Gondolatok a (forradalmi) költészet napján

A magyar költészet napja József Attila születésnapja.

Legalább az utókor helyére tette, amit a fortélyos félelem által igazgatott jelenkora elrontott. Nélkülöző, szerencsétlen sorsú költő volt József Attila. Oly korban élt, amikor a testi vagy lelki tehetség semmit nem számított, mert érvényesülni csak származási vagy vagyoni előjogok alapján lehetett. Abban a korban már a kenyérmorzsa is fizetség lehetett a nyomorgó, munka után rohangáló munkásnak és a nyomorgó és munka után rohangáló költőnek is.

József Attila az ő költőjük volt. A munkásoké. Azoké az embereké, akik a XIX. Század második felében elhozták hozzánk harcos és öntudatos, pontosabban osztályharcos és osztályöntudatos világnézetüket és elhozták a kollektív evilági megváltás ígéretét, amit szocializmusnak neveztek. 1918 és 1919 egy jobb világ ígéretét hozta el. A forradalmak bukása, a kollektív megváltás helyett a kollektív bűnösség kimondását is jelentette. Horthy és pribékjei csendőrszuronyokkal vették körbe a bérkaszárnyákat, a gazdasági pangás miatt munkanélküliek ezrei kerültek nyomortelepekre vagy szédültek ki Amerikába, ha még megtehették. József Attila ebben a félelmetes, dühtől remegő közegben szívta magába mindazt a tudást és érzelmet, amelyeket aztán verseiben adott vissza. Látjuk még az ökölbe szorított kezű proletárt, aki öntudatosan tud és akar is gondolkodni, de már látjuk a köpködők, azaz egykori munkanélküli hivatalok lumpen elemeit is, akik megvásárolhatóak néhány morzsával, megtörhetőek a munka, a boldogulás puszta ígéretével is.

József Attila rövid, de szenvedélyes életével olyan magasra tette a mércét, hogy őt nem merte a jelenlegi vadul mélymagyar és antikommunista hatalom levakarni a házfalakról, elpucolni a kollektív emlékezetből. Mélabús, szemrehányóan dühös tekintetű szobra még ott áll a Kossuth téren és tétován kerülgetik a munkagépek, a szobordöntési jogot önmaguknak adó politikusaink. A mindenkori magyar reakció, Werbőczi méltó örökösei meg merik piszkálni Károlyit, de nem mernek hozzányúlni Petőfihez, Táncsicshoz, Adyhoz, József Attilához vagy Kassák Lajoshoz. Pedig az igazán nagy csapásokat a feudalizmussal összenövő nemzeti kapitalista rendre ők sújtották. Egy vézna tüdőbeteg, egy ácsteszéri paraszt, egy nincstelenné vált nemesutód, egy mosókonyhák gőzében nevelődő munkás és egy hajléktalanként Európát bejáró ember. Amikor éltek ellenségei voltak azoknak a rendszereknek, amelyekben éltek.

Mindannyian küzdöttek valamely fényes ideáért és mindannyian a társadalom többségét, eleinte a népet, később kifejezetten a munkásokat látták alkalmasnak arra, hogy megvívják a nagy csatát ezért a jobb világért. Petőfi láthatta a népét, amikor kiegyenesített kaszákkal rohantak a csatába, Táncsics láthatta a munkásait, amint tömegtüntetések során nőttek szervezett és erős társadalmi csoporttá, Ady láthatta, amikor a munkásoknak már százezres tömege lepte el az utcákat és azt is láthatta, amikor győzött a forradalmuk. Kassák Lajos és József Attila a két világháború között élt. Ők a fáradt, széteső és elgyengülő, a fasizmus irányába forduló munkásokat látták. Szenvedélyesen hittek még az osztályharc és az önmegváltás marxi igazságában, de már nem érezték a tömegeket maguk mögött. József Attilának ez volt az igazi tragédiája. Ő mégis felkiáltott, hogy „döntsd a tőkét, ne siránkozz!” Ez az a szemlélet, amely az ő igazi örökségének nevezhető. Nem pusztán költő volt. Számára költészet eszköz volt az agitációhoz, ahhoz, hogy forradalmi üzeneteit eljutassa a harcot feladó, megfáradó és eltévelyedő munkásokhoz. Miként fogalmazott a „nem én kiáltok” verseskötetének előszavában?

„Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, vagy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a szívek fölött. Kell, hogy reárakjam húsomat és beléágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem „művészet”? Hát akkor fütyülök a „művészetre” én többet akarok, én azt akarom, ami kell…”

Ma, amikor ismét valósággá lett az országot és a világot igazgató fortélyos félelem, József Attila újra aktuális. Ma hátborzongató élmény elolvasni a „külvárosi éj” vagy a „város peremén” című verseket. Amit gyerekfejjel oly távolinak, meseszerűen ijesztőnek éreztünk, az mára ismét valósággá lett. Nagyon gyorsan, szinte észrevétlenül ismét eljutottunk egy zord, nagyon zord korba, amikor nemet kell mondani a mostani rendszer merengő, kissé kelekótya és bohókásan szerelmes József Attila képére és meg kell találjuk magunknak azt a József Attilát, aki kemény, forradalmi hittel hirdette az osztályharcot és az elérhető jobb világot, valahogy így:

SZOCIALISTÁK

Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!…

A tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat –

Böködj, böködj csak szüntelenül, kedves fegyverünk,

hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül

csatát nem nyerünk.

Nem sietünk, erősek vagyunk, rengeteg az elevenünk, a halottunk,

tanácsot állunk a dombon, melyre pincéből, bányából,

kubikos gödörből feljutottunk –

viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat.

Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal,

hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal,

a kenyérrel, mely megpenészedett, amíg a munkás megszeghette,

a kásával, mely megdohosodott, amíg a munkás megfőzhette,

a tejjel, amely megsavanyodott, amíg a munkás köcsögébe belecsobbant,

a csókkal, amelyből cafraság lett, amíg a munkás fiatalába beledobbant,

a házzal, amelyből omladék lett, amíg a munkás beleköltözött,

a ruhával, amelyből rongy lett, amíg a munkás beleöltözött,

a szabadsággal, mely elnyomás lett, amíg a munkás megszületett,

a bőrszivarral, mely bagó lett, amíg a munkás felnövekedett, – –

a tőkével, mely munka lesz,

míg megnő az inas

s kalapácsával odavág

világ!

ahol a legfehérebben

izzik a vas!… 

 

Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömeggel együtt majd felszállsz!…

Te délre mégy, te nyugatra, én pedig északra, Elvtárs!

1931-1932 tele

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük