Hová tűnt az utcai ellenzék?

ellenzéki harakiri?

Lassan minden történelemmé válik. Azt gondoljuk, hogy még csak tegnap volt, aztán szembesülünk a ténnyel, hogy az is távoli emlék csupán, amit nem is olyan régen éltünk át. Nincs ez másként a közelmúlt politikai történéseivel sem. Ha tetszik, ha nem a Fidesz 2010-es választási győzelme nem tegnap volt és nem tegnap voltak az első Fidesz ellen szervezett tüntetések, demonstrációk sem. Ideje hát egy kicsit visszanézni és szentségelni is amiatt, hogy mi nem történt meg, pedig akár meg is történhetett volna.

Mi történt 2010-ben? Hát, Orbán Viktor jött és győzött. Hozta a pereputtyát, olyan emblematikus széltolókat, mit Matolcsy György, Szalai Annamária, Kövér László, Bayer Zsolt vagy Hoffmann Rózsa. A nemzeti gazdasági elittel a háta mögött, a totális hatalom birtokában el is kezdték azóta is ámokfutásnak tetsző ténykedésüket. Ennek megfelelően nem várattak magukra a rendszerrel szemben szerveződő megmozdulások sem. Az első komolyabb akciók a magánnyugdíj-pénzek zsebrevágása miatt indultak, meg kell jegyezni, hogy már itt jelen voltak azok, akik máig meghatározó szereplői az ellenzéki civil oldalnak. Szervezkedésük egyik fontos eleme lett a Milla, majd később a Szolidaritás. Akkoriban volt érezhető igény a civil kurázsira, még nem volt egyértelmű, hogy a mindenkori lázadókkal szemben Orbán „gyurcsányista” technikát alkalmaz, azaz megvárta, hogy „megunják és hazamenjenek”. Megmozdulásra, tiltakozásra teremtettek is bőven okot. Elfogadtak egy botrányos sajtótörvényt, társadalmi csoportokat fosztottak meg jogaiktól és jogosultságaiktól, lényegében 2011 tavaszára csúcsra járatta magát a kormányzati gépezet az ország átgyúrásának céljával és ennek köszönhetően ki is alakult egy civil, kifejezetten nem pártpolitikai alappal bíró utcai ellenzék. Soha nem látott tömeg szorongott a Szabad Sajtó útján, elégedetlen rendvédelmi dolgozok indultak az országház elleni rohamra és szerveztek hatalmas tömeget megmozgató bohócforradalmat. Az utca ellenzéke ekkor két szerveződésbe rendeződött. A fiatal értelmiségiek többsége ment a Millába, a velük kijönni nem tudók megtalálták maguknak a két rendvédelmi szakszervezeti vezetőt, Árok Kornélt és Kónya Pétert és velük együtt létrehozták a Magyar Szolidaritás Mozgalmat.

2011 az utcai ellenzék jó éve volt, nem kis mértékben köszönhetően annak, hogy a munka törvénykönyvének módosítása miatt még a szakszervezetek is hajlandóak voltak a mozgósításra. A Szolidaritás bejelentése is egy szakszervezeti tüntetésen történt. Később ez a magánakció hivatkozási alap is lett a szakszervezetek számára, hogy miért is nem mozgósítanak az utcai akciókra. Az utolsó nagyobb szakszervezeti megmozdulásra 2011 december 2-án került sor, amelyet egy hónapos intenzív ellenzéki jelenlét követett az utcán. Az LMP-ből azóta kivált liberális irányzat akkor alkalmazta először az azóta kissé unalmassá vált „törvénysértő” akciózást. A valami elfoglalását, a valamihez való odaláncolást. Mivel korábban ilyenekre nem került sor, ezért kétségkívül látványos volt a parlament bejáratának eltorlaszolási kísérlete. Ennek köszönhetően tízezres tömeg jött össze két nappal karácsony előtt a legkisebb parlamenti párt tüntetésére. Érdekes megjegyezni, hogy ezen a fellelkesült közönség előtt nem beszélhetett a baloldali, kiváló retorikai képességekkel rendelkező Tamás Gáspár Miklós. Helyette alapvetően gyenge beszédeket hallhattunk, egyetlen fontosnak tűnő történés akkor az azóta már el is felejtett DEKA, azaz a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal újraindításának bejelentése lett. Az év végi ellenzéki nyomás rendkívüli voltát mutatja, hogy még december 31-én éjszaka is ezrek szorongtak a Kossuth téren, ahol akkor az azóta szintén elfelejtett Tiszta Kezek Mozgalom bontott zászlót.

Az utcai ellenzék munkálkodásának csúcspontja minden kétséget kizáróan 2012. január 2-a volt. Akkor az önmagát és alaptörvényét ünneplő hatalom ellen több tízezres tüntetés szerveződött az Opera előtt. Aki ott volt, ma is érezheti a zsigereiben azt az erőt, amit akkor meg tudtunk mutatni. Úgy éreztük, hogy csak egyetlen lépés választ el minket attól, hogy fenéken billentsük az egész jobboldali kormányt és az országot normális útra tegyük.

Nem így történt. Január 2-a után a Szolidaritás, amely akkorra vezető ereje lett az ellenállásnak, alapvetően belső ellentétei miatt visszavonult az utcáról. Az ellenzéki nyomás csökkenése időt adott a kormánynak, hogy megszervezze saját bázisát, hitet adjon elbizonytalanodott választóinak. A Békemenet, amelynek célja csupán az erődemonstráció volt, azóta is teszi a dolgát. Évente néhány alkalommal utcára viszi a jobbosokat.

Az utcai ellenzék, amely korábban hatalmas tömegeket tudott megmozdítani, már csak a megszokott március 15-i és október 23-i tüntetések megszervezésére képes. Idén az időjárás miatt már ez sem jött össze. Március 17-i pótrendezvényen az egységesülő utcai ellenzék, amely Bajnai Gordon mögé sorakozott fel az LMP keménymagjával egyetemben, már csak néhány ezer embert tudott felvonultatni.

Gyenge kezdés után erősödés, mostanra totális visszagyengülés. Tömören így jellemezhetjük ezt a közeget. Szomorú tény, de ki kell mondani, hogy bázisuk jelentős részét elvesztették. Ma úgy tűnik, hogy az elmúlt évek nem szóltak másról, mint arról, hogy politikai tényezővé szervezzék magukat és néhányan a parlamentbe jussanak. Nem véletlen, hogy Tamás Gáspár Miklós bojkottra való felszólítását értetlenül és ellenségesen fogadták. Többségük számára ugyanis az egyéni kudarc nyilvánvaló kell legyen. A Szolidaritás, a Milla, a Tiszta Kezek vagy a SZEM nem rendelkezik támogatottsággal. Ezen szervezetek mögött álló emberek egzisztenciális túlélése lehet már csak a cél. Azok, akik néhány hónapja még súlyos ellenzéki szereplőnek tűntek, ma hátsó sorokban kibicelnek. A neveket nem is kell sorolni. Úgyis tudjuk kikről van szó és sajnos vagy talán szerencsére a nevek egy részét  mára már el is felejtettük.

Az utcán nincs jelen az ellenzék. Néhány hónapja még a Hallgatói Hálózat próbált meg valami utcai akciózást érdekvédelmi céllal, de a kormányt eredetei szándékától eltántorítani ők sem tudták. Néhány hétig kissé zavarosan jelen voltak ugyan a flaszteren, de aztán szépen ők is egy skalppá silányultak Orbán Viktor trófeagyűjteményében, ahol olyan megtört társadalmi csoportok állnak, mint a rendvédelmiek, a rokkantak vagy a devizahitelesek. Ja, és akkor, amikor a hallgatókra figyelt az ország, amikor mindenki azt várta tőlük, hogy 48, 18 és 56 után ismét megmutatják az országnak merre van előre, egy zavaros rendezvényt tartottak az ELTÉ-n. A hátsó sorban akkor is ott állt Tamás Gáspár Miklós, aki valami különös okból kifolyólag nem szokott szót kapni olyan eseményeken, ahol van valami a levegőben. Nem, nem arról van szó, hogy nem tudták volna, hogy ott van. Éppen ezen sorok írója próbálta rávenni a szervezőket, hogy adjanak szót a filozófusnak. Egy különösen ellenszenves fiatal akkor visszakérdezett, hogy miért kellene neki beszélni? Ki ő? Sajnálom, hogy akkor nem mondtam meg neki, hogy az az ember, aki te szeretnél lenni, de soha nem leszel…

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük