Felszabadultunk

aprilis4harc

A szocializmus évtizedei alatt április 4-e az egyik legfontosabb állami ünnepek közé tartozott. Megemlékeztek azokra a szovjet katonákra, az antifasiszta ellenállás harcosaira, akik a magyar szabadságért adták életüket. Szinte mindegyik faluban volt egy emlékmű, amely a felszabadító Vörös Hadsereg történelmi jelentőségű tetteit méltatta. A felszabadulás óta eltelt azonban 68 év. A II. világháború borzalmait átélő és túlélő nemzedék tagjai közül egyre kevesebben vannak már az élők sorában. Az évek múlásával elhalványodik az emberiség történelmének egyik legkegyetlenebb, háborújának véres tapasztalata, lassan feledésbe merül mindaz a szenvedés, amelyet a lakosság akkor átélt. Ha egy normális országban és egy normális rendszerben élnénk, nyugodt szívvel, hogy megőrizzük és ápoljuk az antifasiszta harcosok, a hazánk földjén elesett több, mint 200.000 katona emlékét, valamint hálásak vagyunk felszabadítónknak, a szovjet Vörös Hadseregnek azért, hogy elhozta nekünk a szabadságot.

Ha egy normális országban és egy normális rendszerben élnénk, a nagyszülők, (lassan inkább a dédszülők) elmesélnénk az unokájuknak, milyen érzés volt az, amikor elsötétült a város és bombák robbanásától volt hangos az éjszaka. De mi egy olyan országban élünk, ahol nem csak a törvényeket változtatják meg visszamenőlegesen, hanem a történelmet is. Egy korábban készített felmérés szerint a megkérdezettek egyharmada tartotta április 4-ét felszabadulásnak, egyharmada megszállásnak, egyharmada pedig nem egyiket sem tartotta megfelelő válasznak. Jellemzően a fiatalok voltak azok, akik megszállásként tartják számon 1945. április 4-ét. Lehet ezen a felmérésen csodálkozni? Nem nagyon, hiszen ezek az ifjak már nem emlékeznek arra, hogy milyen is az, amikor megszólalnak a város szirénái és néhány pillanat múlva már repülők százai jelentek meg az égen, amelyek gyilkos bombáikkal városokat, falvakat, hidakat, vasutat döntöttek romba és egy nép munkáját tették másodpercek töredéke alatt a földdel egyenlővé. Ez a generáció már nem tanulta meg az iskolában, hogy  miként illik megadni a tiszteletet azoknak, akik a Szovjetunió  katonáiként azért haltak meg, hogy ne induljon Magyarországról több vonat Auschwitzba, hogy elkezdődhessen a rend helyreállítása és az élet beindítása.

szabadsagszobor4Természetesen nem a fiatalok a hibásak azért, mert többségüket nem hatja meg a felszabadulás emléke, vagy éppenséggel megszállásnak titulálják azt. Miért is lennének antifasiszták a fiatalok, ha egyszer újra divat lett zsidózni, cigányozni? Miért is emlékeznének meg a felszabadulásra, ha egyszer az iskolában is azt tanulták, hogy Magyarországot nem felszabadította, hanem megszállta a Szovjetuniót? Miért kellene nekik évente egyszer, őszinte hálával virágot elhelyezniük a szovjet emlékműnél, miközben 2013-ban a hóhér Horthy Miklóst és a tömeggyilkos Szálasi Ferencet állítják az ifjúságnak példaképül? Miért csodálkozunk azon, hogy a magyar fiatalok egy jelentős része Nagy-Magyarországos ruhákban, árpád-sávos zászlót lengetve, a nyilas-korszakot idéző viseletben olyan politikai értékeket vallanak magukénak, amelyek 68 évvel ezelőtt hatalomra jutva és megvalósulva több százezernyi honfitársunk lemészárlását eredményezték? Hogyan is lehetnének a fiatalok antifasiszták, miközben még az úgynevezett „baloldali” szervezetek is lépten-nyomon a kommunistákat szidják? Egyáltalán lehet-e az országunk földjén a magyar szabadságért elesett katonák és ellenállók emlékét ápolni egy olyan országban, ahol ezrek vállalják büszkén a rasszizmus, homofóbia és az antiszemitizmus ocsmány szellemiségét?

De nemcsak a szélsőjobboldal szellemi térhódítása és a Fidesz keresztény-konzervatív kulturális ellenforradalma okolható azért, hogy a magyar társadalom emlékezetében egyre halványabban és egyre torzabbul él április 4-e emléke. Felelősök azok is, akik az antifasiszta ellenállás idős nemzedékét annak kommunista elköteleződése miatt megtagadták és megalázták, hiteltelen, liberális cirkusszá degradálva ezzel napjaink antifasiszta megmozdulásait: 68 év telt el azóta, hogy vörös lobogók alatt szovjet katonák megszabadították a magyar földet a hungaristák tömeggyilkos rezsimjétől, és ma ott tartunk, hogy a MEASZ kitiltja a rendezvényeiről a vörös zászlót, a szervezet kommunista tagjai pedig sorra a kilépés mellett döntöttek. Helyüket liberális világnézetű megmondó emberek vették át, akik fegyverrel nem, de szóval annál inkább küzdenek nemcsak a fasiszták, hanem az azok uralmát megdöntő kommunisták ellen is. Mit lehet tenni? Egyrészről bízhatunk abban, hogy nem csak a mi nagyszüleink, hanem másoké is megosztották emléküket az unokájukkal. Talán azt is elmesélik még, hogy milyen érzés volt meglátni az első szovjet katonát, aki csokoládét vagy cukrot adott a gyermeknek, lekvárt vagy kenyeret az éhező, óvóhelyről lassan és félve kimerészkedő sokat szenvedett lakosságnak. Másrészről pedig nem szabad, hogy kopaszra nyírt jobbikos taknyosok nyugger komcsinak nevezzék nagyszüleinket, akik a két kezükkel építettél fel Magyarországot abból a háborús romokból, amelyet a Jobbik által igen mélyen tisztelt Horthy Miklós és Szálasi Ferenc hagyott örökül a népnek. Köszönettel tartozunk nagyszüleink nemzedékének, hogy a II. világháború szörnyű traumája után is volt erejük a semmiből felépíteni az országot és egy olyan társadalmat teremteni, amely megbecsülést és biztos életet, kiszámítható jövőt adott minden állampolgárnak.

Végül pedig hálával és 68 év után is gyásszal emlékszünk meg azokra a magyar és szovjet hősökre, akik vérüket ontották a magyar nép szabadságáért a nyilas rémuralom ellen. Folytatni kell az ő harcukat, mert a fasiszták újra itt vannak köztünk és a nacionalizmus ócska lózungjait harsogva ismét szítják a gyűlöletet nemcsak a környező népek, hanem a magyarság nagyobbik része ellen is. Április 4-e egyszerre jelenti tehát a múltat, és napjaink antifasiszta harcát is!

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük