Görögországban Churchill ott folytatta, ahol a nácik abbahagyták!

1945. május 8-án, amikor aláírták Németország kapitulációját, Görögország már hat hónapja felszabadult. A görög nép több mint három éven át harcolt a fasiszta megszállókkal, olaszokkal, bolgárokkal és a németekkel. A megszállókat, azonban újabb megszállók, a britek követték, akik legalább olyan kegyetlenek voltak, mint a nácik. A kemény fellépést a legjobban Winston Churchill szorgalmazta.

A náci terrort tehát újabb terror követte, ráadásul a kollaboránsok megőrizték posztjaikat a hadsereg, a rendőrség és az államhatalom szerveinek élén is. A partizánokat üldözték, deportálták, sokukat kivégezték. Hosszú éveken át, egészen 1974-ig, a görög ellenállást az egymást követő kormányok ellenségnek tekintették. Bár az ellenállást végül 1982-ben elismerték, még mindig nem képezi a hivatalos görög emlékezetpolitika részét.

“Önök felelősek az athéni rend fenntartásáért és a városhoz közeledő összes EAM-ELAS [Nemzeti Felszabadítási Front – Görög Népi Felszabadító Hadsereg] banda semlegesítéséért vagy megsemmisítéséért. Bármilyen rendeletet hozhat az utcák szigorú ellenőrzésére vagy a lázadó személyek tetszőleges számú begyűjtésére….. Ne habozzon azonban úgy cselekedni, mintha egy meghódított városban lenne, ahol helyi lázadás van folyamatban…. Athént meg kell tartanunk és uralnunk kell. Nagy dolog lenne, ha ez vérontás nélkül menne, de ha kell, vérontással is sikerülnie kell.”

Aki ezeket a sorokat írta, nem más volt, mint Winston Churchill brit miniszterelnök. Mindez 1944 decemberében történt. A náci csapatok még mindig ellenálltak a szövetségeseknek, akik lassan haladtak előre Olaszországban, akiket az Ardennekben visszaszorított egy német ellentámadás. A “bandák”, akikről Churchill beszélt, nem németekkel kollaboráns csoportok voltak, hanem a nagy Nemzeti Felszabadítási Front (EAM) partizánjai. Azok a bátor emberek, akik akkor már három éve harcoltak a német megszállókkal. 

A tizenkilencedik század folyamán a Földközi-tenger keleti része a Nagy-Britannia és Oroszország közötti rivalizálás középpontjában állt. Miután az 1917 októberi bolsevik forradalom véget vetett az utóbbi ország ambícióinak a térségben, az 1940-es évek elején Görögország már vitathatatlanul brit befolyás alatt állt. Ebben az összefüggésben az országnak stratégiai jelentősége lett.

A német megszállást követően Görögországban gyorsan kialakult egy országos ellenállási mozgalom. A Nemzeti Felszabadítási Front (EAM) 1941 szeptemberében alakult meg, impozáns tüntetéseket szervezett a nagyvárosokban és 1942 tavaszán áttért a néphadseregének az ELAS-nak a vezetésével működő fegyveres egységek létrehozására.

A kommunistákkal és a szocialista pártokat támogató kis pártokkal szövetséges antifasiszta ellenállás kialakulása riadalmat keltett a brit külügyminisztériumban, amely az “orosz” behatolástól tartott a Földközi-tenger térségében. A lakosság már nem támogatta a Ioannis Metaxas tábornok 1936-41-es fasiszta diktatúrájához kötődő görög monarchiát, Churchill számára azonban az egyetlen olyan erőnek tűnt, amely képes biztosítani a brit uralom fenntartását az országban.

London világháborús szövetségesei szabad kezet adtak Churcillnek, aki már 1944 májusa óta megegyezésre törekedett a Balkánnal kapcsolatban. Sztálin ezt azért is el tudta elfogadni, mivel tárgyalópartnere cserébe számára szabad kezet adott Romániában és Bulgáriában.

A britek sikertelenül próbálták létrehozni – az EAM-hoz hasonló, konkurens szervezeteket, a baloldali pártokon kívüli többi párt nem lelkesedett az aktív ellenállásért. Az EAM-ELAS maradt messze a fő ellenállási szervezet, mely katonai szempontból nélkülözhetetlen volt. A britek által tervezett hadműveletekben való részvételért cserébe 1943 augusztusában Kairóban fogadták képviselőit. Itt a britek képet kaptak arról, hogy az EAM mekkora jelentőségre tett szert, valamint arról, hogy a lakosság körében mekkora volt a változás iránti vágy. Ugyanakkor a Roosevelttel Quebecben tartott kvadráns-konferencián (1943. augusztus 17-24.) Churchill látta, hogy a szövetségesek görögországi partraszállásával kapcsolatos utolsó reményei is szertefoszlanak. Eközben a Vörös Hadsereg előrenyomulása a Szovjetunió saját határain túlra már nem volt kétséges. Churchill most már saját kezébe vette a dolgokat, tanácsadói érvelése ellenére is hazaküldve az EVM küldötteit. Ezzel egyidejűleg a főparancsnokságának küldött feljegyzésben megfogalmazta a későbbi MANNA-tervet: nevezetesen, hogy a német csapatok kivonulása után egy expedíciós hadtestet küld Görögországba.

Ezentúl a brit ügynökök feladata az lett, hogy minden lehetséges eszközzel kárt okozzanak az ELAS-nak. A besúgókat arany ajándékokkal megvesztegetve próbálták elfogni a partizánokat. Mivel az országban hiperinfláció volt, így az akció viszonylagosan sikeres is lett. Emellett finanszírozták a kisebb konkurens szervezeteket, köztük olyanokat is, amelyek “nacionalistának” nevezték magukat, de valójában a németek csatlósai voltak. Saját embereiket beültették a kollaboráns kormányba, valamint az Athén által létrehozott nácibarát “biztonsági zászlóaljakba”.

Ezek a milíciák részt vettek a német csapatokkal közös hadműveletekben, falvak felgyújtásában, a lakosság lemészárlásában, városok és városrészek blokádjában. Éjszakai razziákat tartottak, bekerítve egy-egy negyedet, álarcos besúgók segítségével begyűjtötték a partizánokat és agyonlőtték őket. A britek kettős játéka már 1943-44 telén elvetette a polgárháború magvait.

Az EAM-ELAS-nak ennek ellenére sikerült felszabadítania az ország nagy részét. Népi intézményeket hozott létre, amelyek “ellenállamot” alkottak. A britek aggodalma 1944 márciusában tetőzött, amikor létrehozták a “hegyek kormányát“, amely választásokat szervezett. Ez lelkesítette az Egyiptomban lévő görög fegyveres erő tagjait, akik azonnal követelték, hogy az Ellenállást is vonják be a száműzetésben lévő kormányba. Churchill könyörtelen elnyomással válaszolt. A “lázadó” elemeket afrikai táborokba deportáltatta, és felállított egy praetorianus gárdát, amely felkészült arra, hogy a felszabaduláskor a királlyal és a brit csapatokkal együtt visszatérjen Görögországba.

Mivel a britek nem tudták erőszakkal felszámolni az EAM-ot Görögországon belül, politikai manipulációt alkalmaztak. A kevés politikai tapasztalattal rendelkező ellenállási vezetőket 1944 augusztusában egy Libanonban megtartott, gondosan megszervezett konferenciára hívták, ahol csapdába estek. Nagy habozás után, de beleegyeztek, hogy kisebbségként képviseltetve magukat részt vegyenek egy nemzeti egységkormányban, amelyet Churchill embere, George Papandreou (az azonos nevű szocialista miniszterelnök nagyapja) vezetett. A következő hónapban az EAM vezetői odáig mentek, hogy elismerték a felszabadulás után Görögországba érkező brit katonai kormányzónak, Ronald Scobie-t.

A felszabadulás után minden adott volt az előző évben elkészített MANNA terv alkalmazásához. A Vörös Hadsereg 1944 szeptemberében Bulgáriában végrehajtott győztes offenzívája arra kényszerítette a Wehrmachtot, hogy az ELAS partizánok által támadva kivonuljon Görögországból. E visszavonulás után érkezett meg a brit expedíciós hadtest Papandreou és Scobie kíséretében. Október 18-án a fővárosba érve a két férfi azonnal azt követelte, hogy az ELAS letegye a fegyvert, azt viszont elutasították, hogy az Egyiptomban felállított és november elején Athénba érkező pretoriánus gárdát is lefegyverezzék. 

A kollaboránsok ellen nem indult eljárás és a fegyveres milicisták büntetlenül garázdálkodtak a fővárosban, továbbra is üldözve az ellenállókat. A nácibarát biztonsági zászlóaljak tagjait laktanyáikba zárták, de ott jó életkörülményeket és rendszeres kiképzést biztosítottak nekik. Az EAM miniszterei a kialakult helyzet miatt novemberben lemondtak.

1944. december 3-án a Syntagma téren óriási tüntetést szerveztek, amelyen Papandreou lemondását és egy új kormány megalakítását követelték. A rendőrség tüzet nyitott fegyvertelen civilekre, több mint húsz halottat és több mint száz sebesültet hagyva maga után – kiváltotta az athéni nép felkelését. Ez volt az az ürügy, amely Churchillnek kellett, hogy megtörhesse az ellenállást.

Scobie-t azonnal utasította a lázadók leverésére. Fegyvereket, repülőgépeket és egyre több katonát, 75 000 embert irányítottak át az olasz frontról Görögországba. Az EAM tárgyalási javaslatait elutasították. Churchill úgy fogalmazott:

“Az egyértelmű cél az EAM legyőzése. A harcok befejezése ehhez képest másodlagos….. Szilárdságra és józanságra van most szükség, nem pedig buzgó ölelkezésekre, amíg a valódi viszály el nem dől”.

A brit és a nemzetközi sajtóval, de az alsóházi képviselőkkel is dacolva Churchill kitartott álláspontja mellett.

Rosszul felfegyverkezve, rosszul táplálva és nagyrészt nagyon fiatalon az EAM partizánjai Athénban és Pireuszban 33 napig kitartottak a túlerővel szemben. Egyszerre harcoltak a brit csapatokkal és a laktanyáikból kiengedett biztonsági zászlóaljakkal. Maga Churchill december végén Athénba érkezett, tett néhány kompromisszumot, de az EAM által követelt garanciák tekintetében hajthatatlan maradt.

Miközben az ELAS még mindig jelen volt Görögország egész területén, vezetői rettegtek attól, hogy újabb megpróbáltatásokat kényszerítsenek a kimerült és kiéhezett lakosságra. A német és az azt követő brit megszállás alatt 1770 falut égettek fel, több mint egymillió embernek nem volt tető a feje fölött, a gabonatermelés pedig 40 százalékkal csökkent. A szövetségesek segélye csak azokhoz jutott el, akik együttműködtek velük. Az 1945. február 12-én aláírt varkizai megállapodással az ELAS egyoldalúan beleegyezett, hogy leadja fegyvereit. Ugyanakkor Jaltában Churchill Roosevelttel és Sztálinnal együtt ünnepélyesen kinyilvánította “a felszabadított Európa minden népének jogát arra, hogy maga mondja meg, hogy milyen kormányformát választ magának”.

A Churchillt 1945 júliusában a hatalomban váltó brit munkáspárti kormány is fenntartott egy jelentős megszálló erőt Görögországban és azoknak az embereknek a segítségére támaszkodott, akik együttműködtek a nácikkal és részt vettek az ellenállók lemészárlásában. A brit katonai misszió segítségével szervezték újjá a rendőrséget és hadsereget is.

Így lehetetlen volt tisztességes választásokat tartani. Ennek ellenére Ernest Bevin brit külügyminiszter, aki az ENSZ előtt igyekezett jó színben feltüntetni országát, elrendelte, hogy 1946 márciusában választásokat tartsanak. Az EAM és általában a demokratikus erők azonban megtagadták a részvételt azon. 

A britek alapvetően addigra már elérték céljukat, mégsem tudták garantálni, hogy az ország többsége által elutasított jobboldali kormány fennmaradjon, csak mesterséges eszközökkel tudták hatalomban tartani, amihez azonban már nem rendelkeztek elegendő forrással. Ezért ezt a feladatot fokozatosan az USA vette át. 1947. március 12-én Harry Truman amerikai elnök a “kommunizmus megállítása” jelszóval kért a Kongresszustól a Görögország “megsegítéséhez” szükséges pénzeszközöket.

A görög ellenállás megtörésével a britek olyan polgárháborút idéztek elő, amely – nyílt vagy látens formában – mintegy harminc évig tartott, egy rövid szünettel 1963 és 1965 között. Csak az ezredesek diktatúrájának 1974-es bukásával ért véget. Ez az “athéni puccs” arra emlékeztet bennünket, hogy a modern Görögország történelme során csak nagyon korlátozott szuverenitással rendelkezett. 

A görög drámának sajnos ma sincs vége. Láthattuk a nyílt elnyomást akkor is, amikor a legnyíltabb pénzügyi terrorral kényszerítette térdre az országot néhány évvel ezelőtt az IMF, az EU Bizottság és az Európai Központi Bank, azaz a Trojka. A baloldali kormány elbukott, ma újból jobboldali kormány van hatalmon és talán mondani sem kell, újból speciális fegyveres alakulatokat szerveznek a görög nép ellen. Erről itt írtunk: KLIKK

Munkások Újsága

  •  
  •  
  •  
  •