kolomp korcs szarv helyett.

Bőgve megáll szokott-kopott helyén.
Most megfejik – a gyér fűből bő tej lett
s tejét nyugodtan adja le szegény.

Lustán csámcsog jó-régi jászla mellett.
Öreg jámbor bolond, de jó tehén –
tavaly is, most is drága borjat ellett.

Mondhatnám, szabályos szonett, de nem az. Ez egy bravúr szonettmutatvány. A rímképlete a b b a / b a a b / c d c / d c d . Az első szembetűnő dolog, hogy a két kvartinában azonos a rím, de megfordítva helyezi el a költő. A terzinákon látszólag egy keresztrím vonul végig, de ez sem feltétlenül értelmezhető így. Tulajdonképpen a dantei terzinák szabályait követve iramodik neki a vers, ám a második terzina közepére nem tehet „e” képletű rímet a költő, mert a válasz már kifutna a keretből, épp ezért visszafordul az előző szakaszhoz. Ugyanezt megcsinálta J. A. a francia balladával is. Ennek eredeti képlete  a b a b / b c b c.  A visszafordított változat lett  a b a b b a b a  ami a Vigasz és főleg az Eszmélet ciklus versképlete. A jámbor tehénben még nincs ott a leendő zseni, de már ott van a leendő mester. Az ő mércéje alá is oda lehet állni, de aki ezt megteszi, az időben vegye észre magát.

Rigó Béla

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük