Ha nektek nem megy, megcsináljuk mi!

viome2Úgy tekintünk az elmúlt időszak eseményeire, mint a jövő egyetlen elképzelhető és megvalósítható munkásmozgalmi lehetőségre. Görögország, Thesszaloniki – 2013. február: Európában elsőként egy üzem, a Viomichaniki Metalleutiki (Vio.me) megkezdte működését a dolgozók irányítása alatt, azaz vezérigazgatóság, elnökség, menedzsment helyett kizárólag a közvetlen demokrácia elvei alapján szerveződő munkásszövetség vállalt felelősséget a termelésért. Harminc százalékos a munkanélküliség, fásultak vagyunk a nagy szavaktól, a hiábavaló ígéretektől és persze a még több adótól. 2011 májusa óta nem kaptunk fizetést, végül a szakszervezetünk elhatározta, hogy saját kezünkbe vesszük az irányítást.

A görög építőiparban jelentős szerepet betöltő gyár egy nagyobb vállalat része, amely a hatvanas évek közepe óta prosperált, egyre dinamikusabban fejlődött. A Vio. me mint a cég egyik leányvállalata kifejezetten építőanyagok gyártásával foglalkozott, így az elsők között volt, melyet szinte azonnal letaglózott a válság. 2009-ben és 2010-ben több kísérletet tettek a megmentésére újabb és újabb kölcsönökkel, így mára több millió eurós adósságot halmozott fel, végül a csődöt nem tudta elkerülni.

2006-ban formálódott meg a jelenleg működő aktív dolgozói közösség magja, kezdettől fogva részt vett az érdekképviseletben, sztrájkokban, tiltakozásokban, de a rá ma jellemző forradalmi attitűd (ahogy ők fogalmaznak) akkoriban még nem volt tetten érhető. A fordulatot minden bizonnyal az sürgette 2011 júliusában, hogy leállították a bérek kifizetését. Kezdetben csak csúsztak a határidőkkel, csökkentették a béren kívüli juttatások mértékét és folyamatosan hitegették a munkavállalókat. A dolgozók először a Munkafelügyeletnél tettek panaszt, minden eredmény nélkül. Ezután kezdődött meg az ellenállás: munkabeszüntetéssel, sztrájkkal, ám ez korántsem volt tekinthető passzív időszaknak. Összdolgozói gyűléseket tartottak, ahol bárki elmondhatta a véleményét, mindenki egyenrangúan részt vehetett a döntési folyamatban. A részvételt és a felelősséget kiterjesztették – maximálisan mindenkire vonatkozóan és a direkt akció útjára léptek.

Eltorlaszoltuk a bejáratokat, mire a menedzsment meghátrált és ígéretet tett, hogy mindenki megkapja a fizetését, ha elállunk a sztrájktól. Két-három havi bér átutaltását követően ismét azt várták volna el, hogy az emberek a semmiért vegyék fel a munkát. Mindez egy szempontból hatásos volt, azok, akik eddig még hittek a tulajdonosoknak, átálltak a munkásszövetség oldalára. Egyértelművé vált, hogy nincsenek többé kompromisszumok. Ettől a ponttól tekinthető úgy, hogy öntudatosabb, forradalmibb lett a mozgalom.

A legkisebb hatása sem volt ekkor már az ex-tulajdonosi tárgyalásos próbálkozásoknak, hogy elérjék az üzemterület visszafoglalását; a dolgozók birtokba vették a terepet, a nyersanyagokat és a gépeket. Mindent az a pillanat döntött el, amikor először tekintettek sajátjukként a gyár összes berendezésére, eszközeire.  Megkezdődött a munkaszervezés: megszűntették a javak és források egyenlőtlen elosztását, közösen döntöttek az arányos és egyenlőség elveit követő díjazásról. A termékek előállítása során szándékaik szerint fokozottan ügyelnek arra, hogy a környezetet károsító munkafolyamatokat kivezessék a rendszerből.

A bérkifizetések 2 évvel ezelőtti leállításakor a tulajdonosok sorsára hagyták a gyárat. A munkás-önigazgatás megszületésének első lépése a klasszikus gyárfoglalás, az épület és a benne található gépek birtokba vétele és megvédése volt. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot Görögország más szakszervezeteivel, munkásszövetségeivel, csoportokkal és egyénekkel egyaránt, bárkivel, akiktől támogatást remélhettünk. Ez a kézzel foghatóan megtapasztalt szolidaritás elengedhetetlen volt ahhoz, hogy családjainkkal együtt ilyen sokáig kitartsunk.

És persze segítettek az elődök, az argentin példa, ahol közel 300 munkahelyet működtetnek ugyanilyen módon 2001 óta, nemcsak gyárakat, üzemeket, de kórházat, iskolát, szerkesztőséget, szállodát is. A legfontosabb tanulság, hogy a dolgozók nem csupán képesek voltak dönteni, majd nekikezdeni egy-egy közösségi tér elfoglalásának, de a működtetést jobban, hatékonyabban csinálják. Dél-Amerika után az USA-ban (pl a chicagói New World Windows) és most Európában is megindultak ezen az úton.

Volt közöttünk valaki, aki részt vett az egy évtizeddel korábbi argentin gyárfoglalási hullámban. Átadta a gyakorlati tapasztalatait, de mindenekelőtt önbizalmat öntött mindenkibe azzal, hogy elmondta, valóban működtethető a gyár a vezetősége nélkül is, csak egységesnek kell maradnunk, ez a kulcsa mindennek. Óriási segítséget jelentett ez az erő a vonakodók meggyőzésében.

Még a második általános nagygyűlés előtt létrehoztak egy szolidaritási alapot, ahová automatikusan bekerült minden felajánlás, támogatás 65%-a, ebből hosszabb távon gazdálkodtak, megoldották a leginkább rászorultak folyamatos segélyezését. Az újrafelhasználható anyagokból (ez konkrétan a korábban hulladéknak tekintett anyagok 65-70%-ának felhasználását jelenti) származó bevételből egy másik alapot hoztak létre. 30-35 tonna papírt és 6 tonna műanyagot tudtak ezen a módon újrahasznosítani, az alumínium feldolgozásának megoldása még folyamatban van. Ekkor még nem tudták, mi vár rájuk, de biztonságot adott ez a bevétel is.

Az elkeserítő valóság az, hogy Görögország ezen régiójában a termelés ötven százalékkal csökkent, alig van működésben lévő gyár. Üresen tátongó épületeket látni, körülöttük kóborlók, pénzükre várakozók. Ezt nem lehet tovább nézni, az embereknek be kell menni, és saját kézben venni a gyárak beindítását. A legfőbb cél az, hogy a Vio.me ne egyedi eset legyen, ha ez marad az egyetlen munkások irányított a gyár, akkor nem értünk el sokat. Az egész termelési szisztémát kell ilyen módon átalakítani. Össze kell tartaniuk a hasonlóan gondolkodóknak. Persze nem ez biztos út a Kánaán felé, de azt meg akarjuk mutatni, hogy ez működik.

Felállítottak egy irányító testületet, melynek tagjai bármikor visszahívhatók, leválthatók a munkástanács által. Az általános tanács tagja minden dolgozó. A tagok részvényeseknek tekinthetők, azonban részvényeik nem papírdarabok, melyeket otthonaikban tartanak, hanem azt az “osztalékot” jelképezik, lényegében egy részt a közös tulajdonból, amelyre jogosultak. Ez a részesedés nem örökíthető át, senki sem adományozhatja az utódjának vagy más rokonának, többek között azért sem, mert legfőképp azt kívánják elkerülni, hogy bárki is egynél többet birtokoljon belőle. Ha valaki nyugdíjba megy, kilép vagy meghal, akkor részvénye visszaháramlik a tanácsra, amely egy új résztvevőnek juttatja.

Szembe kellett nézni azzal a problémával is, hogy mi történjen a megtermelt javakkal. A korábbi szerződő felek 10-20 nagy céget jelentettek, drága nyersanyagok felhasználását, ezzel szemben úgy döntöttek, inkább megkísérlik elérni a háztartásokat, az építkezéseket, az átlag vásárlót.

Megpróbálunk kevésbé drága alapanyagokat felhasználni és az árakat 25 százalékkal csökkenteni. Olcsó, megfizethető termékeket akarunk gyártani, bárki számára elérhetőeket. Ha a korábbi ügyfelek is igényt tartanak erre, nem zárkózunk el a velük való együttműködéstől sem. Külföldi partnereket is megcélzunk, elsősorban a Balkánon.

Elindult egy szolidaritási konvoj buszokkal, autókkal Thesszalonikiből, városról városra demonstrációkat, koncerteket tartottak. A célpont Athén volt, ahol a miniszterelnökség elé szerveztek egy figyelemfelkeltő akciót, azzal a követeléssel, hogy kormányszinten dolgozzanak ki egy modellt az ilyen típusú dolgozói kooperációan alapuló üzemvezetésre.

A szolidaritás már nem csupán arra irányul, hogyan támogassuk az elesetteket és rászorulókat, hanem, hogy hogyan építsük fel a jövőt, hogy működtessünk egy gyárat, hogy kezdjük el közösen megszervezni a termelést. Ez valahogy mélyebb köteléket jelent már, mint az egyszerű együttérzés, támogatás. És ez a szolidaritás nem marad meg Görögországon belül, hiszen Koppenhágától Bécsig vannak csoportok, akikkel emailen felvettük a kapcsolatot. Erőt kapunk tőlük elsősorban azért, mert látjuk, mindazt, amit elkezdtünk és kiharcoltunk, ők is meg akarják valósítani. A kapitalizmus krízise mindannyiunkat azonos gondolatra vezethet: a termelés irányítását a saját kezünkbe kell vennünk. Ami igazán segít, a növekvő publicitás, az egyre nagyobb szervezettség és a személyes részvétel, akár a felvonulásokban, akár a közvetlen akciókban a gyár területén.

vio.meA munkásosztály, a munkások és a munkanélküliek egy közös mozgalmat kezdenek, amely mindent elérhet, amire szükségük van. A világ nem változtatható meg csak általuk, de  semmi sem fog változni, ha nincsenek olyan mozgalmak, mint a Vio.me. A médiától és a törvényhozóktól nem várható semmi, végképp nem a korrupt rendszertől és a képviseleti demokráciától. A részvétel és  az önigazgatás az egyetlen út.

Tudunk termelni, gyárat működtetni, árut létrehozni, vezetők, főnökök nélkül. Mindenkinek meg kell szerveznie magát, a közösségét a saját munkahelyén és így folytatni a munkát – bürokrácia nélkül. Mindenkiben, akit megtépázott a krízis, a munkanélküliség, aki küszködik és kilátástalannak látja helyzetét, szeretnénk tudatosítani, hogy képesek vagyunk rá.

A támogatók: David Harvey, Naomi Klein, Avi Lewis, John Holloway, Silvia Federici, George Caffentzis, Sergio Tischler, David Graeber, Raúl Zibechi, Giorgio Agamben, Mag Wompel (labournet.de), Moishe Postone, Brendan Martin (Working World), Dario Azzellini and Marina Sitrin.

Kapcsolat: [email protected]

Forrás: http://www.rednews.hu/a-gyakorlat-elmelete/default/ha-nektek-nem-megy-megcsinaljuk-mi.html

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük