Ezrek mennek

suitcases

Ólmos felhőket hajt a szél.
Méhükben vihar feketéll.
Vad hullám száll s kél újra fel,
Hajónk hányódik, mint a pehely.
Otthon most érik a vetés,
A mező egy szent ébredés.
Akácvirág nyit, hófehér.

De nincs kenyér!

(Pásztor Árpád – Kivándorlók 1909)

Itt tartunk hát megint. Eleinte a fiatalok mentek, de többségük jött is haza néhány hónap után. Ma már az idősebbek is szedik össze a családot és néhány bőröndbe nyomorítva nyomorult életüket, vágnak neki a nagyvilágnak. A gyerekeket egy nagy kirándulás meséjével nyugtatják, az egyedül hagyott nagyszülők a szokásosnál jobban sírnak a kapuban, még a férfiak is elmorzsolnak egy-egy könnycseppet és elindulnak a rozzant autók neki az osztrák, német, holland, angol autópályáknak, hogy megérkezzenek egy ócska külvárosi albérletbe valamely metropolisz peremén.

 

Miként egykor Ady vagy József Attila a fejét csóválta, mi sem tudunk másként cselekedni. Döbbenten nézzük az internetes közösségi oldalakat és vesszük tudomásul, hogy „ők is elmentek”. Családtagok, barátok egyre népesebb tábora van már tőlünk sok ezer kilométerre. Mormoljuk a kérdést, hogy „miért?”, aztán valamely hozzátartozónk szegezi nekünk: „MIÉRT?” De ő ezt már fordított előjellel teszi. Ő azt kérdezi tőlünk, hogy miért vagyunk még itt? Mi miért nem indultunk el? Miért fizetjük az újabb és újabb terheket, az egekbe szökő törlesztőrészleteket? Miért vegetálunk vagy döglünk éhen ebben az országban? Félénken elmotyogunk valamit a nehéz külhoni életről, a költözés bonyodalmáról, torkot megköszörülve jelezzük, hogy mégiscsak ez a hazánk, de a mondatot a cinikus és felháborodott kacaj miatt be sem tudjuk fejezni. Igen, a hazaszeretet már nagyon keveset nyom a latban akkor, amikor a többséget nem tekintik másnak, mint a társadalom igáját húzó baromnak, akiket lehet ütni-vágni, miközben újabb és újabb terheket lehet pakolni rájuk.

Amikor valaki hazajön „kintről”, ismét érezhetjük azt a keserű szomorúságot, amit jó negyedszázadon át legalább nem éreztünk annyira. Most ismét mi vagyunk a szegény a rokonok, akik tengődnek az elnyűtt ruhákban, spórolnak a kaján, fűtésen és félénken csodálják meg a hazatért rokont, aki szatyornyi édességet hozott magával, elegáns autóval áll az utcán és finom parfümillat lengi körbe elegánsan öltözött alakját.

Nem tudjuk, hogy hányan mentek el. Nincs statisztika. Valamiért erről a lényegtelennek nem nevezhető dologról nem vezetnek statisztikát. Vajon miért? Csak nem azért, mert döbbenetes számot kapnának? Letaglózná a magyar társadalmat, hogy százezres nagyságrendben „tántorogtak” ki legjobb embereink? Igen. Mert rengeteg fiatal nincs már köztünk. Azok, akik az idehaza semmit sem érő szakmunkás bizonyítványukat, érettségijüket vagy diplomájukat a szemétbe hajítva elmentek a Lajtán túlra szerencsét próbálni. Persze a megdöbbentő tény az, hogy immár nem csak nyugatra, hanem keletre is mennek. Bécsben ingyen, Kolozsváron sokkal olcsóbban szerezhetnek diplomát a fiatal magyar értelmiségiek, mint idehaza.

A fenti idézet egy nagyon fontos mondattal ért véget: De nincs kenyér! Hát ez a legnagyobb baj. Amíg legalább vegetálni lehet, addig marad a többség. Amikor azonban már az éhenhalás az egyetlen itthoni alternatíva, akkor azok is elindulnak, akik korábban gondolni sem akartak ilyen dolgokra. Mindeközben Orbán Viktor baráti körének tagjai, az egyre nagyobb hatalmú narancsbárók egyre több és több földet szereznek meg maguknak, így is elzárva a boldogulástól a vidéken élők milliós táborát.

Itt tartunk hát megint. Van pár tucat új nagyúr, akiknek hízni, gyarapodni kell bármi áron. Akár azon az áron is, hogy elmenekül ebből az országból több százezer honfitársunk.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük