Görögország és a villamos

greekvilli

 

Görögország ügye még a davosi világgazdasági fórumon is előkelő helyen szerepelt. James Gorman, A Morgan Stanley elnöke azt nyilatkozta, a világgazdaság kulcskérdése, hogy a görög „ragály” ne terjedjen át az eurózónára. „Bárcsak magunk mögött hagyhatnánk Görögországot” – mondta és a felvásárlások és fúziók valamint a részvénykibocsátások  folyamatában látta a kilábalás lehetőségét.

 

A válság kétségtelenül a legjobb terep az erős tőkék számára a további növekedéshez, az euró válsága azonban egyelőre még nincs a hátunk mögött. Igaz ugyan, hogy – hála az Európai Központi Bank másodlagos piaci kötvényvásárlásainak – a spanyol, portugál és olasz állampapírok felárai némiképpen csökkentek 2012 januárjának végén, a problémák azonban messze nem oldódtak meg. Portugália például még mindig csak igen drágán képes finanszírozni adósságát a pénzpiacokról: 3 éves államkötvényeinek felára 19,4, %, a 10 éveseké 14,6 % volt 2012. január végén, és nem bíztat semmi jóval a jövő sem, hiszen 2012-re 3,1 %-os GDP-visszaesést várnak az elemzők.

A spanyol külső egyensúlyi és pénzpiaci mutatók ennél ugyan sokkal jobbak, ám a gazdaság annál súlyosabb terheket hordoz. Az államadósság 2008 óta gyorsan nő, és bár még 2011-ben is csak alig haladta meg a 60 százalékot, a kormánynak fel kellett függeszteni az önkormányzatok és több központi program (így például a zöld energiák) támogatását, és az országot – Olaszországgal együtt – a nemzetközi hitelminősítők többször is lefokozták 2012 januárjában. A munkanélküliségi ráta 2011 végére már közel 23 %-ra emelkedett, ami 5,4 millió munkanélkülit jelent és fél millióval több, mint 2011 harmadik negyedévében, a 25 éven aluliak közül pedig minden másodiknak nincs munkája. Ehhez képest a 18-19 %-os görög munkanélküliség még alacsonynak számít, bár a fiatalok munkanélkülisége a maga 46 %-ával közelíti a spanyol rekordot.

Európa vezetői félnek megkérdezni az embereket, mit vélnek alkalmazott politikájuk felől: először Papandreu népszavazási javaslata verte ki a biztosítékot a megszorításokhoz kötött mentőcsomaggal kapcsolatban, majd az új fiskális paktum (euro plus) előkészítésébe nem vonták be a polgárok által közvetlenül választott képviselőkből álló Európai Parlamentet, újabban pedig az ír népszavazás kimenetele miatt aggódnak a fiskális paktum kapcsán. Az ír politikai elit most azon dolgozik, milyen jogi alapon lehetne eltekinteni a népszavazástól, amelyen egyébként 1987, az Egységes Európai Okmány óta minden lényeges uniós szerződés átesett.

A legelterjedtebb vélemények szerint mégis a görög gazdaság és társadalom betegségének tudható be Görögország csőd közeli helyzete, s ezzel az euró válsága.  Ez a nézőpont azonban elfeledkezik a globális kapitalizmus, benne az eurózóna rendszerszintű vizsgálatáról.

Görögország és az euróövezet problémája hasonlít egy túlfújt és kipukkant luftballonéra. Az ilyen luftballon – ezt mindenki tudja – szükségszerűen azon a helyen szakad ki, ahol a legvékonyabb a felülete. Ez a szűk keresztmetszet határozza meg a lufi teljesítményét. Aki fújt már léggömböt, azt is tudja, hogy a legvékonyabb területen a lufi hajlamos nagyobbra nőni, ott alakulhat ki rajta „buborék”.

A lufinak mindig van leggyengébb pontja, mindegy milyen vékony is az. Tételezzük fel, hogy a lufiból kivesszük a legvékonyabb felületet. Ekkor a lufi minden pontján erősebb lesz ugyan, de felülete is kisebbé válik. Vajon belefér-e ugyanannyi levegő, mint korábban, és vajon meddig fújható az ilyen lufi? Csak laboratóriumi körülmények között kaphatunk pontos választ, ám a társadalmi-gazdasági folyamatok, amelyekre ezt a hasonlatot hoztuk, nem modellezhetők laboratóriumban. Annyit viszont laboratórium nélkül is állíthatunk, hogy ekkor sem fújható a végtelenségig a léggömb, és ekkor is a maga leggyengébb pontján fog kipukkadni.

Az euróövezet akkor is a maihoz fogható gondokkal küszködne, ha Görögország nem lett volna a tagja. Akkor az az eszközbuborék, az a lakossági és állami eladósodás, ami Görögországban alakult ki, másutt, mondjuk Portugáliában vagy Spanyolországban nőtt volna nagyobb, és egy ponton túl elviselhetetlen mértékűre.

Nincs túlköltekezés túlhitelezés nélkül. Az eurózónában a kedvező megtérülést kereső, a profitráta csökkenése miatt a termelésben már kellő nyereséggel nem befektethető pénzek szükségszerűen a gyengébb gazdaságokba áramlottak. Oda, ahol a magasabb infláció az alacsony euró kamatokkal párosulva negatív reálkamatot eredményezett, ezzel fellendült a hitelezés a termelés egyes szegmenseiben (mindenekelőtt az ingatlan bizniszben, de a fogyasztási cikkek terén is), ahol így magas profitok képződtek. Mindezt a pénzpiaci termékek sikeres összekapcsolása révén a hozzá értő pénztulajdonosok igen jól ki tudtak használni.

A mára a privát adósságok államosítása miatt csődhelyzetbe került görög kormánytól szigorú, elsősorban a bérből, fizetésből, nyugdíjból és segélyből élőket sújtó költségvetési politikát követelő országok maguk is sokat profitáltak e fellendülésből. A Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) adatai szerint 2004 májusa és 2008 júniusa között az európai bankok görögországi kintlevőségei több mint 180 milliárd dollárnak megfelelő összeggel (kb. 140-150 milliárd euróval) nőttek. Ugyanezen idő alatt Portugáliában csak 121 milliárd dollárnyi volt a növekmény.

Különösen a francia bankok voltak aktívak a pénzügyi felfúvódás idején. Ezek görögországi kintlevőségei 2004 márciusa és a 2008 júniusa között 72 milliárd dollárnyival, 6,2-szeresükre nőttek – jóval nagyobb ütemben, mint a többi, ma adóssággal küzdő euró-tagországban, és háromszor olyan ütemben, mint a világon vagy Európában összesen meglévő követeléseik. A német bankok görög követelései csak a fent jelzett időszakban „csak” 12 milliárddal gyarapodtak Görögországban, előtte viszont jóval nagyobb ütemben, mint a franciáké. 2001 szeptembere és 2004 márciusa között közel 11 milliárd dollárral, míg a francia bankok kintlevőségei csak 3 milliárd dollárral. Összesen a közel 8 év alatt több mint 98 milliárd dollár (kb. 78-80 milliárd euró) francia és német banki befektetés keletkezett Görögországban.

Ha a görögöknek az eurózónán kívül maradása esetén a 180 milliárd dollárnyi kedvező befektetést kereső európai, vagy akár csak a 98 milliárd dollárnyi francia-német banki tőke egy része a görögnél jóval kisebb GDP-vel rendelkező Portugáliába áramlik, a válság kitörése után Portugáliának a mainál is nagyobb mértékű eladósodással kellett volna szembe néznie. Az utóbbi hetekben a görög adósságrendezési próbálkozások kapcsán a portugál kormány jelezte, hogy ők is átstrukturálnák adósságukat. Ilyen elképzelést a 2011 elején megválasztott új ír kormány is megfogalmazott már rögtön hivatalba kerülésekor.

Akármilyen hibákat követtek is el tehát a görög kormányok, az eurózóna válságáért semmiképpen sem ők, hanem maga a szisztéma a felelős. (Nehéz is elképzelni, hogy egy szilárd nemzetközi szisztémát meg tud rengetni egy perifériás ország hanyag kormányzata…)

Különböző fejlettségű országok egyazon monetáris politika alá történő besorolása a profitért folytatott piaci verseny körülményei közepette nem fenntartható. Erre szokás azt mondani, hogy ha közös költségvetés lenne… Igen, ha a kormányok feladnák önállóságukat, az országok lemondanának az önrendelkezésről, a nemzeti tőkék saját kormányaik szolgálatairól, ha mindezt meg lehetne valósítani és fenntartani békés úton, ha a gazdagabb országok polgárai és tőkéi áldozatokat hoznának a gyengébbek javára történő újraelosztás oltárán, ha elengednék az egyesek számára hasznot, mások számára gyötrelmet eredményező adósságokat, ha az oroszlán nem húst enne, ha a nagymamának áramszedője lenne…

Persze van egy reális „ha’”. Ha a termelőeszközök nem a társadalom egy kis részének kezében halmozódnának fel, és így nem az egyéni nyerészkedés uralkodna a termelésen. Áramszedője ugyan ekkor sem lenne a nagymamának, viszont mindenki bármikor szabadon használhatná a villamost…

A szerző közgazdász

főiskolai tanár

Forrás: Artner Annamária Blogja

 

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük