Antonio Gramsci olasz baloldali gondolkodó a 21. század elejének új vörös ikonja lett.
Miért pont ő maradt szinte egyedüliként nekünk a marxista elődök hosszú sorából? A válasz egyszerű, az ellenség őt hagyta meg nekünk. Ki az az ellenség, aki megmondja nekünk, hogy kit szerethetünk és kit nem? Természetesen az Egyesült Államok, amely ultraliberális világhatalomként évtizedeken át folytatta Goebbels antikommunista propagandáját. Alapos, dollármilliárdokból felépített ideológiai háború totálisan megmérgezte a nyugati világot, melynek része valamennyi kelet-európai volt szocialista ország is. A mesterségesen megteremtett légkörben nem csupán Sztálin, Mao vagy Brezsnyev lett ciki, de Lenin, Che Guevara, Fidel Castro is szellemi tiltólistára került, akikre a baloldalon sem illik hivatkozni. A baloldal egy szellemi zsákutcába került, olyan új ikonokat kellett találni, akik nem voltak “százmilliók gyilkosának”, “kéjenc diktátoroknak” bélyegezhetőek. A szardíniai származású kommunista gondolkodó Antonio Gramsci, akit lényegében Mussolini ölt meg börtönbe zárva, talán a legalkalmasabb volt arra, hogy a korábbi “vörös szentek” helyére akasszák portréját. Életútja, gondolataiból összeálló elmélete, karaktere méltó az utókor tiszteletére és átpaszírozható a liberális és jobboldali antikommunista propaganda által hagyott szűk ösvényen.
Az olasz romantikus kommunista nem túl misztifikált, írásai jól értelmezhetőek és továbbgondolhatóak. Érdekes módon szellemi pezsgést nem csak a baloldalra hoz ideológiai öröksége, de a politikai jobboldalra is. A nemzetközi újjobboldal kiemelt vezetőjének számító Orbán Viktor is hivatkozik rá, ha ideologizálnia kell politikai gyakorlatát. Jobbról Gramsci gondolataiból vezetik le, hogy miként is jutottak hatalomra és miért szükségszerű a hatalmon maradásuk. Balról a helyzet más, ott azt próbálják Gramscival megmagyarázni, hogy először kulturális értelemben kell megteremteni a baloldalt, a társadalmat minél jobban átszövő hálózatként és majd ennek szükségszerű következménye lesz a hatalom megszerzése.
Logikusan hangzik mindez, talán nem véletlen, hogy a hazai “gramscianizmus” jobb és baloldali hívei körbeudvarolják egymást. Láthatóan ez a hegemónia elmélet olyan mint egy nagy szatyor, bele lehet pakolni mindent is minden oldalról.
Mindez azonban túl egyszerű képlet. Gramsci politikai gondolkodói életútjának utolsó harmada alapvetően pesszimista volt, elnyomta őt és az olasz baloldalt a fasiszta totális diktatúra. A fent leírt elmélete ebben az időszakban fogalmazódott meg. Egy olyan élethelyzetben, amikor a forradalmi cselekvésre semmi esély sem volt. A tömegek, benne a munkásosztály egésze a szélsőjobboldali, revansista ideológia által megtévesztve eltávolodott a kommunista eszmeiségtől. A munkásmozgalmi vezetőket börtönbe zárták, megölték. Ráadásul Gramsci viszonylag hamar, még aktív kommunista korában szembesült a Szovjetunión belüli bolsevik frakcióharcokkal és leszámolásokkal. Az olasz gondolkodó meghalt a fasiszták börtönében, így nem látta a germán gyökerű nácizmus és szláv gyökerű bolsevizmus élet-halál harcát, az utóbbi világrend totális győzelmét. Ő csak az elnyomatást, a jogállami keretek mögé rejtett fasiszta terrort látta és mindez meghatározója lett ideológiájának élete végén. A kitaszítottság, üldöztetés és teljes marginalizálódás az alapja annak az elméletnek, amit megfogalmazott. Alulról jövő, lényegében az illegalitás körülményei között kell a kulturális hegemóniát teremteni és azt adott körülmények között politikai hatalommá tudjuk majd váltani. Valahogy úgy, miként azt az őskeresztények megtették.
Élünk tehát Gramsci elméletének árnyékában, mélán vesszük tudomásul, hogy a jobboldal milyen tökéletesen valósította meg mindezt és várjuk, hogy a baloldalon is az ideológia elszórt magjai kihajtsanak és létrejöjjön végre a mi hegemóniánk. Szép gondolatmenet, illeszkedik az emberiség történelmét végigkísérő túlvilági megváltási ideológiák sorába, ne feledjük Gramsci abban az olasz kultúrkörben szocializálódott, ahol a katolikus egyháznak elképesztő társadalmi befolyása volt mindenkoron.
Mindez a hegemóniaelmélet szépen is, jól is hangzik, de mi van akkor, ha a baloldal számára mindez zsákutcát jelent? Mi van, ha a jobboldal csupán rút valójának takargatásra használja Gramscit és nincs sikerük hátterében semmiféle kulturális hegemónia amire építkeztek volna? Mi van, ha egyszerűen tőkés fasisztod puccsok történtek és történnek valójában és nem jobboldali társadalmi forradalmak? És mi van, ha ezek a hatalmak mindent megtesznek azért, hogy a baloldalnak ne legyen esélye se arra, hogy a társadalmat átszövő ellenkultúrát hozzon létre?
A kérdésekben természetesen ott a válasz. Jelen sorok írójának álláspontja szerint a helyzet rosszabb, mint gondolnák. A nyugati társadalmak szélsőséges kapitalista befolyás alatt vannak, ahol már minimális esélye sincs annak, hogy a baloldal megerősödjön. Szinte teljesen eltűntek a kommunista és a szociáldemokrata pártok, a szakszervezetek befolyása minimális. A baloldali kísérleteket, például a görög radbalos Szirízát vagy Corbyn balos Munkáspártját szétverték, ugyanakkor számos helyen kapott teret akár kormányzati szinten is a szélsőjobb, gondoljuk Trumpra, Orbánra vagy Kaczynskire, de a minden valós politikai alternatívát marginalizáló “cézárizmus” a nyugati centrumországokban is domináns lett. Macron, Trudeau vagy Merkel rendszere lényegében nem más, mint az “orbánizmus” szerethetőbb verziója.
Ezen politikai alternatívák közös jellemzője, hogy mögöttük nincs az égvilágon semmi, aminek valós kulturális tömegtámogatása lenne. Egyszerű technikai trükkök sorozata, a Nietzsche által leírt “hatalom akarása”. Jól fizetett és képzett tömegmanipulátorok visszataszító ügyködése. A politika világából száműzték az idealizmusokat, patikamérlegen rakják össze az emberi félelmekre és hiúságra építő politikai üzeneteket. Különleges orwelli világ, ahol nem tudatosul bennünk, hogy milyen szinten vagyunk manipulálva. Érzelmileg vonzódunk a számítógépekkel szerethetővé varázsolt óriásplakáton mosolygó politikusokhoz, elhisszük, hogy csak az ő rendkívüli személyiségének köszönhetően nem történnek óriási bajok társadalmunkban és természetesen elhisszük, hogy mi valami felsőbbrendű nép tagjai vagyunk. Az atlantista Keleten a kisebbségek gyűlölete a rendszer fundamentuma, az atlantista Nyugaton pedig a kisebbségek hazug elfogadása sőt szeretete. Hazug, mert az elfogadást, befogadást hirdető országokban modern rabszolgaság van, ahol a “fehér” középosztály viszonylagos jólétének alapját az alulfizetett, marginalizált élethelyzetben lévő, szélsőségesen kizsákmányolt bevándorlók jelentik.
Mindeközben gondolkodó baloldaliak Magyarországon arról álmodoznak, hogy majd egyszer sikerül létrehozni az új alternatívát és behálózzák a társadalmat és majd eljön egy szavazás, ahol győz ez az új baloldal, valahogy úgy, miként azt Gramsci vizionálta. Minden tiszteletet megérdemelnek azok, akik ezen gondolatmenetnek megfelelően szerveződnek. Létrejönnek értelmiségi körök, civil szerveződések, kocsmák és sokan szakszervezetekbe teszik energiájukat. Temérdek munka azonban nem ér semmit, mert a hatalom megszerzésének vágya valami misztikus távoli jövőbe vész. Nincsenek forradalmi gondolatok, nem szerveződnek valós politikai tevékenységekre kész közösségek, mert az ideológia szerint még nem tart a hegemónia erjedése azon a szinten, hogy ez megtörténjen. Ezért aztán azok, akik probálkoznának, szépen magukra maradnak, mert “radbalos” energiák balosnak cseppet sem nevezhető összellenzéki mozgalmakba vezetődnek inkább. Társadalmi forradalmat váró fiatalok változó felirattal ellátott vörös zászlók alatt állnak Orbán elleni tüntetések néhány ezres tömegében és várják a csodát, amit persze a jelenlegi kontraszelektált ellenzéki elit soha nem fog elhozni nekik. Nem tudatosul, hogy az ellenség egy kétfejű sárkány, melynek egyik feje alatt gyülekeznek és azt várják, hogy az majd legyőzi a másik fejet.
Az orbáni NER lényegi eleme, hogy abban benne van centrális jelleggel a hatalom maga és szatelit jelleggel az ellenzék is, amely megosztott és soha nem erősödhet meg annyira, hogy valódi veszélyt jelentsen a hatalmi centrum számára a hatalmi centrum szabályai szerint megtartott választási komédia során. Orbán valóban rendelkezik ideológiai alappal, de azért ez alapvetően egy demagóg hablaty társadalmi bázis nélkül. Némi nacionalizmus, manipulált társadalmi félelmek, felsőbbrendűségtudatos turbómagyarság és csipetnyi nyugatellenesség. Azaz nincs kulturális alap abban az értelemben, miként arról Gramsci beszélt. Éppen ez a hiány indokolja azon igyekezetet, hogy elnémítsanak minden más alternatívát. Nem a nyugatos liberalizmus erős itthon, hanem az orbáni rendszer gyenge szellemi értelemben. Törvényi keretek átszabása, a másként gondolkodók elnyomása, az értelmiség gyengítése, tömegmanipuláció, mesterséges félelemkeltés és Gyurcsány Ferenc nélkül mindez hamarabb omlana össze, mint azt bárki gondolná.
Nem lehet tehát Gramscival magyarázni Orbán hatalmát és azt sem lehet Gramsci hegemóniaelméletére felfűzni, hogy miként szerzi meg a hatalmat a baloldal. Történelmi példák során figyelhetjük meg, hogy mi és miként működik a gyakorlatban. Erős munkásmozgalmi szerveződésekkel bíró országokban, például Németországban, Ausztriában vagy Magyarországon nem tudta megszerezni vagy megtartani a hatalmat a baloldal. Ezzel szemben olyan marginalizált társadalmi jelenléttel bíró országokban, mint az Orosz birodalom, Kína, Vietnám vagy Kuba sikeres tudott lenni a baloldali forradalmi fordulat. Miért nem működött Gramsci elmélete ezekben az esetekben? A válasz egyszerű. Mert alkalmas mozgalmi élcsapat irányította a hatalom megszerzése irányába tartó folyamatot. Magyarország vörös kísérlete elbukott, mert a hatalmat megszerző elitben féltek Szamuely radikalizmusától. Németországban a szocdem vezető Noske a kommunisták helyett a szélsőjobboldali tiszti különítmények oldalára állt. Oroszországban Lenin és a körülötte lévők tudtak és akartak is a hatalom megszerzésének irányába menni akár rendkívüli áldozatok árán is. Hasonlóan reménytelen helyzetből tudtak győztesként kikerülni azok az “élcsapatok”, amelyek Mao, Castro, Ho Chi Minh körül szerveződtek. Előbb mindenhol megszerezték a hatalmat viszonylag csekély társadalmi bázissal, majd a szocialista rendszerek működése során kialakult a tömeges elfogadás és támogatás.
Ma a hazai baloldalon nyomát se látni ilyen új vezető, szervező, irányító közösségnek, amely az említettekhez hasonló folyamatot el tudna vagy akarna indítani. Az ellenzéki paletta egészére az oligarchikus működési rendszer a jellemző. Van néhány tucat politikus, akik teret foglalnak, jól élnek ellenzéki létükből, de alattuk nyoma sincs valódi mozgalmaknak. Eltűntek a balos ellenzéki közösségek és amik léteznek, azokból nem tud kinőni semmi. Érdemes megnézni például, hogy Partizán körüli közösség vagy a Szikra Mozgalom kapcsán hány ember neve ugrik be. Bizony nagy többségünk nem tud mást mondani, mint egy-egy nevet. Gulyás Márton és Jámbor András. Jól látjuk, hogy íme itt vannak a mi szeretett vörös oligarcháink, akikkel együtt várjuk, hogy a Gramsci féle kulturális hegemóniának köszönhetően a magyar munkásosztály megszerezze a hatalmat valami messzi-messzi jövőben. Addig pedig ha választás van, akkor beterelnek minket voksolni valamely reménytelen, természetesen radikálisan antikommunista ellenzéki összefogásra. Ennyi a dolgunk és természetesen az fel sem merülhet, hogy valós politikai alternatívává erősödjünk…
Kalmár Szilárd
