Hozzászólás Sipos János „Gyorsuló fejlődés” című tanulmányához

morvatama

A Sipos János által jellemzett és leírt fejlődési folyamattal lényegében egyetértek. Az írásból töretlen vonalon haladó, átgondolt történelmi folyamatot ábrázoló kép rajzolódik ki és abból logikusan fakad a jövőre vonatkozó következtetés: a kapitalizmus „feloldhatatlan, egymással összefonódó és egymást erősítő ellentmondások zsákutcájá”-ból a kiút a „demokratikus szocializmus”, amely egyben válasz „az elbürokratizálódott XX. századi szocializmus csődjére.”

A demokratikus szocializmus első megközelítésben kitűnő központi jelszó a tartós és nagy munkanélküliség, a terjedő mélyszegénység és a leépülő demokrácia világában. Vegyük például az ország 1945-46-os helyzetét. Semmire sem mentünk volna, ha nem állítjuk félre a balosokat és nem azt mondjuk, hogy nem szocializmust, hanem népi demokráciát akarunk. Később, 1948-tól azt kezdtük mondani, hogy a „népi demokrácia proletárdiktatúra szovjetforma nélkül”1. Majd 1949-től kezdve mindenben a Szovjetunió másolása lett a követelmény (amiből nagy baj is lett). De az bebizonyosodott, hogy a népi demokrácia hasznos és jó út volt, ami elvezetett a szocializmushoz. A népi demokrácia jelszavával azonban ma semmire sem mennénk, míg a „demokratikus szocializmus” népszerűvé válhat és elvezethet végül a szocializmushoz. Ezt a szerepet az is erősíti, hogy olyan nemzetközileg ismert tudósok, mint Eric Hobsbawm vagy Samir Amin is ezt a kifejezést használják, tehát rájuk és sok másra is lehetne hivatkozni.

A tömegek részéről nagy valószínűséggel kedvező fogadtatásban részesülne a demokratikus szocializmus, ha a baloldali pártok és mozgalmak egységesen ráállnának és együttesen képviselnék ezt a jelszót. A két szó együttese ugyanis egyfelől azt jelentené számukra, hogy nem a lejáratódó polgári demokráciához akarunk visszatérni, hanem egy alulról építkező, szociálisan érzékeny társadalmi szerkezet megteremtése a célunk. Másfelől ebben az értelmezésben az is benne van, hogy nem az összeomlott 20. századi szocializmushoz akarunk visszatérni.

Vegyük azonban számba az ellenható tényezőket is. A demokratikus szocializmus jelszavát a húszas-harmincas években, ha nem is fennhangon, de a munkásmozgalmon belül használta a szociáldemokrácia és Magyarországon 1945-46-ban ezzel a jelszóval is próbálta megnyerni

Dokumentumok vannak arról, hogy 1945-ben Sztálin a népi demokráciát a fejlődés hosszabb távú szakaszaként értelmezte. A felfogás, a jelszó váltásának Sztálin 1948 elején a lengyel párt vezetőivel folytatott beszélgetésében adott hangot. Ezután írta meg Hilary Minc híres cikkében az irányváltást és dobta be az új jelszót (Sztálinra való hivatkozás nélkül), amit az összes kelet-európai pártvezetés átvett. Magyarországon Gerő Ernő cikke hirdette meg az új politikát, a proletárdiktatúra irányába való váltást. A politika csendes fordulatához köze volt a SZU-ban Varga Jenő leváltásának, nálunk Rudas László éles Lukács bírálatának, és ekkor kezdődött Révai Józsefnek az 1953 nyaráig tartó balos korszaka, amelynek egyik első jele volt a Nékoszt bíráló cikke. A politikai irány megváltozásának felkiáltó, véres következményekkel járó jele volt a prágai Slansky és a budapesti Rajk per, nem mintha Rajk szembe helyezkedett volna az új iránnyal. Végül 1949 után küldték ki a szovjet káderek egy csoportját a kelet-európai országok állami vezető testületeibe, hogy segítsék a szocializmusnak megfelelő (szovjet) szervezési és módszerbeli elvek meghonosítását.

A tömegeket. „Ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért” így szólt egyik központi jelszavuk. De a népi demokrácia jelszava az akkori körülmények között jobban megfelelt a folytatandó politika követelményeinek, a földreformnak és a parasztság megnyerésének, a népi írók mozgalmának, a Nemzeti Parasztpárt és a Független Kisgazdapárt baloldali szárnya felzárkóztatásának.

A hetvenes-nyolcvanas években a spanyol, a francia, az olasz és más nyugat-európai kommunista pártok próbáltak ezzel a jelszóval egy új, önálló arculatot felmutatni a létező szocializmust lejárató kapitalista propagandával szemben. Ekkor sem a jelszó volt rossz, de az akkori körülmények között nem lehetett sikeres. E múltja miatt ez a jelszó a kommunista mozgalomban megosztó szerepet játszik és különösen nehéz lenne eladni a türelmetlen és balos kommunista fiataloknak. Tudjuk, hogy le kellene szerelnünk a mozgalomban az egyoldalú és túlzó balos gondolkodást, tudatosítani kellene, hogy ez az út nem azt jelenti, hogy lemondunk a proletárdiktatúráról, a szocialista állam létrehozásáról, a szocializmusról. Kérdés, hogy mikor és hogyan tudnánk a megoszláson túljutni és a fiatalokat megnyerni egy ilyen közös program számára, mert eddig az egységes fellépés és az egységes ifjúsági szervezet megteremtésének minden kísérlete kudarcot vallott.

A cikk következtetése szempontjából a fő kérdés a huszadik századi szocializmus megítélése. „A szocialista forradalom első nagy, sikeres hulláma olyan rendszereket hozott létre, amelyek több évtizedes fennállásuk után, legalábbis Európában, csődbe jutottak, összeomlottak – anélkül, hogy érdekelt tömegeik megvédték volna őket, alapjában passzívan, apátiában fogadták az ellenforradalmi ’rendszerváltást’”. Ez olyan történelmi tény, amelyet nem lehet vitatni, de kérdés, hogy miért állt elő egy ilyen helyzet?

Lenin nyomán tudjuk, hogy a néptömegek szintjén a mély forrongás és a vezetésben a megosztottság, a helyzet uralására való képtelenség jellemzi a forradalmi helyzeteket. Az ellenforradalmi helyzetekben is vannak hasonló elemek, de fő jellemzőjük nem ez. A tömegek szerepe lényegesen kisebb vagy akár nincs is, mint például 1919 nyarán a Tanácsköztársaság bukásakor. Ugyanakkor a nemzetközi tőke szerepe, amelyet akkor a francia kormány és hadsereg képviselt, meghatározó volt, a román hadsereget az ország fővárosára és egész keleti területére szabadította. Horthy fehér lovon egy kisebb katonai egység élén vonult be októberben Budapestre, miután a román csapatokat visszarendelték a későbbi trianoni határok mögé.

A magyarországi „rendszerváltásban” a felszínen az adósságválság és a nyomában kialakult politikai kapituláció játszotta a főszerepet. 1980-81-ben kiéleződött az adósságválság, amelynek a kialakulásáért és elmélyüléséért elsősorban a gazdasági reform piaci értelmezése és alkalmazása volt a felelős. Hosszas vonakodás után Kádár János az adott helyzetben jelentkező nehézségek áthidalására hozzájárult az IMF-be és a Világbankba való belépéshez, aminek következtében nyugati gazdasági függőségünk szervezeti formát öltött; ettől kezdve ezek a szervezetek és tanácsadóik közvetlenül befolyásolni tudták a hazai gazdaságpolitikát. Hatalmukkal egy következő és az előzőnél mélyebb adósságválság bekövetkeztekor éltek, amikor is az IMF a további hiteleket az állami gazdaságirányítás leépítését és a privatizációt előkészítő intézkedések végrehajtásától tette függővé.

A már élő gazdasági függőség idején adta át az események alakítása feletti befolyását vesztő Kádár Grósz Károlynak a párt és az ország politikai irányításában az első helyet, aki azonban nem volt a helyzet összes következményeinek tudatában és nem volt igazán a helyzet ura. Amikor 1988 novemberében érzékelte az ellenforradalmi politikai veszélyt, nyíltan feltárta, és azt ígérte, hogy mozgósítani fog ellene. Ebből azonban semmi sem lett. Hamarosan kitessékelték az állami vezetésből, a párton belüli befolyása is rohamosan csökkent. Eleve kudarcra ítélt lett volna egy az erőszakra és a tömegekre támaszkodó akció:

1/ mert a gazdaságban a folyamatok megállítására csak a nép súlyos áldozatai árán lett volna lehetőség;
2/ mert a pártban szakadás következett volna be; 3/ mert már az SZKP támogatása is csak névleg állt a háta mögött, gyakorlatilag Gorbacsov lebeszélte, hogy erélyesebb lépéseket tegyen. Grósz így gyakorlatilag hagyta az események folyását és csak megkésve támogatta a kommunista erők újjászerveződésének törekvéseit. Így lett egyesek szemében ő is áruló.

Mindkét magyarországi történelmi helyzetben, de a Szovjetunióban bekövetkezett fordulatban is, az események a vezetés szintjén dőltek el, gyakorlatilag a néptömegeknek nemcsak beleszólási lehetőségük nem volt, de igazán csak utólag szereztek tudomást arról, hogy mi történt velük. Ennél a felszíni képnél azonban nem szabad megállni. Gyakorta hangoztatott magyarázat, hogy a szocializmus bukását főként az árulás okozta. Ez azonban csak a folyamat felszíne és utolsó epizódja, amely bár szerepet játszott az események alakulásában, de nem magyarázza meg a valódi, mélyebb okokat. Sipos János cikke nem is megy bele ebbe az utcába, mélyebbre ás, a vezetésnek a tömegektől való elszakadását, a demokratizmus hiányát tekinti a fő oknak és ennek az orvoslását a jövő szocializmusa fő feladatának.

A múlt értékeléséből Sipos elvtárs azt emeli ki, ami igaz és semmiképpen sem tagadható, hogy tudniillik a szocializmus éveiben a vezetés mindinkább eltávolodott a tömegektől. „Sokan vetették fel már a baloldalon, hogy az első győztes európai szocialista rendszerek kudarcát, belső támogatottságuk gyengeségét végül is elsősorban az okozta, hogy nem támaszkodtak igazán a dolgozó tömegekre, nem valósítottak meg egy valóságos, élő, öntevékeny népi hatalmat”. Ez is jelenség szintű magyarázat azonban, és ez a jelenség csak egyik oka annak, hogy az események úgy alakultak, ahogyan

Például 1975-ben Fekete János kezdeményezte és a politikai vezetés jóváhagyta, hogy az MNB terven kívül egy olyan alapot hozzon létre, amely devizahitelekből gyorsan megtérülő beruházásokat finanszíroz. A hitelek felvétele idején a válság hatására alacsonyak voltak a hitelek kamatai és költségei, de a következő években, a válság után hirtelen magasra szökkentek, míg a beruházások nem hoztak jelentős többlet-devizabevételt. 1975 és 1978 vége között az ország adósságállománya 4-ről duplájára 8 milliárd dollárra emelkedett, a növekmény mintegy fele improduktív kiadás, kamat és költségtöbblet volt.

 A vezetés és a néptömegek közötti kapcsolat meglazulásából többféle következtetés vonható le. Rozsnyai Ervin az átmeneti társadalomnak tekintett szocializmusok vizsgálatából azt a következtetést vonta le, hogy a jövőben a szocialista forradalmat egyfajta módon permanenssé kell tenni mindaddig, amíg az átmenet nem jut el a szocializmusba, egy olyan állapotba, amely az ő jellemzése szerint már szinte azonos a kommunista társadalommal 3. A történelmi tapasztalatok azonban egyértelműen bizonyítják, hogy a forradalmi fellendülések szakaszait a tömegek kifáradásának jelenségei, a nyugodtabb mindennapi életre való visszatérés igénye követi. A demokratikus szocializmus felfogásának előnye, hogy ellenmondásban van egy erőszakolt permanens forradalmi állapot mesterséges fenntartására való törekvéssel.

„A múlt század kudarcai nyomán, – írja Sipos János – sokan megfogalmazták: csak egy demokratikus szocialista rendszer, egy alulról építkező, a közvetlen demokráciára, részvételi demokráciára épülő szocializmus lehet igazán tartósan életképes”. És e meghatározás alapján elhatárolódik mindenekelőtt a szociáldemokrata reformizmustól. Azután elítéli a „kispolgári anarchizmushoz közel álló elképzelés”-t „miszerint a szocializmus csak a közvetlen demokrácia totális rendszerében lehet eredményes” (például Mészáros István nézete), és bizonyítja ennek az elképzelésnek „tisztán utópisztikus jellegé”-t.

Pozitív példaként idézi a Kínai KP nemrég lezajlott kongresszusi anyagából, hogy „a második nagy hullámát kibontakoztató szocializmus demokratikus kell, hogy legyen. Tudnia kell száz féle módon támaszkodni a dolgozó emberek tömegeire, önálló tevékenységükre, kezdeményezéseikre – miközben az állami eszközöket maximálisan igénybe veszi”. Nagyon lényeges és tanulságos a KKP lemondó vezetőjének az idézett második mondatában kifejezett kettős megközelítése, alulról támaszkodni a tömegekre kombinálva az állami eszközök maximális alkalmazásával.

A tömegkapcsolatok gyengesége és az erősítés szükségessége a múltban is visszatérő témája volt a SZKP és a MSZMP kongresszusainak, anélkül, hogy a „demokratikus szocializmusra” utalás történt volna. E törekvések, mint ahogy az előbbiekben megállapítottuk, a SZU-ban és nálunk teljesen eredménytelenek voltak, az idő előrehaladásával a távolság a pártvezetés és a tagság, az országvezetés és a dolgozó tömegek között nem csökkent, hanem nőtt. Miközben a KKP törekvéseit teljes mértékben helyeseljük és üdvözöljük, fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon ők sikeresebbek lesznek-e e cél megvalósításában, mint mi voltunk?

„A szocialista irányultságú rendszerek – írja Rozsnyai elvtárs – valójában a szocializmus alapjai lerakásáig jutottak el, ami kimagasló eredmény, de a szocializmustól még messze van. Ahhoz, hogy a szocializmus megvalósuljon, meg kell szabadítani a rendszer gazdasági szerkezetét a burzsoá elemek bővített újratermelésének mechanizmusaitól, át kell alakítani a termelési viszonyokat annak a permanens (állandó) forradalomnak a segítségével, amely az elidegenült, külön érdekű csoportok ellenállását felszámolva, önigazgatással váltja fel a régi munkamegosztást, társadalmi egyénekké formálja a magánegyéneket. Az átmeneti korszak tartalma nem egyéb, mint ez a (marxista, nem trockista értelemben vett) permanens forradalom”.(Lásd: Rozsnyai Ervin, Szocializmus volt vagy valami más? Politikai írások. Budapest, 2002. A szerző kiadása. 15-16. old.)

A mi múltunktól eltérő tartalmat fejez ki a fenti kínai idézet folytatása, amely utalni próbál a hogyanra, a formákra: „Ki kell fejlesztenie a közvetlen demokrácia, a részvételi demokrácia, a képviseleti demokrácia sokféle formáját” és „hogy szünet nélkül harcolnia kell az antidemokratikus, parancsuralmi módszerek ellen, az ezen a talajon ismételten elburjánzó korrupcióval”.

A mondat első felének megfogalmazása túl általános és belső ellenmondást is tartalmaz. A közvetlen és a részvételi demokrácia a képviseleti demokrácia ellentéte. A képviseleti, a parlamenti demokrácia a polgári társadalmakban az alapforma, amely többpárti rendszerével tulajdonképpen az uralkodó osztály különböző rétegeinek érdekeit egyezteti, az uralkodásnak az adott körülmények közötti módját határozza meg. A 19. század végén és a 20. század elején a munkásosztály képviselete betört a parlamentbe és legalább szószékként ki tudta használni. Ebben legerősebbnek bizonyult Németország Szociáldemokrata Pártja, de a tendencia Európa nyugati demokráciáiban általános volt. Az első világháború azonban a szociáldemokrácia nem folytatta harcos előretörését, hanem, amikor kormányra jutott, a rendszerbe bele simuló politikát folytatott. A munkásérdekek igazi előretörésének véget vetett részben a szociáldemokrácia árulása, részben az uralkodó tőkésosztály védekezése a parlamentnek szószékként, vagy a kormánynak a munkásérdekek javára való következetes felhasználása ellen.

Az 1905-ös, de különösképpen az 1917-es orosz forradalmakban létrejött szovjetek legjobban megfeleltek annak a követelménynek, hogy kifejezzék a dolgozók alapvető érdekeit és követeléseit és állandó kapcsolatot teremtsenek a forradalom vezérkara és az őket támogató tömegek között. A remény az volt, hogy ezt a funkciót a konszolidáció idején is be fogják tölteni, de a tömegek kifáradása, a forradalmi erők veszteségei és szétszóródása miatt ez a remény nem valósult meg. A SZU fennállásának nagy részében a legfelsőbb szovjet üléseit éppoly kevés figyelem kísérte, mint nálunk az 1949-es alkotmány szerint létrejött országgyűlés üléseit. A társadalom érzékelte, hogy az alapvető kérdések nem ott dőlnek el, a képviselők, még ha megtartották is beszámolóikat a választóiknak, akkor sem tudták elhitetni, hogy hatékonyan tudják képviselni őket. De meg kell azt is mondani, hogy a jugoszláv önigazgatási rendszer sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; nem volt sem lényegesen demokratikusabb sem hatékonyabb a többi szocialista ország rendszerénél.

A jelenségnek tehát mélyebb, a szervezeti formától kevéssé függő okai voltak. A paraszti és kispolgári (a kettő részben azonos) tömegek a forradalom győzelme másnapján, még akkor is, ha nyertek a változáson, sok ok miatt többnyire elégedetlenek és türelmetlenek voltak, és könnyen az új rend ellen lehetett fordítani őket. Lásd a kronstadti lázadást 1921. február végén – március elején, amelynek jelszava volt „szovjeteket kommunisták nélkül”. A magyarországi 1956. november-decemberi munkástanácsok is az ellenforradalom oldalán álltak. Az eredeti forradalmi forma ellenforradalmi tartalmat kapott.

A forradalmi fellendüléseket, még a forradalmak győzelme esetén is a tömegek kifáradása követi, és bizonyos fokú kiábrándulás, hiszen nem tudják azonnal megvalósítani mindazokat a reményeket, amiket a tömegek hozzájuk fűztek. A demokratikus intézmények segíthetik a bajok megoldását és a feszültségek levezetését, de csak bizonyos fokig. A beváltatlan ígéretek, az elkerülhetetlen hibák, amiket sokszor tetéznek nagyon is szubjektív, elkerülhető hibák, visszaélések, korrupció, bűnök, mind vissza hullanak az adott állam, az adott kormány, az adott párt fejére, és ha van kapitalista környezet vagy van még belső osztályellenség, akkor a közömbösség egy kedvezőtlen pillanatban aktív szembeállásba fordul és kihasználja az éppen rendelkezésre álló demokratikus formákat.

Ebből a szempontból nem ítélem meg kedvezően a KKP jelenlegi kilátásait sem, bár örülnék sikerüknek. A KKP már csaknem egy évtizede beengedte soraiba a tőkéseket, a párt tehát egyáltalán nem tiszta munkáspárt. A társadalomban óriási a szakadék a vagyonukkal hivalkodó milliárdosok és a kezdetleges és zsúfolt szállásokon tengődő munkások, vagy a még mindig több százmilliót kitevő vidéken élő szegényparasztság között. A nemzetiségi kérdés is csak távolból látszik elhanyagolhatónak. Az erős nacionalizmus, ami túlzott fegyverkezésbe, imperializmusba hajlik, erőforrásokat von el a belső felhasználás elöl. A nagy létszámú külföldön tanuló diákok, a régi és az új emigráció, mind veszélyforrást is jelentenek.

Mindannyian örültünk Obama újjáválasztásának, mert Romney hamar lángba borított volna a világot és elsősorban Oroszország ellen lépett volna fel, amihez természetesen a NATO és Európa bevonása is kellett volna. Obama elnök viszont tavaszi külpolitikai programbeszédében a távol keletet jelölte meg súlyponti kérdésnek. Alig két nappal újjáválasztása után már a távol keletre utazott és a bangkoki értekezleten hangsúlyozta, az USA is csendes óceáni ország. De ez azt jelenti, hogy ő az USA számára a kínai fenyegetést tekinti főveszélynek, Kína befolyását vissza akarja tartani a Csendes Óceánon mai helyzetében vagy éppen még vissza is akarja szorítani. Tudjuk, hogy az USA nem válogatós eszközökben, ha érdekeiről van szó. Ez visszahatást fog kiváltani a kínai vezetésben és habár távlatilag Kína esélyei messze jobbak, de középtávon a mérkőzés még kétesélyes.

A múlt tanulságai azt mutatják, hogy a demokratizmus gyengesége vagy hiánya a problémák széles szövevényének fontos, de nem egyedüli eleme. A szocializmus lényegéhez tartozik a tervgazdaság kiépítésének folyamata, a társadalom mindenoldalú tudatos fejlesztése. Ez elkerülhetetlenül az irányítás centralizmusát követeli meg. A szocializmus ellenfeleinek egyik gyakori érve volt, hogy a társadalmasítással ki fog halni az egyénekből a kezdeményező képesség. Ez a kritika nem igazolódott a gyakorlatban. Nem kevés, hanem a rendelkezésre álló erőforrásokhoz képest túl sok javaslat ostromolta minden szinten a gazdaság és a társadalom vezetését. A munka és a szakma szeretete, az egyéni képességek kibontakoztatására, az egyéni és társadalmi lét jobbítására való törekvés a társadalmi tudat adott szintjén is sok előremutató, fejlesztő kezdeményezésben jutott kifejezésre. A tervgazdaság ezeknek a kezdeményezéseknek az állandó felülvizsgálatát, rangsorolását, támogatását vagy elutasítását igényelte. Egy ilyen rendszer kiépítése nyilvánvalóan kezdetben sok objektív vagy szubjektív hibával, önkényesnek tűnő vagy valóban önkényes döntésekkel jár. Az elutasítások többnyire a kezdeményezők elkedvetlenedésével jártak, adott esetben még a rendszerrel való szembefordulással is. Ez is gyakori forrásává vált vezetők és beosztottak, általánosabban az országos vezetés és a társadalom tagjai közötti szakadásnak.

Az októberben lefolyt kongresszuson hangzott el, hogy a legutóbbi népszámlálás adatai szerint most csökkent a mezőgazdasági népesség részaránya az 50 százalék alá. Ez Magyarországon 1949-ben történt meg, és e helyzet megítélésében figyelembe kell venni a két ország méreteinek nem elhanyagolható különbségét is.

A vezetést egy új osztály fiainak és lányainak kellett megtanulnia, és az új társadalmi és igazgatási formákat ki kellett próbálni, a sikerteleneket újakkal kellett felcserélni. A régi szakemberek, a volt uralkodó osztályok gyermekei gyakran jobban megállták helyüket egy-egy munkaterületen, de nagy átlagban a régi gondolkodás sok elemét is magukkal hozták. A társadalom összeforrása hosszú folyamat, és habár az ellentétek már nem öltötték osztályharc formáját, de nem lekicsinyelhető szerepet játszottak még az életben. Olyan körülmények között, amikor a szocializmusnak nálánál gazdaságilag sokkal fejlettebb, gazdagabb országokkal kellett versenyeznie az élet minden területén, gazdaságilag, katonailag, kulturálisan, az elért eredmények lekicsinylése, a bajok felnagyítása gyakori jelenséggé vált. A vezetés iránti bizalom megingása összefüggött mindezekkel az okokkal.

A demokrácia a szocializmus természetes jelensége, milliók és milliók életviszonyain javít, jövőjének ad biztonságot és kibontakozási lehetőséget, de benne az önigazgatásra, a társadalom e legmagasabb formájára sem az anyagi-szervezettségi, sem a tudati feltételek még nem érettek. A társadalmi tudatban az elmélet és propaganda hatásait gyakorta háttérbe szorítják a mindennapok bajai és gondjai. A társadalmi és történelmi méretben való gondolkodást csak egy kisebbség sajátítja még el, éppen a szocializmus hivatott arra, hogy a kommunizmus anyagi és főleg általános megszokássá vált, társadalmi tudati feltételeit létrehozza.

A marxizmus a demokráciát az uralkodás egy formájának tekinti. A szocializmusnak, mint társadalmi formációnak, vagy mint a kommunista formáció első szakaszának megjelöléséhez felesleges a demokratikus jelző. A szocializmus, amikor és ahogy lebontja az államot, akkor és úgy egyúttal lebontja, megszűnteti a demokráciát is, mert megszűnnek az osztályok, és a társadalmi együttélés szabályozásához és szervezéséhez egyre kevésbé fog elnyomó funkció tapadni. A demokratikus szocializmus, mint az átmenet jelszava, jogos és elfogadható, de a jövőben megvalósuló társadalmi rendszer fogalmaként elméletileg nem helytálló.

2012, december.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük