Floreal hava

Stromfeld Aurél

 

A költő szerint május az áhítat és a forradalom hónapja. Ezen a gondolatmeneten továbbhaladva gyorsan összeszedtem egy kisebb csokorra valót május történelmi virágaiból, amelyeket nem árt emlékezetünkbe vésnünk. „Amit vetettem, az ki fog kelni” – kiáltotta a hóhéraira Laczkovics kapitány, a magyar jakobinusok egyik vezetője. 1795. május 20-án hajnalban sújtott le rá és társaira a bakó. Kik voltak és mit szerettek volna mozgalmukkal elérni?

Az abszolutizmus reformja a XVIII. század második felében túlnőtt a monarchia és a nemesség hagyományos keretein. Az infrastruktúra fejlesztését, a közszolgáltatások széles körét, magyarán a modern állam kiépítését az abszolutizmus kezdte el megszervezni – posta, út- és vasúthálózat, iskolarendszer, nyugdíj, társadalombiztosítás, stb. II. József reformjaival a feltörekvő polgárságot és a Mucsánál kicsit messzebb látó nemeseket hozta előnybe. Egy modern, polgári Magyarországot szerettek volna, ezért támogattak egy olyan felülről vezérelt politikát, mely szembe ment a társadalommal, abban a reményben, hogy a reform eredményei szentesítik politikájuk irányvonalát. Ebből a szempontból 1789, még inkább 1793 megerősítette őket elszántságukban.
           
Bebizonyosodott, hogy a II. József megkezdte reformokat tovább lehet, és tovább kell vinni, polgári rendet kell kialakítani. Hajnóczy a királyi méltóság korlátozását és emancipációs politika mellett érvelt, Laczkovics pedig a nemzeti ébredéssel együtt fejtegette, hogy „a tulajdonjog igazságtalan és gonosz kiváltság”. Ezt a gondolatot vitték tovább, mikor kátéjukba belevették egy országos közpénztár felállításának tervét, „melyből fedeznék a legszegényebb néposztály szükségleteit”. Tehát egy olyan „fejlesztési és beruházási bankról” ábrándoztak, amely elsősorban a szegény embereket képviseli.
           
Amit vetettél, az ki fog kelni, dörögte Kossuth Lajos és még inkább Petőfi Sándor, mikor 1848-ban a jobbágyságot „bevonták az alkotmány sáncai mögé”. A polgári fejlődés és az ipari átalakulás elmaradása volt az 1848-as forradalmak igazi motorja: a felzárkózás ígézete. Nem az ő hibájuk, hogy a Pató Pálok országában a magyar nemes csak lázadozni szeretett, harcolni nem. Hogy is harcolt volna, mikor a magyar nemes számára a szabadság az adómentesség szabadsága volt, míg a jobbágy, szittya-nemesi szóhasználatban a „büdös paraszt” a bőrén érezte és szenvedte a szabadságot, pontosabban annak hiányát.
           
Míg Európában lángolt és forrongott az első lázadás a magántulajdon ellen, nálunk dúlt az osztályharc: az udvarhű arisztokrácia és a kurucos köznemesség között, miként erre Szabó Ervin rámutatott. Az 1867-es osztálykompromisszum, melyet a bécsi nagytőke és a magyar arisztokrácia kötött a robotoló nép számára jóformán vereség volt.
           
A meginduló kapitalista átalakulás végképp tönkretette a dzsentrit, mely az államapparátusba menekült, így lettünk a móriczi „rokonok” országa. A Monarchia relatív eredményei mellett súlyos deficittel küszködött: nem rendezte a nemzetiségi kérdést, holott a magyarok saját országukban kisebbségben voltak (49%), és nem rendezte a választójogot sem: a lakosság mindössze 12%-a volt jogosult szavazni.
           
Ebben a helyzetben a ’48-as hagyományok valódi kurucai és a szocialisták szövetségben küzdöttek a demokratikus átalakulásért. Vezérük, Justh Gyula így fogalmazott: mozgalmunk „folytatni akarja a márciusi demokrácia befejezetlen művét: kiterjeszteni a jogot a haza minden fiára.”
           
Ellenfelük, Tisza István, a „centrális erőtér” új ikonja, aki személyében testesítette meg a türelmetlen magyar dzsentrit és a Monarchiát: kegyetlenül vérbefojtott minden demokratikus átalakulást, mert az saját osztályhelyzetét veszélyeztetné.
           
Tisza a növekvő ellenzéki nyomásra erőszakkal válaszolt. Úgy gondolta, a parlament ellenzék nélkül jobban tud működni, sőt talán jobban is működik, ezért házelnökként rendre megtagadta a szót az ellenzéki képviselőktől, sőt rendőrökkel vitette ki őket az ülésről.
           
Válaszul 1912. május 23-án a szociáldemokrata párt felhívására több mint százezres tömeg indult meg Pest külvárosaiból a Belváros és a Parlament felé. A tömeg demokráciát, jogállamot és általános, titkos választójogot követelt. Tisza most is erőszakkal válaszolt: belelövetett a tömegbe: 6 halálos áldozat, 182 sérült és több, mint 300 letartóztatás jelezte eltökéltségét. Az ellenzék rendőri eltávolítása után, utolsó nekifutásként június 5-én Kovács Gyula képviselő sikertelen merényletet követett el Tisza ellen, de mindkét golyó célt tévesztett. A hajó elindult. (Vermes Gábor 2001-es, roppant terjedelmes Tisza-monográfiájában erről az egészről mindössze fél oldalt olvashatunk!)
           
Tiszának hamarosan szobra áll politikai ellenfele, Károlyi ércalakja helyén. „Nemzeti-radikális” honfitársaink remélem Tisza Istvánt is leöntik vörös festékkel és nyakába táblát szegeznek „Én vagyok a felelős Trianonért” – mert a tragédia valódi sírásója ez a zsidó közösség körében oly népszerű gróf volt.
           
Nézzük a tényeket: Tisza kálvinista neveltetésének, családja politikai hagyományának köszönhetően meg volt győződve arról, hogy Isten választottja és egyedül ő hivatott Magyarország népét (sajnos nem népeit) vezetni. A választójogtól a magyar szupremáciát féltette a fegyverkezés gyorsításától pedig, a nemzetiségi kérdés megoldását remélte: érveit a szuronyok árnyékában fogalmazta. – „Vigyázzunk a nemzetiségi politikával, mert ha a külső nemzettestekhez kívánnak csatlakozni, magukkal viszik a területet is.” – De hol volt akkor már a Kasszandra-levélben kiáltozó Kossuth Lajos szelleme?
           
Ismeretes, hogy Tisza ellenezte 1914-ben a világháborúvá szélesedő szerbiai offenzívát, de nem békevágytól vezérelve, hanem azért, mert akkor a szlávok ténylegesen túlsúlyba kerülnének a magyarokkal szemben. Ferenc József a vonakodó grófot választás elé állította: vagy felmenti miniszterelnöki posztjából vagy befogja a száját. Tisza ez utóbbi mellett döntött és még 1918 októberében is a háború folytatása mellett kardoskodott.
           
Tisza elfogadta és felvállalta a háborút, ezzel a magyar imperializmus jelképe lett. Ferenc József halála után az új Király a nemrégiben boldoggá avatott IV. Károly különbékét keresett, valamint nyitott a reformok irányába. Tisza 1917. május 23-án, pontosan a vérvörös csütörtök 5. évfordulóján lemondott.
           
Pártja révén azonban továbbra is maga mögött tudhatta a parlamenti többséget, így elejét vette bármilyen demokratikus átalakulásnak. Ily módon Tisza és pártja nagymértékben felelős azért, hogy 1917-ben nem egy reformmozgalom, hanem másfél évre rá egy vesztes háború egy robbanásszerű forradalommal söpörte alá nemcsak az úri Magyarországot, de a nemzetiségekkel való megegyezés lehetőségét is. A háborús összeomlás és a vereség hozta el nemzeti függetlenségünket és a demokráciát is – mind-mind olyan érzelmi-tudati tényező, amivel ma a dzsentrikultusz és a Nagy-Magyarország ábránd még mindig élő és eleven valóság lehet.
           
A forradalmak zaklatott viharában a népek szolidaritását a népek rablóétvágya tette semmissé. A nemzet megcsonkítása és kirablása ellen egyedül a vörös hadsereg vette fel a harcot. A székely hadosztály 1919. április végén letette a fegyvert, mert a saját bőrét előrébb tartotta, mint a haza ügyét, ennek köszönhetően a románok a Tiszáig benyomultak, május elsején érték el Szolnokot. Időközben északon május 2-án Miskolcot elfoglalták a csehszlovákok.
           
Stromfeld Aurél vezérkari ezredes három hetet kért a visszavágásra, de már május 15-én megindította az ellentámadást. Elképzelése szerint az intervenciós erőket szét kell feszíteni és az ukrán vörös hadsereg felé kell kitörni utánpótlás reményében. Május 20-án reggel a III. hadtest székely különítménye megkezdte Miskolc visszafoglalását. Három nappal kérőbb május 23-án Miskolcot felszabadította a vörös hadsereg mely özönvízszerűen tört előre egészen Bártfáig.
           
Az északi hadjárat sikerén felbuzdulva Julier Ferenc vezetésével a vörös hadsereg a románok ellen fordult. A hadrendet, Julier a bécsi Pokorny csoport útján leadta Bethlenéknek. Ők angol segítséggel eljuttatták Szegedre Horthy Miklós környezetéhez, abban a reményben, hogy a „nemzeti hadsereg” a haza érdekében elvágja a románok utánpótlási vonalait. Horthy és környezete dilemmába került: ha a munkások a parasztok megvédik az ország integritását, akkor továbbra is övék marad minden hatalom, mert a katonai siker legitimálja őket az ország további vezetésére is! Tehát a magyar uralkodó osztály „nemzeti hadserege” inkább lett a honvédő háború árulója, mintsem segítője. Horthy és katonái egyetlen lövéssel sem harcoltak az országot és a fővárost megszálló románokkal szemben, ellenben kegyetlenül üldözni kezdték a magyar vörös hadsereg katonáit, akik viszont vérüket adták a hazáért…
           
Május az áhítat és a forradalom hónapja: ha van egy szabad percünk, míg kávé közben vagy villamosra várva e cikknek a végére érünk, csak arra kérem az Olvasót, hogy gondolkodjon el a fentebbieken. A költővel kezdtem és a költő meglátásával zárom soraimat: „a példa bárhogy fáj is, a múltak és a halottak visszajárnak” – s ez a kísértetjárás addig tart, amíg nem teszünk ellene.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük