Hogy került az Iszlám Állam Párizsba?

ISIS karikatúra

A párizsi merényletek kapcsán fontos figyelembe venni, hogy Szíriában mindennaposak a civil áldozatokat követelő, gyakran kórházakat és piactereket érő bombázások, illetve, hogy a nyugati politikák nagyban felelősek a Szíriában kialakult helyzetért, az Iszlám Állam létéért és támadásaiért.

Az Iszlám Állam (IÁ) története Irak 2003-as lerohanásával kezdődik. Szaddam Husszein diktatórikus és szekuláris uralma az iraki szunnita kisebbségen és az általa vezetett Baath párton nyugodott. Eltávolításával az USA célja egy baráti, síita többségű iraki állam létrehozása volt, szemben az Amerika-ellenes iráni síita állammal. (síiták/szunniták aránya egyes országokban, illetve az ellentét gyökerei). A megszálló csapatok hamar egy felekezeti polgárháború kellős közepén találták magukat. Egyik oldalon a hatalmától megfosztott Baath-vezetés és Husszein hadseregének tábornokai összefogtak korábbi ellenségeikkel, a szélsőséges szunnita fegyveresekkel, másik oldalon pedig a többségi síiták kezdték meg iráni támogatással paramilitáris szervezeteik  kiépítését. Ekkor egészül ki az al-Kaida alapvetően Amerika-ellenes politikája a felekezeti háborút és síita-ellenességet hirdető jelszavakkal. Utóbbi és a volt Baath-vezetéssel való “szentségtelen szövetség” adja az Iszlám Állam sajátosságát, miközben a régió destabilizációja nagyban kedvez a szervezet terjeszkedésének. Az USA a helyi szunnita miliciákkal együttműködve 2007-2009 között jelentősen visszaszorítja az Iszlám Államot, azonban később a síita vezetésű kormány nem hajlandó fizetést adni ezen szervezeteknek. A másik fő probléma, hogy a megszállók által létrehozott Camp Bucca börtöne melegágya az Iszlám Állam megszervezésének.

Szíria az Oszmán Birodalom dél-keleti területeinek nyugati hatalmak általi felosztását követően, általuk létrehozott állam, amely a második világháború végéig francia protektorátus alá tartozott. Az itt létrejövő államok meghatározó ideológiája az arab nacionalizmus, fő célkitűzése az arab világ újboli (kalifák korabeli) egyesítése. Ez szekuláris katonai diktatúrákat eredményez, amelyek egyszerre lépnek fel saját mesterségesen létrehozott nemzetállamaik vezetőiként és a pánarab ügy élharcosaként. (Egyiptomban a nasszerizmus, Szíriában és Irakban a Baath pártok). Az arab nacionalizmus megsemmisítő kudarcát az Izraellel vívott vesztes háborúk hozzák el. (Utóbbi állam léte mintegy éket vert az elképzelt egységes arab területekbe, ezért elfoglalása az ezen katonai diktatúrák által képviselt propaganda egyik kulcseleme volt). Az arab nacionalizmus helyére kezd benyomulni a reiszlamizáció mint meghatározó ideológia, amibe az iráni iszlám forradalom és az al-Kaida születése is beleillik. Ez lesz az omladozó diktatúrák fő kihívója is.

A 70-es évek olajválságaival törik meg a második világháborút követő gazdasági fejlődés, amely az Európába áramló arab vendégmunkásokban felhasználható munkaerőt látott – szemben “a második és harmadik generációval”, akiknek “dezintegráltsága” így nagyban gazdasági okokra vezethető vissza. Ezt követi az aranystandard felmondása, a pénzügyi piacok liberalizációjával együtt. Az új korszakban az USA vezető szerepét egyre inkább katonai erejének és annak köszönheti, hogy globális pénzügyi központtá válik. Ezzel párhuzamosan a pénzügyi műveletek jelentősége és a rajtuk nyerhető profit meredeken megnövekszik a termelői szektor rovásásra. Az ebből következő lufik, buborékok és válságok állandó menedzselést igényelnek, de a játék zéróösszegű. Az arab tavasz eseményeinek nagyban mozgatórugói a 2008-as pénzügyi válságban kulmináló fenti átalakulások, amelyek kezelhetetlenné teszik az arab világ diktatúráinak nyomása alatt szenvedők országok társadalmi feszültségeit. Itt az iszlám fordulat fontos ideológiai bázist nyújt, rímelve Marxra, ahol a gazdasági feszültségek spirituális(nak álcázott) formában jelentkeznek. Mikor európai értelmiségiek azon bosszankodnak, hogy a térségben megindult demokratizálódási folyamat az iszlám előretörését hozza, érdemes emlékeztetni őket, hogy demokráciát “könnyű” – a fél világ lerablását követő – jólétben megszervezni. Persze még ott se feltétlenül.

Bashar el-Assad sajátságos módon megy mindennek elébe, amikor a begyűrűző arab tavasz kezdeti lázongásaira – a brutális terrort és tömegbelövetéseket követően – iszlamisták százainak szabadon engedésével reagál. Assad hatalma a társadalom 10 %-át adó síita alavita közösségre és a belőlük kiépült besugóhálózatra épült, és a diktátor kezdetektől fogva a forradalom felekezeti pogromnak való feltüntetésén ügyködött. Emellett félve attól, hogy Irak után ő lesz az USA következő célpontja, mindvégig előtérbe helyezte a mérsékelt erők megtörését, a felkelők kezébe kerülő területek destabilizációját a szélsőséges ellenállókkal szembeni harcccal szemben. Ezt a hozzáállást pedig az orosz légicsapások is tükrözik – ahol a beavatkozás indokát szintén a(z USA-tól nyúlt) szélsőségesek elleni fellépés adta.

Mindezen összefüggések előfeltételei voltak annak, hogy az Iszlám Állam Belgium- vagy Jordánia-méretű államá nője ki magát, a kalifák uralma óta először egyesítse Irak és Szíria jelentős szunnita területeit (száz év után felülírva azt a mindenki által jól ismert, és az angolok és franciák által rajzolt egyenes vonalat, ami a két országot elválasztja – egyébként miért is rajzolgatnak európai hatalmak térképeket a Közel-Keleten, honnan is van az a jólét, amire olyan büszkék ezek a demokráciák?), és újra kikiáltsa a kalifátust. Születése mellett fennmaradása is komoly kételyeket vet fel arra vonatkozóan, hogy a térségbeli vagy egyéb hatalmak mennyiben akarták ténylegesen felszámolni ezt a mára adóztató, közszolgáltatásokat megszervező államalakulatot.

isisolaj

Példának hozhatjuk a török szerepvállalást, ahol a kurd függetlenségtől való félelem és az Assad iránti gyűlölet megnyitotta a határokat és a török kórházakat az Iszlám Állam katonái előtt. A török kormány azzal nyert a megismételt választásokon többséget, hogy a káosz rémét festette a falra. Utóbbinak jelképévé vált két, Iszlám Állam által elkövetett öngyilkos merénylet. Az első kurd aktivisták között robbantott Suruçban, aminek következtében kiújult a kurd gerillák és a török hatóságok közti fegyveres harc, valamint török gépek kezdték bombázni kisebb részt az Iszlám Államot, nagyobbrészt az ellenük harcoló kurdokat. A második a harcok leállításáért szervezett béketüntetésen (!) robbant Ankarában, megölve több mint száz embert. Sokan a török kormány felelősségét kérik számon, többek közt rámutatva, hogy az áldozatok között egyetlen rendőr sem volt. Emellett a török állam – amellyel Európa egyezkedik a migránsok távoltartásáról – nagyban hozzájárul az Iszlám Állam olajbevételeinek realizáláshoz. Ezeket a számokat látva nehéz elképzelni, miért lenne szüksége az Iszlám Államnak bárkit a menekülthullámmal küldeni Európába, hiszen minden erőforrása adott, hogy ezt biztonságos úton megtegye.

Látni kell, hogy a Közel-Keleten totális háború zajlik, ahol a változó szövetségi rendszerek leginkább a síita-szunnita szembenállás mentén kristályosodnak ki, és az Iszlám Állam ebben az egyik fontos szereplő. Franciaország ezt a – valószínűleg generációk identitását meghatározó – mini-világháborút támogatja be duzzadó fegyverexportjával, miután száz évvel ezelőtt önkényesen megrajzolta, hol húzódjanak a térségbeli államhatárok. Mindeközben illúzió azt gondolni, hogy értékesebb a globális északra, mint délre születni, és hogy a fennálló globális egyenlőtlenségeket a puszta erőszakon kívül bármilyen európai érték vagy felsőbbrendűség alátámasztja. Enélkül nem lenne se Iszlám Állam, se terrorizmus. Abban pedig semmi meglepő nincs, hogy ha egy államot bombáznak, az visszatámad. Persze bombázzák csak és irtsák ki az Iszlám Államot, de ha a macskát kidobjuk az ajtón, akkor az ablakon fog visszajönni!

Forrás: Fent és lent BLOG

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük