Hogyan kérjünk 19-re lapot?

Szanyi Tibor

Kockázatos lépésre szánta rá magát a Fidesz. Másfél évvel a következő választások előtt nekiállt módosítani a törvényi szabályozást. Elfogadni látszik ugyanis Volner Jánosnak, látszólag a kormány ‘idegenlégiósának’ a javaslatát, miszerint az országos választási lista állításához a választókerületek kétharmadában kelljen egyéni jelölteket állítani.

Lássuk be, önmagában ez nem túl vad gondolat, hiszen a korábbi szabályozás az országossá nyilvánításhoz elégségesnek tekintette a választókerületek egynegyedében való jelöltállítást (27), ami még az önmagukat masszívan ‘régi’ demokráciáknak látó rendszerekben is meglehetősen gálánsan hangozna.

A választópolgárok zöme azonban nem mélyed el a választási rendszer rejtelmeiben, akárhány szakcikk is jelenik meg a sajtó és a média idevágó rovataiban. A többség ugyanis neveket és pártokat lát, aztán szavaz. Ennek tetejébe a tájékozottabbak – jól/rosszul – ismernek és hirdetnek különböző részleteket és elméleteket, amelyek csak tovább bolondítják a voksok irányát.

A választási rendszer buherálása értelemszerűen az “értők”, pontosabban a hatalom aktuális birtokosainak sajátos előjoga.

A hatalom nagyságánál fogva – ez most minálunk éppen mindent eldöntő, kétharmados súlyú – lehet a rendszerbe belenyúlni. Magyarul szólva, a Fidesz még bőven előállhat bármiféle szabálymódosítással, jóllehet Volner aktuális javaslata leginkább az “ellenzéki hatoknak” kedvez a még kisebb pártok dolgának megnehezítésével, sőt, akár úgy is mondhatnánk, hogy az 1-2 %-os pártok távol tartása a Fidesznek nem különösebben érdeke.

Az emberiség létrejöttét magyarázó darwini elmélet szerint azonban a jövő kulcsa nem (feltétlenül) az erőben, hanem sokkal inkább az alkalmazkodásban rejlik. Konkrétan tehát arról van szó, hogy a kormányt megdönteni szándékozó ellenzéknek nagyfokú alkalmazkodásra van szüksége. Ám ez csak a túléléshez elegendő. A győzelemhez valami újjal is elő kellene állni!

Az alkalmazkodás és újítás azonban sokkal bonyolultabb, mintsem egy-két hetyke döntés, már csak azért is, mert itt és most több szereplő számtalan döntésének összhangját tételezi fel.

Mi folyik jelenleg, illetve immáron egy évtizede?

Látva a kormányoldal tartós stabilitását az ellenzéki pártok nekifogtak az “egy felvetés – egy válasz” nevű projektnek, amelynek azonban egyelőre csak az “egy személy egy másik ellen” változatáig jutottak, eddig is csak elvben. Az, hogy ki és mit mond, az már problémásabb, minthogy ma még nehéz elképzelni, hogy egy szélsőjobbos hátterű, továbbá egy liberális, vagy balos, avagy zöld jelölt hasonlókat mondjon egyik vagy másik országos probléma kapcsán, sőt akár azt is, hogy a problémakészletük azonos lenne. Jellemző, hogy a mostani választójogi matatás kapcsán sincs közös hang, minthogy minden párt azt mondja, ami neki éppen eszébe jut róla, vagy egyébként.

Alighanem ezt ismerte fel a Fidesz, amikor most vadul beleállt megvalósítani az ellenzéki pártok hangoztatott álmát, hogy t.i. mondandóban és kínálatban egyaránt egyesüljenek. A kockázat viszont kormányzati és ellenzéki oldalon ugyanaz: sikerül-e ez az egyesülés? Az előzetes ellenzéki nyilatkozatok magabiztosak, főleg, hogy a legnagyobb kicsik annak örülnek, hogy Volner és a kormány jóvoltából kisöpörhetik a porondról a náluk is kisebbeket.

Ha sikerül az ellenzéki egyesülés, akkor nem feltétlenül jósolhatunk nagy jövőt Orbánéknak, bár a közvéleménykutatások rendre megfeledkeznek a több százezer külhoni szavazóra.

Ha viszont nem sikerül az ellenzéki összefogás, akkor pedig a 2022-es országgyűlési választások után inkább lesz ellenzékváltó, mintsem kormányváltó hangulat.

Az ellenzéki és a kormányzati oldalakon túl viszont vannak különböző méretű szavazói csoportok, amelyek sem a kormányt, sem annak jelenlegi “hivatalos” ellenzékét nem favorizálják. Ám ez a tábor is roppant megosztott, hiszen a legnagyobb részük eleve el sem megy szavazni, kisebb hányaduk pedig szétszórtan szavaz a fősodortól eltérő kínálat egyik, vagy másik pártjára.

A harc valójában ebben az ‘el nem kötelezett’ zónában dúl, jóllehet ennek a szavazópolgárok hozzávetőlegesen egyharmadát kitevő tömegnek sem vezetője, sem programja nincs, és nem is lesz. Mondhatnánk szabad préda, ami azonban nem adja könnyen magát.

Nos, innen datálódik az a közkeletű, ám roppant hamis képzet, amelyben egyes pártok azt hiszik, hogy valamelyik másik párt az ő szavazóikat szipkázza el. Nem. Egyszerűen arról van szó, hogy valakiknek sikerül további szavazókat szerezni, másoknak meg nem. Ha létezne olyan fogalom, hogy “saját szavazó”, akkor gyakorlatilag leállna mindenféle politikai átrendeződés. Ha pedig bármely párt, vagy politikai oldal úgy gondolja, hogy tőle vettek el szavazót, az a legnagyobb butaságot bizonyítja magáról.

A távozó hitvest ugyanis az esetek 99,99 százalékában nem viszik, hanem magától megy. Minden más szöveg csak amolyan felelősség áthárítós, ostoba legenda.

Márpedig a kormányoldal többnyire sziklaszilárd, bár egyre valamelyest apadó egységet tud felmutatni, az ellenzék meg óhatatlanul valamennyire mindig is szabdalt lesz. Az, hogy a kormány most minden erejével össze akarja préselni a szövetkezni vágyó ellenzékét, az nem nagyon tud máson alapulni, minthogy nagyon bízik ennek lehetetlenségében. Tartok tőle, ebben akár igaza is lehet.

A 2019-es önkormányzati választások megmutatták, hogy az ellenzéki összefogás igenis lehet sikeres, legalább a viszonylag homogén térségekben. Igen ám, csakhogy országgyűlési változatban nem egy-egy település lakói döntenek a maguk sorsáról, hanem – Budapest kivételével – városrészekhez csatolt falvak tarkasága alkotja az egyes választókerületek népességét. Ezekben viszont sokkal egyszerűbb alkalmazni az ‘oszd meg, és uralkodj! elvet, s minálunk ez a világ az elsöprő többség. Ugyanakkor világosan látszik, hogy az ellenzéki erők ezeken a vidéki, jellemzően falusi terepeken egyszerűen nincsenek jelen, leginkább 2006. óta, amikor is – ráadásul akkor még kormányzó helyzetből! – az önkormányzati választásokon elbuktak szinte mindent.

Annak a buktának egyértelmű a névadója. A Fidesz erre építheti a mostani törekvését, nevezetesen hogy a 2022-es választásokat leegyszerűsítse az ‘Orbán emberei’, avagy ‘Gyurcsány emberei’ jellegű döntésre. O1G, vagy Gy1G? Bármennyire is ördöginek gondolnánk az ilyesféle tervet, nem az. Kifejezetten emberi.

Orbán igen jól látja, hogy mindaddig, amíg az ellenzéke technikai győzelmen töri a fejét, addig a technikai feltételek rendezgetésével addig maradhat úr, ameddig csak akar. Feltéve, hogy nem követ el végzetes technikai hibát. Erre azonban kevés az esély, hiszen a szerkezet kulcsa nála van, s még igen rossz döntéseket is képes időben korrigálni.

Más lenne a helyzet, ha az ellenzék egy versenyképes és hihető jövőképet fogalmazna meg, amit aztán következetesen képviselne.

Nyilván nem egyszerű az ilyesmi sem, hiszen olyanról beszélünk, amivel még soha nem próbálkoztak. Valószínűleg készül egy kompromisszumok sokaságával terhelt választási program, ám erősen gyanítható, hogy az jó esetben is amolyan fapados minőségű lesz.

Az emberek általában nagyon akarják a változásokat, azt viszont roppant mód utálják, ha ezek be is következnek. Nem véletlen, hogy midőn 2010 és 2020 Magyarországa szinte már semmiben nem hasonlít egymásra, a Fidesz számtalan dolgot csak lassacskán lépett meg. Holott gyorsabban is megtehette volna. És mégsem. Sajnos, okos politika ez, hiszen alig-alig csúszott bele az elemi ellenállásokba, sokkal inkább arra épített, hogy az emberek jó darwini módon inkább fokozatosan alkalmazkodnak. Kiváló példa erre, hogy az egykoron a szocialistákhoz sorolt nagyvállalkozók ma már szinte mind átnyergeltek a Fideszhez, bár csodák csodájára – mutatóba – olyanok is vannak, akik félúton meg tudtak kapaszkodni. Az ellenállókat viszont már rég kivezették a piacról.

A gazdasági elit – néha fogcsikorgatva, de – a Fidesszel van. A kisvállalkozói zóna már kevésbé, jóllehet ez a réteg is a kormányzati sorba állítható, ha a Fidesz – szokásához híven – a választási évben szünetelteti az üzleti és hatósági banditizmusát.

Nem véletlen, hogy az ellenzéki pártok oly gyakran rohangálnak külföldi támogatókat keresendő. Ezek az idevágó kiáltványok azonban délibábokra építenek, hiszen józan ésszel belátható, hogy a szavazatok nem külföldön keletkeznek, illetve ami mégis, azokat szorosan ellenőrzi a hatalom.

Az egyetlen megoldás alighanem abban a Churchill-i bölcsességben rejlik, ami szerint minden válság jó valamire. A kormány ezt sajnos nagyon tudja, és pofátlanul használja is.

Egyet kivéve. Ez pedig az elburjánzó szociális válság. Ami persze nem ma keletkezett, sőt, a gyökereket nézve a mai ellenzéki pártok derékhada is bőven ludas. Mégis, elmondható, hogy ezt a bringát Orbánék túltolták, benézték. Valószínűleg immár védhetetlenül.

Mi, az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom tagjai és támogatói mélyen hisszük, hogy a nyerő kártya a szociális dimenzióban van. Ezért fogalmaztuk meg azokat a garanciális számainkat, amelyek (mai, és folyamatosan karban tartandó léptékben)

  • a havi 200.000 forintos nettó minimálbérben,
  • a havi 100.000 forintos szociális minimumjövedelemben,
  • a gyermekenkénti és havi 37.500 forintos családi pótlékban,
  • illetve a nyugdíjasok felé ugyanekkora korpótlékban öltenek testet.

Ezeket gondoljuk olyan küszöbnek, amely alatt semmilyen kormányváltásnak semmilyen különösebb értelme nincs.

Az, hogy a reménybeli kormányváltók – ígéretük szerint – majd nem lopnak, az keveseket hoz lázba, hiszen talán a világon még nem volt olyan rezsim, amelyben a gazdag elit ne lopott volna, kiváltképp hogy a kapitalizmus maga az intézményes lopás, ami jószerivel azért váltotta fel a rabszolgaságot és a feudalizmust, mert a gazdagok sokallták a rabszolgáik, illetve a jobbágyaik eltartásának költségeit. A kizsákmányolás jövedelmezőbbnek bizonyult, amit kristálytisztán mutat, hogy egyre kevesebb szereplő kezében összpontosul egyre több vagyon, a dolgozói elszegényedés pedig tartós folyamat, mármint az előállított javak tükrében, de főleg elosztási arányában. A szabadságjogok szintén a vitatható kategóriában vannak, hiszen azokból nem lehet a kasszáknál fizetni, sőt, ha nem is virul, de él a kritikus sajtó. Választások szintén vannak, tehát lehet jelölni és szavazni.

A hatalom mindig is attól félt, ha a tömegek a szociális jogaikért mozdultak meg. A Fidesznek sincs más félnivalója. Olyannyira nincs, hogy simán mer a bármikori 19-ére lapot kérni, mert tudja, hogy az országgyűlési kaszinóban lévő asztalról hiányzik a kettesnél erősebb zsuga.

Ezért hozzuk az új, eddig még bontatlan paklit, amelyben ott lapulnak az eddig félresöpört, ám nagytöltetű szociális kártyák.

Szanyi Tibor, miniszterelnök-jelölt, az ISZOMM alelnöke, alapítója

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

One Comment on “Hogyan kérjünk 19-re lapot?”

Comments are closed.