Ezért félünk az államcsődtől

empty-pocket

Lovas nemzet a magyar – szokták mondani, s olykor hozzáteszik: mindig átesünk a ló túloldalára. A magyar gazdaságpolitikában e tézis igazolására számtalan példát találhatunk. Itt vannak például a magyarországi bankok, amelyek bármilyen fajta összevetésben extrém magas árréssel hiteleztek, az adósok pedig végletes módon ki voltak szolgáltatva a hitelezőknek. Mindemellett olyan kockázatokat hárították tovább a bankok, amelynek mértékét rosszul becsülték föl (igaz, a válságra senki nem számított),  s utóbb rájuk is visszaütött.

 

Ez nem volt helyes így, a kormány keményen lépett. Sajnos túllőtt a célon: bankfiókok zárnak be, a hitelezés gyakorlatilag leáll, a várható recessziót elmélyítve.

Akad más példa is. Volt egy progresszív személyi jövedelemadó-rendszer, amely már az átlagbérnél a legmagasabb kulccsal adóztatott, ami már önmagában alkalmas volt arra, hogy a szisztémát népszerűtlenné tegye. Emellett jellemző volt – s most is az – az általános társadalmi bizalmatlanság, hogy ugyan mire költik el a beszedett pénzeket. A felszínre kerülő korrupciós botrányok nyomán egyre inkább teret nyert azon eleve népszerű vélemény, hogy a legnagyobb részét ellopják.

Ebből a nézetből szervesen következik, hogy az adóztatás végső soron csak a rablás legalizált formája. Mindez rendkívül ellentmondásos helyzetet idézett elő. A középosztály úgy érezte, rosszul él, és még sokat is adózik. S valóban, a német átlagbér nagyjából ötödét kereső magyar nem él jól, a befizetett adója nem jelentéktelen részét ellopják (különböző fura közbeszerzési ügyeken keresztül), a másik része adósságszolgálatra megy, a harmadik részéből beruházókat próbálnak csalogatni és itt tartani.  De még mindig marad egy jelentős része a befizetéseinek, amelyet állami szolgáltatásokban – oktatás, egészségügy – kap vissza. S persze keveseknek volt egyértelmű, ha kevesebb adót kell fizetni, akkor nem az összefonódó politika-üzleti elit lop majd kevesebbet, hanem az állami szolgáltatások színvonala romlik és/vagy válik fizetőssé.

A jövedelemadó-rendszer mindenesetre valóban népszerűtlen volt, s már az átlagos szinten keresők is úgy okkal érezhették, igazságtalanul sokat von el tőlük. A kormány válasza az egykulcsos adórendszer volt – ékes bizonyítékául annak az entrópiáéval rokon tételnek, hogy semmi sem lehet olyan rossz, hogy ne lehetne tovább rontani rajta. Két szembeszökő hibáját hamar megtapasztalhatták a választók: az alacsony keresetűek kevesebbet kerestek, mint annak előtte, és 500 milliárd körüli bevételkiesést jelentett, amit magánpénztári pénzekből csak időlegesen lehetett kipótolni, a bevételkiesést ellentételező megszorításokat csak némileg elodázni lehetett.

Mánia és depresszió

A túlzásokra persze nem pusztán a magyar kormány gazdaságpolitikája, hanem a pénzügyi piacok, és a választók is hajlamosak. Emlékszünk-e még arra, hogy a választások előtt vezető anyag címe volt az egyik nagy hírportálon, hogy Fidesz kétharmadnál 250 forint lesz az euró? Kampányjelszónak se lett volna utolsó.  A piacok maguk is hajlanak a szélsőségekre – ahogy Soros, az ismert spekuláns több könyvében leírta: a piacok természetüknél fogva ingatagok -,  s a piaci szereplők csak a kétharmados többséggel járó előnyöket voltak hajlandók mérlegelni: a politikai stabilitást, a szerkezeti reformok véghezviteléhez szükséges fölhatalmazást. S hogy a kétharmados győzelemnek megvannak a maga árnyoldalai: a lehetőség a politikai rendszer teljes átalakítására, a demokrácia biztosítékainak, ellensúlyainak fölszámolására, a kontroll nélküli hatalomgyakorlásra, ami az üzleti környezetet is végül nehezen kiszámíthatóvá teszi –  ezekre a szempontokra akkor kevesen gondoltak.

S a lakosság hangulata is a 2010 közepi bizakodástól gyorsuló ütemben eljutott a teljes pesszimizmusig.  A Szonda Ipsos szerint 2010 októberben a megkérdezettek 73 százaléka vélte úgy, hogy rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon, a júliusi 65 százalékkal szemben. Idén januárban pedig már a lakosság túlnyomó többsége, 84 százaléka úgy értékelte, hogy rossz irányba tart Magyarország.

Bizalom és bizalmatlanság

Termékeny talajra hullott tehát Szelényi Iván esszéje, amelyben kifejtette, hogy szerinte a magyar kormány államcsődre látszik.  Szelényi kiváló koponya, tekintélyes társadalomtudós. Az esszé műfaj legkiválóbb művelőinek – szubjektíven ide sorolhatónak gondolom Aldous Huxleyt, vagy akár Sigmund Freudot is – sem feltétlenül volt mindig, mindenben igazuk. Sőt. Ez azonban mit sem von le esszéik értékeiből. Az esszé szó eredetileg azt jelenti: kísérlet. Ha elgondolkodtat, ha új összefüggések felismerésében segít, már elérte célját. Szelényi esszéje tehát nagyon jó, hiszen képes minderre.

Szelényi feltételezi, hogy a kormány államcsődöt robbantana ki Argentína mintájára, tehát egy olyan valutaválságot, ami szükségszerűen államcsődhöz vezet – minthogy a csőd után Argentína szép gazdasági növekedést tudott fölmutatni.
Annak bejelentése, hogy az állam fizetésképtelen, s nem fizet mondjuk az államkötvények külföldi tulajdonosainak, lehet valóban politikai cél. Renegát közgazdászok mondják olykor, hogy nem szabadna tabusítani ezt a kérdést.  A Fidesz viszont soha, semmilyen jelét nem adta, hogy ezt a lehetőséget akár fontolóra venné (ha így lenne, s ez kiszivárgott volna, már nem itt tartanának a kötvényhozamok). Jobbikos képviselő már mondott ilyesmit.  Ha valóban ez lenne a kormány politikának célja, a fizetésképtelenséget vélhetően bejelentené anélkül, hogy még előtte szándékosan valutaválságot idézne elő.

Szelényi esszéje nagy ívű kísérlet annak megmagyarázásra, miért annyira ellentmondásos és ésszerűtlen a gazdaságpolitika.  Igen, valóban feltehető a kérdés: hogy lehetséges, hogy ennyire rossz, s egymásnak is ellentmondó döntéseket hoz a komoly, okos, diplomás emberekből álló kormány? (No jó, legalábbis többségében diplomásokból álló kormány.)

El kell ismerni, rejtélynek tűnik. Nyomra vezethet bennünket azonban, hogy a választások előtt kiderült, hogy a Fidesz gazdaságpolitikusai által támogatott ingatlanadót azonnal elveti Orbán Viktor, ha a hatalomtechnikai megfontolásokból más következik. Ez nagyjából előrevetítette, milyen erők, s hogyan formálják majd a kormány gazdaságpolitikát. Talán semmi másról nincs szó, minthogy a politikai akarat bármikor felülírhatja a gazdasági ésszerűséget – láttunk már ilyet Magyarországon korábban is.  Ez az interpretáció sem teljesen kielégítő – de nem sokkal kisebb a magyarázó ereje, mint az államcsőd felé történő szándékos lavírozásnak.

Szelényi esszéje valójában azt jelzi: visszalendült az inga, az eltúlzott bizalomtól az ugyancsak szélsőséges bizalmatlanság fele, mind a piaci, mind a közhangulatot tekintve.

Túllépni a túlzásokon

A kormány politikáját ma sokan élesen bírálják, de észre kell venni, hogy a kritikák sokfélék. Akad, aki szerint az egykulcsos adó nem is olyan rossz, főleg a felső része. Van, akinek tetszik a munka törvénykönyvének „rugalmassá” tétele.  Más bírálók viszont ezeket az intézkedéseket elutasítják. Akadnak,  akik egyetértenek a válságadók céljával – a multinacionális cégek nagyobb mértékű bevonásával a közteherviselésbe -, csak eszközeivel nem, mások semmi szín alatt nem adóztatnák e cégeket jobban a korábbinál. Mindez nagyon nem mindegy.

A magyar társadalom remélhetőleg lesz olyan érett a következő választáskor, hogy nem szavaz olyan politikai szereplőre, amely nem árulja el előre a programját, s nem ad többé senkinek biankó csekket. S igényli majd a kimunkált válaszokat, a Fidesz politikájának árnyalt bírálatát. S szintén csak remélni lehet, hogy tanulva az eddigiekből, nemet mond a túlzásokra, a szélsőségekre is.

Forrás: FN HÍR24

 

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük