Folytassa Vilmos!

Pitiáner bűnöző, „parkolóőr”, később sikeres üzletember és ingatlanspekuláns, mindamellett a világ egyik legnagyobb költője és drámaírója, ez mind Shakespeare, dióhéjban. Ha hihetünk a forrásoknak és a múlt szorgos búvárolóinak, William Shakespeare egy jól sikerült mámoros összejövetelt követően 400 évvel ezelőtt hagyta itt e földi világot, hogy átköltözzön a szellem csodás színpadára. Az évforduló kapcsán érdemes végigtekinteni Shakespeare műveiből készült legjobb filmes feldolgozásokat, hátha a kedves olvasó kedvet kap valamelyik film megtekintésére, esetleg az eredeti elolvasására.

Az alábbiakban összegyűjtöttem a 10 legjobban sikerült filmes adaptációt, amit Shakespeare műveiből vagy művei alapján készítettek, a lista természetesen mélyen szubjektív és néhol elfogult, de úgy hiszem jelen álláspont szerint ezeket a filmeket mindenképpen érdemes ismernünk. Előre jelzem, a sok gagyi és még gagyibb, látványos, gyors, popcorn-kóla teszkó gyalázatos B-múvi hálivúdi giccseket és musicaleket messze elkerültem, így az Öld meg Rómeót!, Rómeó vérzik vagy a West Side Strory-t és más hasonlókat ne itt keressék.

  1. Peter Greenaway: Prospero könyvei (1991)
Prospero könyvei

Bonyolult, látomásos, a nézőt megterhelő film, mégis a sok Vihar-feldolgozás közül az egyik legeredetibb és leglátványosabb, ezért is került fel a listára. John Gielgud Prospero-Shakespeare (!!!) szerepében írja, olvassa, kommentálja, felmondja és eljátssza a teljes darabot, egészen addig egyes-egyedül ő beszél, amíg el nem töri a varázspálcát. S ha mindez nem volna elég: a cselekmény, pontosabban a könyv megírása közben további 24 varázslatos könyvbe kaphatunk betekintést, egészen az utolsó könyvig, ami Shakespeare drámájáit tartalmazza, de hiányzik belőle 19 oldal, a Vihar helye. Barokkosan túlzsúfolt díszletek, belső terek és rengeteg, megkomponált meztelen test zúdul a nézőre, amit az egymásra vetített képek és szövegek felerősítenek. Kifejezetten a művészfilmek kedvelőinek és elborult bölcsészeknek ajánlott, régi magyarosoknak és intermédiásoknak (sajnos) kötelező darab. A filmről és a drámáról egyaránt gazdag szakirodalom segíti a további tájékozódást.

  1. Gus Van Sant: Otthonom, Idaho (1991)
Otthonom Idaho
Otthonom Idaho

Gus Van Sant ebben az álomszerű és hideg filmjében, modern környezetbe adaptálta a IV. Henrik világát. (IV. Henrik angol uralkodó /ur. 1399-1413/ nem tévesztendő össze Navarrai-Bourbon Henrik francia királlyal!) A történet kallódó fiatal fiúkról szól, énkeresésükről és választásaikról. Scott (Keanu Reeves, a későbbi V. Henrik) dacosan fellázad környezete és családja ellen, alászállása az alvilágba mégis igazabb tanulásnak, megismerésnek bizonyul, mintha apja mellett tanulná a nagypolitikát. Legjobb „barátja és árnyéka”, a narkolepsziás, családját örökké kereső Mike (a darabban Ned Pions, a tragikusan fiatalon elhunyt River Phoenix remek alakításában), mesterük Bob Pigeon (a halhatatlan hetvenkedő Falstaff bőrében William Richert-t láthatjuk). A szereplők megjelenése, a foglalt ház belső terei egyértelműen középkorias vonásokat mutatnak. Meditatív film, nagy lélegzetvétel és egy korty tömény, mielőtt leülnénk megtekinteni!

  1. Franco Zeffirelli: A makrancos hölgy (1967)
A makrancos hölgy
A makrancos hölgy

Zeffirelli kapcsán érdemes megemlíteni, hogy filmjei mindig is a giccs határán egyensúlyoztak, ez fokozottan igaz Shakespeare-rendezései is. Látványában nagyon szépen sikerült visszaadnia a reneszánsz életérzést, a kosztümök és a díszletek zseniálisak, amit jól ellenpontoz a mellékszereplők karikatúraszerű groteszksége, mintha Pasolinitől kölcsönözte volna a statisztákat. A darabot mégis a későbbi színészházaspár, Richard Burton és Elisabeth Taylor játéka uralja, kettősük adja és elviszi a hátán az egész darabot. A cselekmény másik szála, emelkedett hangulata és Michael York játéka teljesen háttérbe szorul, ha ők megjelennek – pedig a Bianka-szál is roppant kacagtató. Hardcore feministákon kívül mindenkinek meleg szívvel ajánlott, főleg azoknak, akik Shakespeare derűsebb oldalát szeretnék megismerni.

  1. Joseph L. Mankiewicz: Julius Caesar (1953)
Julius Caesar

Egyszer érdemes volna végigmenni azon, hogy az ókornak milyen különös és különleges utóélete, sőt jelenkora adatott meg; kik, mit és miért láttak meg Rómában – a nagyságot, a birodalmat, a züllést, a fertőt, a nagy egyéniségeket vagy az arctalan plebset, esetleg a forradalmi tömeget és az ugrásra kész proto-fasisztákat.

Ebben a darabban talán az tetszett a legjobban, hogy Shakespeare a szembenálló feleket emberi arccal, emberi nagysággal és gyarlósággal egyaránt felruházta. Caesar (Louis Calhern) népszerű zsarnok, ugyanakkor beteges, egyik fülére már nagyothall és végtelenül hiú. Cassius (John Gielgud) ravasz politikus, jól tudja mozgatni a szálakat, de ugyanakkor csak egyetlen akaratot ismer el igaznak, a sajátját. Talán ez az egyetlen olyan tragédiája, ahol igazán gonosz jellemet nem találunk – Marcus Antonius (Marlon Brando) sem gonosz, csupán jobb és kegyetlenebb politikus, mint a többiek. Brutus (James Mason) inkább a szellem embere, mindig kényszerre cselekszik, ebben áll Hamlet-szerű volta – egy forradalomnak mindig szüksége van filoszokra, de az értelmiségieknek le kell vetkezniük szellemi korlátaikat a siker érdekében. Caesar és Brutus egyaránt azért bukik el, mert nem képesek kilépni önmagukból, Cassius akkora egyéniség, hogy nem bírja elviselni önnön egóját, Marcus Antonius hármójukhoz képest másodvonalbeli figura, de hideg reálpolitikus – ezért is győz le mindenkit.

  1. Kenneth Branagh: Sok hűhó semmiért (1993)
much ado about nothing 1993
Sok hűhó semmiért

A szereplőgárda (Emma Thompson, Kate Beckinsale, Denzel Washington, Kenau Reeves) a téma és a rendező neve már eleve garancia volt arra, hogy egy jól sikerült „közönségfilmet” kapjon a néző. (Most már) Sir Kenneth Branagh ebben a filmjében mutatta meg igazán, hogy a színész énjéhez felnőtt a rendezői énje is. Nyílt tereken, földeken, kerteken, udvarokon forgatott, egyszerű fehér (ill. az álarcosbálon fekete) jelmezekbe bújtatott filmjében csodálatosan bemutatja, ahogy a szerelmet kigúnyolja és megcsúfolja Shakespeare – mindezt egy komédián belül! Mert mégis milyen vígjáték az olyan, ahol a mennyasszonyt az egész násznép előtt megalázza és durván elaszítja a vőlegény? A családi és baráti tragédiától bizony csak pár hajszál választ el bennünket, de mindezért kárpótol bennünket a megoldást nyújtó „lenti világ”, Furkó szomszéd és a kacifántosan fogalmazó „barom vagyok” Lasponya (Michael Keaton) figurájában. Az atmoszféra légies, napfényes, nyári délutánokra emlékeztet, a nevetés garantált Beatrice és Benedek sziporkái alatt. Kezdőknek ajánlatos ezzel a filmmel kezdeni, ha az iskolával szemben egy másik Shakespeare-t szeretnének megismerni.

  1. Grigorij Kozincev: Lear Király (1970)
Lear király

Szovjet film! Igen, az, méghozzá a lista egyetlen nem angolszász feldolgozása, ami kellően bizonyítja, Shakespeare egyetemes és örök. Sajnálatos módon, talán a múlt kísértő árnyai miatt, az orosz kultúrát hajlamosak vagyunk lenézni, mondván bizáncias, keleties, holott már Lenin elvtárs is megmondta, hogy számukra legfontosabb a film, elég csak Tarkovszkij, Bondarcsuk és a jobb napokat látott Mihalkovra gondolnunk. Kozincev pályájában sűrítve megkapjuk az orosz értelmiség (az intelligencija) útját a forradalmi avantgárd kezdetektől a letisztult klasszikus feldolgozásokig, amiben nem lehet nem meglátni a szovjet rögvalóság korszellemét.

Shakespeare egyik legtragikusabb darabjáról van szó. A műben a címszereplőt félrevezetik, rossz döntéseket hoz, ami végül tragédiához vezet, melynek önmaga is áldozatául esik. A családi viszály és a gyermeki hálátlanság története a Lear király, mely egy kaotikus, értékvesztett világot eredményez. Shakespeare szövegét Borisz Paszternák ültette át oroszra, Sosztakovics szerzett hozzá zenét, Kozincev álmodta filmre.

  1. Ralph Fiennes: Coriolanus (2011)
Coriolanus
Coriolanus

Cím- és főszerepben, valamint a rendező székben Ralph Fiennes, főbb szerepekben Vanessa Redgrave és Gerard Butler

Nálunk kevésbé ismert darab, bár nem kisebb tekintélyek méltatták, mint G. B. Shaw, aki politikai szatírának értékelte, T. S. Eliot, aki egyenesen az avoni hattyú legjobb művének titulálta, vagy Bertold Brecht, akit a drámából a forradalmi tömeg ragadott meg. A történet röviden arról szól, hogy a hataloméhség hogyan torzítja el az embert, ill. az egyéniség miként bicsaklik meg az intrikusok hálójában.

Ralph Fiennes rendezői debütálásában a szürkés-kékes képekkel és a kézikamerás (ál)dokurealista hangulattal szépen megoldotta a rá kiszabott feladatot. A volszkok vezére szerepében Gerard Butler kellően bebizonyította, hogy a 300 és az Egyiptom istenei ellenére is rendelkezik színészi képességekkel, sőt a homoerotikus szál felvillantásánál és a Caius Martius feletti bosszú kivitelezésénél egyszerűen remekelt. Coriolanus anyját megformáló Vanessa Redgrave jól hozta az erős lelkületű, kőszívű asszonyt, beszédéből egyértelműen felsejlik hol és miként ment félre Caius Martius jellemfejlődése.

Mindezek mellé a honi néző megnyert egy új jelentéssíkot, amennyiben Petőfi Sándor műfordítása alapján készült felirattal nézi a filmet, így a modern képi világ és az „archaikus nyelv” kontrasztja még erősebbé válik.

A történet kettős tragédia: láthatjuk a nép szenvedését, halljuk panaszaikat, és látjuk önszerveződésüket, mindazt, ahogy egy teljes társadalom rohan a forradalomba. Láthatjuk a politikai és gazdasági hatalmukat védő, militarizált arisztokraták simulékony csoportját, az ő képviselőjük a túlzottan eltökélt és a háborúzáson kívül semmi máshoz nem értő Caius Martius Coriolanus, az üresen kongó, jellemtelen jellem.

  1. Kenneth Branagh: V. Henrik (1989)
V. Henrik

Shakespeare királydrámái a III. Richard és a IV. Henrik, pontosabban a Falstaff-epizódok kivételével viszonylag népszerűtlenek, a kontinensen jóformán alig, ill. ritkán játsszák őket, az V. Henriket magyar színházak mindössze kétszer tűzték műsorra, még a múlt században. Az idegenkedés oka talán a történelmi ismeretek hiánya és távolsága, mert egy közép-európai néző mit kezdjen a rózsák háborújával… Ráadásul ezt a darabot körüllengi egyfajta hazafias pátosz(értelmezés) és a progresszívek felöl érkező merev elutasítás, ami közép-európai szemünknek eleve gyanús.

Pedig Shakespeare kérdez, méghozzá jól kérdez: ki csinálja a történelmet és mi a történelem célja? A Lancester-tetralógia záró darabjában a csapodár és züllött Harry herceg Henrik királlyá változik, a kocsmatöltelék és akasztófavirág cimborákat felváltják a zord nagybácsik és a marcona hadfik, de csak így, csak velük lehet a hatalmat jól működtetni. Branagh ezért is szúr be egy-egy jelenetbe flashback-eket a IV. Henrikből. Szembesíti az uralkodót előző énjével és mostani szerepével. Látjuk könnyezni Bardolph akasztásánál, de halljuk mit mond közben. Henrik valójában zengő beszédeivel nyeri meg a franciák elleni háborút, nem pedig hadi tudományával. Shakespeare zsenialitása viszont parádézik a dráma utolsó részében, amikor Henrik ismét Harry-vé változik: mert egy országot meghódítani könnyű, de egy női szívet elnyerni, az mindennél nehezebb…

A drámát egy szabályos szonett zárja, amiben Shakespeare összegez és válaszol: az emberek maguk csinálják a történelmüket, de a történelemnek nincs célja, mert maga is egy végtelen folyamat.

  1. Julie Taymor: Titus (1999)
Titus Andronicus
Titus Andronicus

Archaikus a modernben és vissza. Legelőször ez jut az ember eszébe, ha a Titus képi világát nézi. A rendezőnő a darab időtlenségét akarta hangsúlyozni, amikor szürrealista díszletek közé „goth metal” fiatalokat, római egyenruhát és sörétes puskát, gigantomán fasisztoid épületeket helyezett és a Mátrix óta kötelező „pillanatkimerevítő” technikát alkalmazott, így az ember észre sem veszi, hogy egy közel három órája oda van szögezve a film elé.

Másodszor, a Titusban csírájában benne van Shakespeare összes későbbi nagy tragédiája. Andronicus-ban a későbbi Lear király, Tamora előtanulmány Lady Macbeth-hez, Aaron-ban ott van a kész Jago és Richárd, Luciusban ott rejtőzik Coriolanus. Harmadrészt egy horror, Shakespeare legvéresebb és legkegyetlenebb tragédiája mind közül, voltaképpen gázolunk a vérben Andronicus és Tamora bosszúhadjárata során, felsorolni is szörnyű a sok aljasságot. A kritika sokáig nem is tudott mit kezdeni a darabbal – legjobb esetben is ifjúkori botlásnak tartották csak a múlt században fedezték fel újra. (Pedig, ha jó bosszúdarabot akarunk nézni, akkor igényesebb, mint a Kill Bill…)

Julie Taymor biztos kézzel nyúlt a témához, amikor Andronicus szerepére Sir Anthony Hopkins-t kérte fel, aki meggyőzően játssza az őrület határáig eljutó bús hadvezért és a film végén egy kegyetlen jelenetben átlép a híres-hírhedt Hannibal Lecter szerepébe is. Tamora királynőt Jessica Lange alakítja, egyszerre bosszúszomjas anyatigris, érzéki csábító és esendő, összetört nő. Külön ki kell emelni még az Aaron-t megformáló Harry Lennix játékát, aki egyszerre veszedelmes intrikus és érző apa, a tragédia legokosabb és egyben legmegalázottabb szereplője. Shakespeare emberi nagyságát is mutatja, hogy egy mórról hogyan és miként tudott nyilatkozni a XVI. században.

  1. Orson Welles: Éjféli harangszó (1965)
Éjféli harangszó – Falstaff

Abszolút győztes, klasszikus, realista alkotás – bár ma már kissé színpadiasnak is tartanánk. Orson Welles amennyire lehetett középkori, XV. század eleji köntösbe helyezte a IV. Henriket, Falstaff szerepét pedig egyenesen mintha neki találták volna ki. Pocakos, hetvenkedő, sziporkázó és örökké pofáraeső lovag, aki már nem hisz semmiben és senkiben.

A film, miként a darab is elsősorban nem Harry / Hal hercegről (Keith Baxter) vagy Falstaffról szól, hanem a történelemről: az új Anglia győzelméről a régi felett. A kocsmai mulatozások és az udvari szertartások mögött és alatt három síkja van a történetnek. Először és elsősorban az egységes Anglia kikovácsolása, a lázadók leverése által, másodszor az ország közállapotai: tehetségtelen és harácsoló, a népet szipolyozó oligarchák, megrontott és nyomorba taszított dolgozó osztályok, figyelembe sem vett, (amúgy bumfordi) középosztály – hangsúlyozom, Angliáról van szó, a feudális anarchia kellős közepén állunk! A harmadik sík: a nemzet megteremtése, a lovagi eszmék tökéletes kiüresedése, amit Hővér tragikusan, Falstaff komikusan képvisel, a régi és az új harca. Falstaff és Percy bukása egyaránt megrendítő, de elkerülhetetlen, Harrynek Henrikké kell változnia a későbbi központosítás és modernizálás érdekében. A film második fele Harry herceg belső vívódására koncentrál, arra, hogy fel kell vállalnia a feladatát, ami elkerülhetetlenül önfeladással (is) jár.

A film atmoszférája varázslatos, a sok erős jelenetből két momentumot emelnék ki: Falstaff beszéde Hal-lal a becsületről és saját szerepe a lázadók leverésében – a Harry által legyőzött Percy tetemével hetvenkedik és magának igényli a királyi jutalmat. IV. Henrik (John Gielgud) arcán ott a csalódottság, hogy Percy halott és akár fiára, akár a korhely Falstaff-ra tekint, az undor kerülgeti, ezért szótlanul lép tovább és lép át Hővér hulláján. Másodszor Falstaff eltaszítatása, képről képre látjuk az öregember teljes leépülését és az új Anglia kikovácsolását. A kontraszt megható és mélyen megrendítő, könnyeznünk kell.

Bónusz!

Ugyan 10 filmet ígértem, de megtoldom még kettővel, az alábbi filmek nem kaptak, nem is kaphatnak helyezést, de érdemesnek tartom megállni rajtuk egy-egy pillanatra, mindjárt kiderül, hogy miért.

Az oroszlánkirály (1994)

Az oroszlánkirály

Te jó ég, ez Disney! – horkan fel bennünk kultúrsznob énünk, az, amelyik felettes énként őrködik, amikor az Üvegtigrisen sírva kacarászunk. De minket ez most nem érdekel, hiszen ki hinné, hogy Shakespeare? Márpedig az, méghozzá a Hamlet gyerekbarát változata! Az Afrikába és állatbőrbe helyezett animációs filmben szinte minden motívumot átvettek a mestertől: adott a királygyilkos hataloméhes nagybácsi; adott a királyfi, aki nem tudja mit tegyen, ezért két bohókás cimborájával próbálja eltölteni az időt, adott a király szelleme és adott a bosszú. Úgy hiszem, minden kisiskolásnak látnia kell – ha még nem nézték meg otthon a szülőkkel, nagyszülőkkel korábban.

Penny Marshall: A reneszánsz ember (1994)

A reneszánsz ember

Shakespeare halála óta kereken 400 év telt el. Az életmű megjárta a komor feltámadás titkát, hiszen mindössze a XVIII. század végén került az irodalomtörténetben az őt megillető helyre, aminek következtében a középiskolai anyagba is betették jobb, többnyire rosszabb perceket szerezve diákkorunknak. Így felvetődik a kérdés: korunk embere hogy viszonyuljon Shakespeare-hez? Műalkotás és / vagy tananyag, esetleg mindkettő, esetleg több?

Ebben a vígjátéknak induló drámában a Danny DeVito által megformált kiégett óraadó tanár megpróbálja a „magaskultúrát” leszállítani a sportmagazin és képregény-olvasó hallgatói szintjére, az üres individualizmus helyére egy közösségi ethoszt adva. A film legszebb jelenete, amikor az V. Henrik színházi előadásán a „Billy bá” végignéz tanítványain: akik értik és megértik a Shakespeare-t.

Viszonylag kevesen ismerik és még kevesebben értékelik ezt az egyébként kiváló, demokrata szellemű filmet, ajánlani tudom, mindenkinek, minden időben, főleg azért, mert az a világ, amit és ahogyan ábrázol itt van, napjaink eleven valóságában.

Folytassa Vilmos! 😉

Listám végére értem, ha a fentebbi sorok némileg meggyőztek, kedves olvasó, hogy Shakespeare bácsi nem fárasztó kulturális kötelezettség, hanem egy önálló, táguló és mindenkor új tanulságokkal szolgáló univerzum, akkor semmi baj.

Csókás Máté

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

One Comment on “Folytassa Vilmos!”

  1. Klassz ez a cím. El bírom képzelni, ahogy irodalmári ambíciókkal eltelt szépreményűekben föllángol a becsvágy (még följebb! följebb!) – csak pitiáner bűnözőnek kell lenni, és előttük is nyitva a kikövezett út a Parnasszusra…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük