Horthy vagy Kádár, avagy a szobrok háborúja

horthykadar

Kádár János születésének 100. évfordulója és a Horthy nosztalgia csúcsra járatása adja a kérdést: „Melyik oldalra álljunk?” Annak ellenére, hogy az aki ezen sorokat írja, minden szempontból megveti Horthyt és ugyanakkor Kádárt egy sok szempontból példaértékű államférfinak tartja, a válaszunk mégis az, hogy: „egyik oldalra sem kell állnunk”. Miért? Egyszerűen azért, mert másként nem léphetünk túl azon a kultúrharcon, mely két évszázada mérgezi a mindennapjainkat. Honnan induljunk? Messziről.

 

A feudalizmusból a polgári társadalom vagy kevésbé szép nevén kapitalista berendezkedés felé haladás súlyos ellentéteket vetett fel hazánkban. A nép – azaz a jobbágyok –  és az uralkodó – azaz a mindenkori habsburg császár – közé ékelődött nemesi elitünk négy évszázadon át vesztette el emberöltőnként legkiválóbb tagjait. Nem csak Rákóczinak és Kossuthnak kellett száműzetésbe vonulnia, hanem sok-sok ezernyi követőjüknek, a mindenkor legbátrabb magyaroknak. Akik helyettük maradtak, nem feltétlenül voltak megalkuvók, de hajlamosak voltak azokra a kompromisszumokra saját kasztjuk fennmaradása érdekében, amelyek hosszútávon vezettek el az első világháború, majd annak következtében elálló trianoni tragédiához.

A feudális kiváltságokat megőrizni szándékozó dzsentri világgal párhuzamosan épült fel az a progresszív polgárság, amely minden szempontból elkötelezett volt a haladás ügye mellett. A sors fintora, hogy ez a polgárság lett a legnagyobb vesztese az ország megcsonkításának. A trianoni határok között szó sem lehetett olyan gazdasági és szellemi pezsgésről, amely az Osztrák-Magyar Monarchiában még természetes volt. A Birodalom összeomlása után a négyszáz évnyi idegen uralom alól felszabadult ország, méretéhez képest túl nagy elittel rendelkezett. Horthy Miklós ebben a helyzetben lett a közös nevező. A dzsentri és polgári körök nyugodt, az egzisztenciájukat biztosító légkörre vágytak és ennek megteremtésére akkor egyedül Horthynak adatott meg. Ő volt képes kiépíteni és fenntartani egy agresszív hatalmi gépezetet, amely kordában tartotta az 1918-1919-ben a társadalmi forradalmat sikeresen megvívó, idegen hatalom által eltaposott proletariátust és a velük szövetséges polgári csoportokat. Horthy labdába csak azért rúghatott, mert hajlandó volt látványosan elfogadni az antant diktátumokat. Ő azt tette meg, amire sem Károlyi, sem Kun nem volt hajlandó. Előbbi bízott a nyugati országok igazságos békéjében, utóbbi honvédő háborút szervezett.

A magyar polgárság megalkuvó része kényszerűnek tűnő, de igazából egyszerűen praktikus kompromisszumot tett. Elfogadta a sovinizmus mellett állami ideológiává tett antiszemitizmust, bízott abban, hogy az 1919. őszén tomboló fehérterrorra nem kerül sor többé.

Horthy negyedszázados, vérben fogant, fojtogató légkörű uralkodása vérbe hanyatlott. A második világháború egyik leggusztustalanabb országává váltunk, ahol már a háború első éveiben igyekeztünk felzárkózni a náci birodalomhoz emberpusztításban. Megszálló katonáink tömeggyilkosságokat hajtottak végre a Vajdaságban és Ukrajnában, hontalannak minősített embereket adtunk át önként a német hatóságoknak, akik a több ezer embert legyilkolták, frontvonalba terelték fegyvertelenül a zsidó magyarok tízezreit és nácikat is megdöbbentő precizitással hajtotta végre a magyar közigazgatás majd félmillió magyar összegyűjtését és deportálást megsemmisítő táborokba. Mindezt Horthy uralmának utolsó éveiben. Az önmagát kormányzóvá kinevező kalandor tehát csak romokat hagyott maga mögött, utódainak elsősorban építkeznie kellett.

Horthyt és Kádárt említeni sem szabadna egy lapon. Míg Horthy a maga szélsőségeseit mindig kiváltságosként kezelte, időnként személyesen adott utasítást ellenzékiek likvidálására, addig Kádár viszonylag hamar szembekerült saját oldalának szélsőségeseivel. Rajk László kivégzésében még méltatlan szerepet játszott, azonban néhány hónappal később már ő is börtönbe került, ahová sajátjai juttatták. Szabadulása után egyik halk, de eltökélt szereplője lett a sztálinizmus és a magyar sztálinisták elleni küzdelemnek. Olyan ember volt, akit az 1956-os forradalmat megelőző hónapokban még az akkori ellenzék és a társadalom is fenntartások nélkül el tudott volna fogadni. A felgyorsult események azonban Kádárt válaszút elé állították. Dönteni kellett, hogy a meghatározhatatlan ideológiájú, de kifejezetten antikommunista jelszavakat használó forradalom vagy az elnyomó, de mégis önmagát kommunistaként definiáló birodalom mellé áll. Ő megtette a kompromisszumot és szabadságharcot vérbe fojtó szovjet harckocsikkal tért vissza a fővárosba.

Döntése az ország nyugodt jövője szempontjából egy helyes döntés volt. Személye garancia volt arra, hogy nem tér vissza a gyűlölt sztálinizmus. Az csak később derült ki, hogy kifejezetten karizmatikus, szimpatikus államférfi, aki hatalmának fogantatásától függetlenül nem csak belföldön, de viszonylag gyorsan külföldön is legitimálta magát. Politikájának a lényege egyszerűen az volt, hogy széleskörű polgárosodást indított el, biztosította a többség számára a nyugodt boldogulás, sőt a gyarapodás lehetőségét. Haláláig hithű kommunista maradt, de logikus módon nem az ellenséget kereste az országban, hanem egy működő és sikeres szocialista modellt hozott tető alá. Ezt a modellt a hidegháború, hasonlóan a szintén sikeres jugoszláv modellhez összeroppantotta, de olyan jóléti viszonyokat teremtett, amely végleg eltörölte a múltat, a feudális jellegű társadalmi rendet. Az magyarok többsége dolgozhatott, vállalhatott gyermeket, vásárolhatott, építhetett vagy fillérekért bérelhetett az államtól lakást. Kádár egy olyan országot hagyott utódaira, amely fel volt építve és azt csak sok év szívós munkájával lehetett lerombolni.

Természetesen mindez pozitív. Természetesen tiszteletre méltó. Azonban ott van a tény, hogy Kádár hatalma a vérben fogant. Sok száz magyar öltek meg akkor, amikor ő lett az ország első embere. Sok száz embert végeztek ki még akkor is, amikor már szilárd volt a kezében a hatalom. Kádár életművére rávetül Nagy Imrének és mártírtársainak az árnyéka, de ott sötétlik a pesti srácok vére is.

Ilyen körülmények között nem kényszeríthetünk egy országot Kádár tiszteletére. Miként természetes, hogy Horthy Miklós sem méltó arra, hogy Kossuthoz, Széchenyihez vagy Táncsicshoz emeljük személyét. A magyar jobboldal ilyen irányú igyekezete egyszerűen szánalmas. A görcsösség, az igyekezet nem jó másra, csak arra, hogy az újra induló viták ismételten bizonyítsák Horthy Miklós rendszerének embertelenségét és fény derüljön arra, hogy milyen visszataszító figurája volt a magyar történelemnek.

Ebben a helyzetben az alapállásunk humanista és demokrata. Nem teszünk görcsös igyekezetet arra, hogy a rosszat összemérjük a rosszal. Előre tekintünk, mert be kell lássuk, hogy a múltról szóló értelmezési viták nem vezetnek sehova. A Fidesznek sem fog sikerülni az, hogy politikusaik átírják hazánk történelmét. Károlyi elleni boszorkányüldözés is csak arra volt jó, hogy két év alatt százezres lett azok tábora Magyarországon, akik meghatározó politikai példaképüknek tekintik a „vörös grófot”. Ez a hit minden ércnél maradandóbb.

Éppen az első köztársasági elnök szobrának legitimnek feltűntetett, de gyalázatos eltávolítása és az éppen csak felavatott Horthy szobor vörösre festése mutat rá arra a tényre, hogy a szobrok és emléktáblák elleni támadások nem vezetnek sehova. Háborús körülmények között, egy diktatórikus rendszerben, akkor természetesen lehetett üzenete a Gömbös-szobor felrobbantásának vagy a Sztálin szobor ledöntésének, de ma be kell lássuk, hogy lelkileg két részre szakadt Magyarország. Az egyik oldal baloldali és demokrata, a másik jobboldali és alapvetően tekintélyelvű. A többség persze nem tud és nem akar állást foglalni ebben a kérdéskörben, de nagyon zavarja az ideológiai háború. Mindenki viszonylagos nyugalmát szem előtt tartva fel kellene hagyni azzal, hogy életcélunk a másik játékának tönkretétele.

A jobboldal, amely most készül bronzba önteni, kifaragni a saját múltját, szembesül azzal, amivel mi évtizedek óta szembesülünk. A ténnyel, hogy a másik oldal egyszerűen el akarja pusztítani hitének tárgyi megfelelőit. Azok, akik néhány éve tapsoltak amikor szétverték Ságvári emléktábláját, átneveztek demokrata baloldaliakról elnevezett utcákat, most dühösek, de talán megértik, hogy egy ilyen szinten ideológiailag megosztott országban vagy megtanulunk egymás mellett élni, vagy mindig jön valaki, aki összetöri a játékunkat. Holott a játék a legkomolyabb dolog a világon: együttműködést és megértést feltételez.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük