Hagyományaink ébresztése

Kossuth-címer, leveles koronával

Egy régi mondás szerint a népet úgy lehet a legjobban megtörni, hogy elveszed a múltját, megfosztod gyökereitől. Hogy a mai magyar jobboldal mennyire megtanulta a leckét mi sem bizonyítja jobban, mint kedves ismerősöm, aki nem olyan regén érdeklődve kérdezte Tőlem, mire fel a kardcsörte a Kossuth-címer körül a baloldalon? Mit jelképez és milyen üzenetet hordoz a hasított pajzs? A jobboldal mételyező ereje bámulatos: sem antifasiszta, sem baloldali, de még függetlenségi ’48-as hagyományunk sincs, a hivatalos-turulos-kacagányos mellett és helyett. Múltszemléletünk húsz év alatt a legtökéletesebb lázálmos vízióba hullott vissza: sumér-hun-szittya-magyar rokonság, kurultáj, ébredők, Don-kanyar mítosz, ’56 kizárólag szélsőjobboldali értelmezése.


A történelem szorgos búvárolója ilyenkor feladatot kap: rosszindulatú mítoszokat, fantomokat kerget, elhallgatott tényeket hoz a feledés óceánjából a felszínre, egyszóval a valódi történelemmel ütközteti az elképzelt magyar történelmet. Ezen írásnak persze megvan az a veszélye, hogy csak a velünk azonos elveket vallók olvassák el, de talán ez sem hasztalan: fejleszti a vitakultúrát és megerősít bennünket elveink szilárdságában.
A szómágia ott kezdődik, hogy bizonyos szavakat csak negatív töltéssel ruházunk fel, majd a szavak mögött megbúvó mélyebb értelmet eltagadjuk, ha ez nem sikerül „egészséges szemléletünktől” – amit senki sem fejtett ki, hogy mit takar mélyebb jelentésben – idegennek, jöttmentnek, érdektelennek nyilvánítunk. Szépen és módszeresen eltörlünk, eltűntetünk mindent, ami a nekünk nem tetsző értelmezést adná: utcanevek, színházi előadások, könyvek, folyóiratok, mostanra igazgatók, tanárok és mások süllyedtek el, a baloldal hallgatása következtében. A baloldalt túlzottan lefoglalta a számháború, a lobbi, a szavazatmaximalizálás, így a kultúrára nem tudott, de valljuk be: nem akart kellő időt és energiát fordítani.
De térjünk vissza szűkebb témánkhoz. Kevesen tudják, hogy Kossuth Lajoshoz köthető az elvtárs szavunk használata és elterjedése is. Az elvtárs összetett szó, nyelvújításkori lelemény. Első tagja a latin principiumból, az Aranka György magyarosította elvéből származik. A társ tatár-török szóból eredtethető, amely szláv közvetítéssel, mások szerint közvetlenül került be nyelvünkbe a XV. század során. A nyelvújítók elevenítették fel, innen a társadalom, társaság, társas ill. bajtárs, útitárs szavaink.
A reformkorban, amikor a hagyományos kabinet- és mucsai táblabíró politikát felváltja a programalkotó elképzelés, akkor kezdik el Kossuth híveire, eszmetársaira használni az „elvtárs” kifejezést, akik az addigi konzervatív gyakorlattal szemben egy koherens és világos célban jelölték meg elképzeléseiket (egy szintén lejáratott jelszóban a haza és haladásban). Legkorábbi említése, a vonatkozó szakirodalom szerint 1837-ben történt. Maga Kossuth Lajos többször is használta, idéznénk egyet országgyűlési beszédeiből: „Igyekezzenek elvtársaink, megyéikben azon nézetnek állandó többséget szerezni, miszerint követeik, speciális utasítást ne kapjanak, mert a legapróbb körülményekig oszladozó részletek gyakran a törvényjavaslat egyes pontjai körül oly korlátolt állásba hozhatják a követet, miszerint vagy szavazatát elveszteni, vagy utasításától elállni kényszerül, mint ezt a törvényhozás történetében több gyakorlati példák igazolják.”
A bukott forradalom után az elvtárs – eszmetárs – szavunk jelentése leszűkül a kizárólagos 1848-as, sőt 1849-es politikai alapállásra és egyértelműen függetlenségit jelent. Az 1867-ben létrejövő Kiegyezés során az akkori parlamentünk szélsőbaloldali-függetlenségi politikusai módszeresen használják önmagukra. Egyik vezetőjük, Böszörményi László, többszörösen kitűntetett ’48-as honvéd, emellett a szegények ügyvédjeként lett képviselő újságot szerkeszt, amiben megjelenteti Kossuth híres Cassandra-levelét. Böszörményit ezután a hatalom – képviselői mentességét felrúgva – börtönbe veti, ahol szervezetét hamarosan felőrli a TBC. Temetése tiltakozás a Kiegyezés ellen, sírjára a következőket vésik: „Törhet, de nem hajlik – Böszörményi László emlékének elvtársai.” Ugyanígy, függetlenségi értelmében használja elvtárs szavunkat Arany János is A jóságos özvegynek című versében.
A kialakuló és hazánkban megszerveződő munkásmozgalom e hagyományhoz is visszanyúl, mikor első vezetőjében a függetlenségi eszmét összekapcsolja a szociális követelésekkel Táncsics Mihály személyén keresztül. A történet innen már közismert, bár vannak, akik szerint egy szocialista pártban „több mint kínosan ciki” elvtársnak szólítani egymást és internacionálét énekelgetni.
Mármost a Kossuth-címer szintén a függetlenségi hagyományhoz visszanyúló baloldali tradíció része. Hosszasan lehetne elmélkedni címerünk kialakulásának fázisain, elégedjünk meg most azzal: hogy a koronás címer használata a XIX. századig meglehetősen következetlen és esetleges volt. Az aulikus, Habsburg párti nemesek nem is szerették, mert a zárt korona szuverén országot jelképezett, márpedig kies hazánk 1541 óta nem volt független, ezért sokszor, stilizált, nyitott koronával helyettesítették.
Koronánk hányatott története viszonylag ismert, a művelt olvasó talán még azt is tudja, hogy Szent István sosem hordta, mert nem hordhatta és utólag két részből rakták össze. Eldőlő keresztje az évszázadok viharainak köszönhető – bár néhány újpogány szekta és egy szélsőjobboldali párt meggyőződésesen vallja, hogy eredetileg is ferdének készült, mert ferdesége a Föld tengelyének dőlésszögével egyezik meg. Szép teljesítmény lenne egy középkori mestertől ilyen komoly asztrofizikai összefüggések ismerete… A prózai igazság az, hogy 1638-ban a koronázási ékszekeret tartó ládát csak felfeszítéssel tudták kinyitni és ekkor sérült meg a kereszt. Egy 1784-ből származó jegyzőkönyv világosan leírja a kereszt „egyik oldalra elnyomódott”, ami Kazinczy szavaival élve „lötyögött”, míg végül 1860-as években Ferenc József parancsára ferde formájában nem rögzítették.
Családi ereklyénk hálószobatitkai után térjünk rá szimbolikus tartalmára. A Werbőczytől eredeztethető szentkorona-tannal szemben a függetlenségi, a későbbi polgári radikális és szocialista elméletek a polgári átalakulás kívánalmai szerint annak tekintették a koronát, ami: a múlt egy lezárt, értékes, de múzeumi tárgya, semmi több. A baloldal apostola Táncsics Mihály ennél is tovább ment követeléseiben: 1848. október 3-án megjelent Resbulica cikksorozatát egy hatásos képpel kezdi: A Pragmatica Sanctio és felette a korona a lángoló máglyán ég. Mint írja a Munkások Újságában, a koronát legjobb lenne tűzre vetni, mert mindig akadni fog egy atyánkfia, aki újból és újból előhozza felpróbálgatás céljából. Hiszen a korona, nem más „mint tőkepénz a római pápától”. Értekezését azzal zárja, tudja, túl radikális, amit kíván, ezért koronánk „tétessék a Nemzeti Múzeumba, mint régiség”.
A baloldal nem is viszonyulhat másként a koronához és koronás címerhez, mint az idők szavát meghallva, ne lássa többnek, ami: „régiség”. Köztársasági címerünk használata Ferenc József trónra lépésével kezdődött: 1848 decemberében az új uralkodó világosság tette, hogy az áprilisi rendezésekkel szemben és ellen kíván cselekedni. Válaszul a Március Tizenötödike radikális újság a koronát előbb megbillenti, később eltünteti a magyar címerről, ezzel jelezve mind a politikai függetlenséget, mind a demokratikus értékrendet.
'49-es Kossuth-címerek1849. április 14-én az országgyűlés megszavazza a Függetlenségi Nyilatkozatot, amely kimondja hazánk elszakadását a Habsburg-birodalomból. Az állam címere ezt követően lesz hivatalosan a koronától megfosztott Kossuth-címer, lévén a demokratikus gondolat és a forradalom vezetése egyaránt az ő személyéhez kapcsolható. Ezt követően, bár nem eléggé következetesen, még a címerben a kettős kereszt alól is kiveszik a leveles koronát. A honvédségi jelzéseknél a címer fölött ugyanakkor egy babérkoszorú és kard foglalja el a korona helyét.
Ehhez a hagyományhoz minden későbbi forradalmunk visszanyúl. Az 1918-as polgári demokratikus forradalom kikiáltja a köztársaságot, Károlyi Mihály november 28-án pedig, miniszterelnöki rendeletben írja elő a Kossuth-címer használatát. Természetesen a Horthy-rezsim azonnal visszatér a koronás változathoz, lévén országunk államformája „a király nélküli királyság”. A szentkorona-tan értelmében ráadásul a korona használata revíziós töltést is kap: kifejezi az „ezeréves” magyar államiság jogfolytonosságát és jogigényét az elvesztett területekre. Ezzel a rendszer azt hivatott igazolni, hogy a „szentistváni Magyarország” egyedüli államalkotó – magyarán: államot vezetni tudó – népe a magyar, a „történelemnélküli népekkel” szemben. Jobboldali-konzervatív kormányaink a székely kapuzással, a hajtásos-sujtásos-kacagányos „magyar vagyok nem turista” szemlélettel ugyanehhez a szemlélethez nyúlt és nyúlik vissza.
A felszabadulás után 1946. február elsejével ismételten a Kossuth-címer lesz a hivatalos címerünk, hiszen a köztársasági államformát legjobban a koronától megfosztott címer szimbolizálja. A címer egyébként a fordulat éve után több hatósági szerv pecsétjén is fennmarad. 1956 forradalom során a nép nem véletlenül követeli és nem véletlenül választja a Kossuth-címer használatát: egyaránt kifejezi a függetlenségi és a baloldali-progresszív gondolatot – annyira, hogy a ’56-os forradalom következetesen még a kereszt tövénél található leveles koronát is lehagyja.
A harmadik köztársaságban szintén felvetődött a címer rendezésének kérdése, de az 1990-es címervitában egyedül az MSZP állt ki a Kossuth-címer mellett. A vitát komoly sajtóvisszhang kísérte, amely egyértelműen Kossuth Lajos személye és a baloldali tradíció ellen irányult, némi kommunistázással karöltve. „Az idő hátrébb jár, mint gondolnánk”, ma ugyanez a helyzet: ezért kell a Kossuth-címert, a köztársasági és függetlenségi, a szociális gondolatot minden szimbólumában diszkreditálni, lejáratni. Legutóbb például Bertényi Iván dörmögött e címer felszínessége ellen.
A történelem menetét megállítani nem lehet, ha a cél a demokratikus értékrend újbóli megszilárdítása és megerősítése, az, hangozzon bármilyen furcsán, nem a szavazat-maximalizálásnál és a háttérmegegyezésekkel kezdődik, hanem olyan szimbólumoknál, amik hitelesítik a demokráciát. Márpedig a Kossuth-címer használata forradalmaink vissza-visszatérő követelése, ideje lenne igazságot szolgáltatni Kossuth egykori és jelenlegi elvtársainak, akik messzebbre láttak és látnak a múlt ködénél.

Csókás Máté

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük